"Nagy test, nagy élvezet" - ezt kiabálta még fiatalkoromban az XL Sisters nevű rockduó egyik slágerében. Az előző bejegyzésben leírt bizarr gyakorlat kapcsán valahogy eszembe jutott, hogy néha úgy tűnik, ezek a jelenségek tipikusan a megagyülekezetekben szoktak előfordulni. A "nagy test" nem mindig nagy élvezet, sőt inkább nagy kihívásnak tűnik - de miért a nagyobb közösségek kínálják a jobb termőtalajt a problémás jelenségeket illetően?
Persze hogy egy másik szlogent is képbe hozzak, végső soron nem a méret a lényeg. Nem akarom a billentyűzetem köszörülni a nagy gyülekezeteken, mert nem hiszek abban, hogy Isten kilóra és méterre adja a sikert. Nem gondolom, hogy a nagy gyülekezetek sikeresebbek, a kicsik sikertelenebbek lennének, és fordítva sem látom ezt logikusnak. Ehhez már túl sok tapasztalattal rendelkezem az egyházban - és ezt most minden arcoskodás vagy felfuvalkodottság nélkül említem. A méretet önmagában nem találom valami perdöntő tényezőnek, amin eldőlhetne egy gyülekezet sorsa, jelene vagy jövője, működésének garanciája vagy bukásának elkerülhetetlen bekövetkezése.
A méret - csakúgy mint bármi más - adottság és lehetőség egy közösség számára, de gátat is képezhet egyben. Én magam egy kisebb közösség tagja vagyok és bizony be kell látnom, hogy néha jól jönne ha többen volnánk. Számos dolgot nehezebben tudunk megoldani, aminek pedig szükségét érezzük, de az emberi erőforrások hiánya így komoly kihívások elé állít bennünket. Persze ennek is meglehet az a költői szépsége, hogy amit elérünk, az tényleg a miénk lesz, hiszen alaposan megküzdünk érte, míg egy hatalmas kapacitással rendelkező gyülekezetben könnyedén oldhatnak meg bizonyos projekteket. Mégis, mintha lenne valami, ami ezekre a megagyülekezetekre jellemzőbb a kicsikhez képest, és ez kapcsolatban áll a méretükkel, valamint a közszájon forgó túlkapásokkal - gondolhatunk itt akár az előző bejegyzésben szereplő "sírleszívásra". Hadd magyarázzam meg miről van szó!
Közismert tény, hogy az ember alkatánál fogva másként viselkedik tömegben, mint amikor kisebb csoportban tartózkodik vagy egyedül van. Ez nem valamiféle ördögi dolog, hanem lelki adottság, melyben emberi mivoltunknál fogva közösen osztozkodunk. Hosszú lenne és a téma szempontjából felesleges most kielemezni, hogy ez a másként viselkedés leginkább milyen szituációkban mutatkozik meg - mindazonáltal érdemes egy pillanatra végiggondolni Gustav LeBon kutatási megállapításait. LeBon a tömeglélektan talán legismertebb kutatója volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy az egyén "deindividualizálódik" a tömegben, azaz részben elveszíti személyisége autonómiáját. Szerinte a tömeg maga többek között érzelmileg túlfűtött, erőszakra hajlamos, ingatag, rendkívül befolyásolható és a döntéseiben felületes jeleket mutat. Ez a lesújtó vélemény persze elég egyoldalú, sőt szerintem már túlzóan az, de még ezzel együtt is nehéz vitatni a jogosságát. Ha szeretnénk kicsit tompítani LeBon szavait és nem ilyen sötéten hozzáállni a kérdéshez, akkor annyit biztosan mondhatunk: aki a tömegben sodródik - márpedig a tömeg sodor - az kiszolgáltatja magát azoknak, akik a tömeget irányítják.
Önmagában persze még ez sem feltétlenül rossz, ha az irányító hatás pozitív. Viszont legalábbis: problémás. Mert a tömeget irányítók sok mindent akarhatnak - és ebben minden bizonnyal az is benne van egy gyülekezet esetében, hogy a tömeget szeretnének hosszú távon egyben tartani. Nincs olyan pásztor, presbiter vagy vezetőség, amely azt kívánná, hogy az óriásira nőtt közössége szétmenjen. Senki sem úgy gondolkodik egy megagyülekezet élén, hogy amint csak lehet, leépíti vagy szétküldi az évek során sok ezer főre duzzadt, nehezen felépített közösséget. Ez persze nyilvánvaló és logikus, teljesen normális törekvés, viszont szerintem magában foglal egy potenciális problémát is, amire talán nem gondolunk túl sokszor: a tömeg ugyanis természeténél fogva apadni kezd, ha azt érzékeli, hogy semmi érdemleges nem történik a soraiban. Ha például egy színpad elé összegyűjtünk azzal embereket, hogy egy fantasztikus koncertet fognak hallani, de aztán órákig ott ácsorognak és nem történik semmi, a tömeg szépen lassan - no és persze dühösen - oszlásnak indul. Mitöbb: a tömeg már a középszert is nehezen viseli. Egy idő után a csodálatos koncert - főleg ha azt minden hétvégén prezentálja egy dicsőítő csoport - túl ismerőssé válik, nem lesz elég, vagyis mindig emelni kell a szintet. Sokáig nem lehet forradalomról, csodákról és ébredésről úgy kiabálni egy színpadon, hogy évek múlva sem történik semmi. Persze szeretjük a kiszámíthatóságot, de mégis bennünk van annak az igénye, hogy a gyülekezetben feszegessék a határokat, lássuk az áttörést, a gyógyulást, az emberek megváltozását - hiszen erről hallunk állandóan. Mindig több kell tehát, és ha megvan a több, akkor még többre van szükség.
Talán jól érzékelhető, hogy egy ilyen folyamat könnyen kényszerpályára sodorhatja egy nagy gyülekezet élén állókat: alapvetően tőlük várják el és valahol tényleg az ő felelősségük is elkerülni a középszert, emelni a szintet és fenntartani az érdeklődést. Kívülállóként szeretjük köszörülni a nyelvünket a nagy gyülekezetek pásztorain és vezetőin, miközben talán nem is gondolunk bele, hogy ez mennyire nehéz és munkás feladat elé állítja őket. Komoly tehetséget, rátermettséget, józanságot kíván megtalálni annak módját, ami egyben tartja úgy a gyülekezetet, hogy elkerüli az állandó "szintemelés" kényszerét. Nos, a Bethel Churchben használt "sírfekvős technika" és más ehhez hasonló jelenségek talán azért is termelődnek ki az ilyen nagyméretű közösségek gyomrában, mert az emberek összefogásának igénye megkívánja, hogy időről-időre "valami történjen" a gyülekezetben, ám ennek normális módját a vezetők képtelenek voltak megtalálni. Ehelyett adtak valami olyasmit, amiről elhitethetőnek tűnt, hogy "emeli a szintet", növeli a szellemi nívót és ezért képes ideig-óráig kohéziót teremteni a közösségben. Sőt, az ilyen jelenségeknek van egy mágneses hatása is, ami újabb és újabb embereket vonzhat a gyülekezet látóterébe, tehát akár a tömeg növeléséhez is hozzájárulhat.
Hosszú távon persze ezek a dolgok tipikusan kiégéshez vezetnek, hiszen nem lehet az extremitást a végtelenségig fokozni. Ilyenkor hallunk elbukott pásztorokról, szexuális elcsúszásban bajlódó vezetőkről, hatalommal visszaélő presbiterekről. Ezek az emberek nem gonoszak, hanem csak rákerültek arra a kényszerpályára, amiről a tömeglélektan beszél, és nem ismerték fel időben, hogy mikor melyik irányba kellett volna fordulniuk. Emiatt hasonlítják ezeket a közösségeket sokszor a tornádókhoz is: amikor az ember a szürke hétköznapjaiból, az unalmasnak tűnő nagyegyházi istentiszteletekből hirtelen bekapcsolódik egy impulzív karizmatikus közegbe, először csak az erős pörgést érzékeli, ami minden érzékszervénél megragadja és magával sodorja. Évek múlva viszont a tornádó-hatás elvonul és az ember rémülten veszi észre, hogy belülről már kiégett, a szellemi élete romokban hever - a hatszázezredik karizmatikus összejövetel minden extremitásával együtt sem tud már újat nyújtani számára. Mi lehet a megoldás erre? Mivel a bejegyzés már így is túl hosszú, most csak egyetlen dolgot említenék, melyet szubjektíven jónak gondolok: a gyülekezeti élet hangsúlyos pontjait azokra az alkalmakra lehet érdemes helyezni, melyek nem a tömeges találkozók idejére esnek. Ez persze még kevés a sikerhez, de szerintem az egyik szempontnak megteszi - inkább preventív módon, mintsem az utólagos kezelést tekintve.
Szia Sytka,
VálaszTörlésbár értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de őszintén szólva ezt a gondolatmenetet kicsit erőltetettnek érzem. Először is kérdés, hogy mit jelent az, hogy "megachurch". Magyar vonatkozásban talán egyedül a Hit Gyülekezete érdemelhette ki ezt a címkét. Azonban a Hit Gyülekezete egy országos hálózat, amely számos helyi gyülekezetből áll, amelyek sok szemontból önállóan működnek (tehát ez nem valamiféle franchise rendszer, mint a jehova tanúi - a helyi közösségek az adottságok függvényében presbiteri testület vagy pásztor vezetése alatt állnak - mindkettő a korai egyházban elterjedt vezetési forma, még ha történelemben végül is a kezdeti viták után - egészen a reformáció utáni időkig - a pásztori „püspöki“ vezetés érvényesült szinte kizárólagosan), és mind méretüknél, mind jellegüknél fogva teljesen hagyományos protestáns közösségként funkcionálnak. Ha ez az országos hálózat „megachurch“, akkor minden hagyományos protestáns felekezet, ahol a tekintélyi láncolat sokkal formalizáltabb, sokkal inkább az.
Egyedül a Hit Gyülekezete budapesti helyi gyülekezetére lehet ráaggatni azt a fajta klasszikus megachurch címkét, amire Te gondolsz. Viszont erre sem illik igazán az, amit leírsz, hiszen a budapesti gyülekezet nem valamiféle folyamatos karizmatikus hype vagy konferencia, hanem egy saját erejéből, organikus módon fejlődő, rendkívül szerteágazó tevékenységet végző, élő közösség. Az országos intézményrendszer nagy részét, számos iskolát, rendkívül sokféle szolgálatot, stb. ez a közösség működtet, évtizedek óta meglehetősen sikeres módon. Németh Sándor 40 éve igen sikeresen vezeti a közösséget, és akár ellenszélben, akár hátszélben kell végeznie a munkáját, kitartóan teszi azt, amit Isten rábízott - a szolgálata nem valamiféle hype vagy karizmatikus élményekre való folyamatos rálicitálásból áll (hiszen ahogy Te is mondod, ha abból állna, akkor a dolog nem tudna működni). Ha valaki megnézi a Vidám Vasárnapokat, vagy rendszeresen látogatja a budapesti istentiszteleteket, akkor arra a meglepő felismerésre fog jutni, hogy az igehirdetések túlnyomó részben klasszikus keresztény tanításokból és erkölcsi jellegű üzenetekből állnak, miközben természetesen a közösség folyamatosan felvállalja és képviseli a karizmatikus jellegét. Véleményem szerint a Hit Gyülekezetében mind az ortodox keresztény tanítások, mind pedig a keresztény életmódról és erkölcsről szóló üzenetek hagyományosan is határozottabban, kompromisszumoktól mentesen vannak képviselve, mint a legtöbb kisebb karizmatikus, vagy akár nem karizmatikus közösségben - a mai globális karizmatikus mozgalom, ill. több történelmi egyház állapotát figyelembe véve pedig még erősebb ez a kontraszt.
Globális szinten azt gondolom, hogy a sikeres megachurchok mögött hasonló munka áll, mint Magyarországon a HGy mögött. Vannak persze olyan közösségek is, amelyek sajnos elmozdultak valamiféle hypergrace alapú prosperity gospel felé és egyfajta inkluzív trendi jópofa kereszténységet próbálnak képviselni, vagy valamiféle igementes karizmatikusságot próbálnak erőltetni, de véleményem szerint ezek a közösségek aktuális sikere nem ennek, hanem a múltbeli kompromisszummentes kiállásuknak köszönhető, és ezen közösségek jövője felől egyáltalán nem lehetünk nyugodtak - még ha a méretük meg is marad, akkor is - a kontraszelekció miatt - csupa felszínes, saját hitét sem értő névleges keresztényből fognak állni.
(folyt. köv…)
(…folytatás)
TörlésMásik irányból vizsgálva, a magyar kis karizmatikus közösségekre (ezek a „nem megachurchok“) a karizmatikus hype igencsak jellemző, és a pünkösdi kereszténységet sújtó babonaságoknak is veszélyesen kiszolgáltatottak - ezek a közösségek ugyanis vagy eleve valamiféle amerikai ministry befolyása alatt állnak, vagy ha nem, akkor is tipikusan kritika és belső ellenállás nélkül veszik át a legújabb nyugati egyházban megjelenő trendeket (amelyben van jó is, rossz is). Ez a nyomás persze a „laikus réteg“ irányából is érkezik, hiszen a magyar kisegyházi hívők (ez a hitesek jelentős részére is igaz) eleve fogékonyak a globális méreteket öltő „youtube kereszténység“-re és szedd-magad spiritualitásra. A HGy-ban viszont van egy erős és képzett teológusokból, történészekből, nyelvészekből, stb. álló stáb, valamint egy komplett teológiai egyetem, amely a populáris képzés mellett magas szintű szakmai műhelymunkát is végez, és erősen szelektálja a nyugatról érkező dolgokat + működik egy, az intézményrendszer és gyülekezeti hálózat gerincét adó tekintélyi struktúra, amely a komoly elhajlásokat segít megoldani (persze így is van sok probléma, hol nincsen?). A történelmi egyházak szintén rendelkeznek ilyennel, illetve a merev természetük miatt eleve védettebbek a „tanítások akármi szele“ ellen. A kis, független magyar karizmatikus közösségek nem minden esetben rendelkeznek ilyen háttérrel, ami miatt kiszolgáltatottabbak.
A hívő életem során töltöttem (igaz nem túl sok) időt független karizmatikus közösségben, megachurch hálózat vidéki helyi gyülekezetében, és megachurchben is. Be kell vallanom, a legmagasabb színvonalat vitán felül ez utóbbi képviselte. De persze az ember mindenhol lehet áldozat, mindenhol képes izolálódni, vagy valami furcsa klikkbe bekerülni. A megachurch tagságnak ezen felül megvannak a maga speciális kihívásai + az is igaz, hogy a tömeg és az állandó rivaldafény és a kritikák kereszttüzében való lét gyakran fárasztó tud lenni (ezt azonban a budapesti Hit Gyülekezete tagjainak nagyrésze a nemzet felé zajló szolgálat terhének részeként kezeli és méltósággal viseli).
Remélem nem gond, hogy leírtam a véleményemet. Tudom, hogy Te a kérdést bizonyára máshogy ítéled meg - de a diskurzushoz hozzátartozik az, hogy minden oldal kifejti a véleményét. :)
Kedves Steve!
TörlésAz csak természetes, hogy leírhatod itt a véleményedet teljesen függetlenül attól, hogy én mit szólok hozzá. Mindenesetre nekem kicsit úgy tűnik, hogy túlságosan magadra és a Hit Gyülekezetére vetted a bejegyzés tartalmát, noha én nem egy konkrét közösségre céloztam (kivéve talán a Bethel Church-öt, akik inspirálták az egész gondolatmenetet). Így aztán kissé egyfajta Hgy-apológia lett a kommentedből.
A kisebb gyülekezetekkel kapcsolatos logikádat értem, noha nem ezt tapasztaltam velük kapcsolatban, amit leírtál. Én is egy kisebb közösséghez tartozom, és nálunk nincsenek terjengő tévképzetek, furcsa tévtanítások. Ha mégis lennének, nem igazán tudnának túl messzire jutni, lévén kevés embert érintenének. Viszont egy óriási tömegeket koncentráló nagyobb gyülekezetben még a vezetők erőfeszítései ellenére is nehéz megállítani ezek terjedését. Hát még akkor, ha az adott közösség tanításai, istentiszteletei kifelé sugározva vannak különféle médiacsatornákon és a gyülekezet népszerűsége miatt százak mennek oda megnézni "mi a helyzet". Logikus, hogy tömegben nagyobb az esély a fake tanítások terjedésének.
"A hívő életem során töltöttem (igaz nem túl sok) időt független karizmatikus közösségben, megachurch hálózat vidéki helyi gyülekezetében, és megachurchben is. Be kell vallanom, a legmagasabb színvonalat vitán felül ez utóbbi képviselte."
Elhiszem neked, hogy így van! Nekem a kérdés az, mi adja a színvonalasságot. Számomra leginkább a mélyen megélt közösség - szerintem ez a gyülekezet igazi fegyverténye a mai világban. Az én tapasztalataim homlokegyenest az ellenkezőek a tiédhez képest. Megfordultam már megagyülekezetekben, egy ideig el is jártam az egyikbe, de őszintén szólva soha nem éreztem igazán jól magam - az volt az élményem, hogy elveszek a tömegben, és a többieknek tökmindegy, hogy konkrétan én ott vagyok vagy sem. Úgy éreztem, egy nagy házban vagyok, de nem egy olyan helyen, amit otthonomnak tudnék nevezni. Az igaz, hogy a profizmust és a színvonalat persze mindenhol láttam, a zene, az igehirdetések egyébként tök jók voltak - gagyi megoldásokkal, rossz dicsőítéssel, tehetségtelen igehirdetőkkel nem lehet hosszú távon egyben tartani egy nagy közösséget -, de a lelkiséget bevallom őszintén alig-alig. Mindez persze ugyanúgy szubjektív élmény, ahogy a tiéd is az: ezért járunk mindketten máshova. :-)
Szia Sytka,
Törlésok, akkor ezt megbeszéltük. :)
Örülök, hogy szóba jött a tömeglélektan, vagy általában a lélektan. Már a "sírleszívásos" posztnál is szóba akartam hozni, de most mindenképp szeretném jelezni: szerintem a pszichológiáról/pszichiátriáról is le kellene folytatnunk egy egészséges, józan, korrekt vitát. (Mármint nem csak Sytka blogján, hanem en bloc.) Azt tapasztalom ugyanis, hogy ez a téma is az evolúcióelméletre hajaz: A hívők jelentős többsége egyszerűen hárítja már a puszta témafelvetést is. Mintha maga a hit puszta jelenléte egyszerűen felülírna mindenféle lélektani törvényszerűséget. Pedig szerintem sok esetben pont fordítva igaz: amit a hit szabadságaként élünk meg, ott sokszor lélektani törvényszerűségek érvényesülnek. Ahogy Sytka a sírrafekvés hátterében a kétségbeesést véli felfedezni, vagy a tömegjelenségek mögött az énvesztést.
VálaszTörlésMost nem akarok példákat sorolni a saját tapasztalatomból, amikor némi pszichológiai alapműveltség sokat segített volna a megoldásban, de az érintettek számára ez tabutéma volt. Sytka, hátha majd erről is írsz egy bejegyzést.
Szerintem a tömeglélektan nem tabutéma az egyházban, sőt!
TörlésAz egyház juhokból áll. A juhokra jellemző a "csordaszellem" - szépen követik a pásztor hangját (mind mennyei, mind földi értelemben igaz ez). Ha egy juh elkezd túlzottan individualista lenni, és "csakazért" is nem tapsol amikor mindenki tapsol, ül, amikor mindenki más áll, és áll, amikor mindenki ül, "nehogy már a tömeglélektan befolyásojon", az nem teljesen helyénvaló. A hívők nagyrésze az egyházban nem teológus, hanem éli a mindennapi életét, és a gyülekezetben táplálékot, vizet és iránymutatást, segítséget vár. Aki pedig nagyon okos (vagy annak képzeli magát) és szeret pszichológiával, teológiával vagy akármi mással foglalkozni, az is választhat, hogy az egyházban ettől függetlenül juhként viselkedik, vagy pedig saját magát akarja kibontakoztatni. Véleményem szerint akkor jár jól, ha az előbbit teszi. :)
Persze az érem másik oldala, hogy a vezetőknek hatalmas felelősségük van - hiszen jaj nekik, ha visszaélnek a hatalmukkal, vagy megbotránkoztatnak olyanokat, akiknek élniük kellene - az ige engedelmességre buzdítja a gyülekezetük tagjait, de ha ezt arra használják fel, hogy szakadékba vezethetik a nyájat, akkor a Bibliában fellelhető legsúlyosabb büntető ítéletekből fognak részesülni. A pásztoroknak az a feladata, hogy a juhok egészségesek, jól tápláltak legyenek, és a juhok ill. a nyáj mind individuális, mind közösségi szinten alkalmasak/alkalmas legyen arra, hogy a nagy küldetést, az evangélium hirdetését szolgálni tudják. A népeknek történő evangélium hirdetés mindenképpen igényel valamiféle szervezettséget (sőt, a mai világunkban igen magas szintű szervezettséget), a szervezet pedig igényli a vezetést.
Mindez igaz kicsi és nagy közösségekre egyaránt. A csoportpszichológia bármekkora méret esetén érvényesül: ameddig pedig nem érvényesül a tömeglélektan, addig tart a csoportnyomás. A megagyülekezetekben (tapasztalataim szeirnt) sokkal nagyobb a szabadság mint a kis közösségekben, mivel a vezetőknek nincs lehetősége arra, hogy individuálisan befolyáolják a hívőket, valamint a személyes ismerettségek hálója sem kötözi oda annyira az embert (nincs "bejáratott széke" az illetőnek, ahogy Sytka is fogalmaz, egy megachurch nem feltélenül egy otthonos dolog), pusztán az igehirdetés és szolgálat ereje, és az annak való önkéntes alárendelés marad - a vezetőknek nagyon is meg kell dolgozniuk azért, hogy az emberek újra és újra lábbal szavazzanak és ráadásul még anyagi áldozatot is hozzanak a közösségért. Ezért én mindig mosolygok, amikor a Hit Gyülekezete kapcsán "agymosásról" és tömeghatásról beszélnek. Természetesen a tömeg mozgósító ereje, a tömeglélektan is szerepet játszik - ez azonban még ha a hétvégi tömegrendezvényszerű gyülekezeti alkalom idején érvényesül is, kedd estére már nincs érdemi hatása, és arra pedig végképp nem elég önmagában, hogy jövő hétvégén elvigye a hívőt, különösen abban a szekuláris közegben, amiben élünk. Nem hogy társadalmi nyomás nincs a kultúránkban a gyülekezetbe/templomba járásra, hanem annak masszívan az ellenkezője érvényesül - gyakran még elkötelezett keresztényeknek is komoly szenvedést és önfegyelmezést jelent egy fél hétvégét _rendszeresen_ arra áldozni, hogy valami más program helyett gyülekezetbe menjenek. Ráadásul ha még a TV-ben vagy a neten is végig tudják nézni az egész alkalmat (a megachurch-ok újabb áldása/átka), és egyébként senki nem kéri rajtuk számon, hogy miért nem voltak ott személyesen, akkor még nagyobb erőfeszítésre és önfegyelemre van szükség. A kis gyülekezetekben viszont ott tud lenni a személyes kapcsolatok sűrű hálójából és az individuális odafigyelésből/elszámolhatóságból fakadó addicionális motiváció. Ezt nem lekicsinyleni akarom, mert ez lehet igen pozitív dolog és fontos megtartó erő, de persze rossz esetben nyomásgyakorlás/kötelék is lehet (a kis kultuszok gyakran a legösszetartóbbak).
Kedves Omnium Minister! Lehet, hogy az általános fáradtságom és a jelen rossz időjárás tompítja mentális képességeimet, de mintha úgy emlékeznék, hogy én itt többször foglalkoztam valami ilyesmivel. Illetve: irkáltam több bejegyzést arról, hogy a hit és bizonyos lélektani jelenségek hogyan vannak együtt. Sőt, a hit fejlődéséről sorozatot is írtam, ami alapvetően lélektani jelenségként kezelte a hitet, mely velünk együtt változik az életünk során.
TörlésVagy nem ilyesmikre gondoltál?
Steve, tartalmas és megfontolandó kommentedből most önkényesen kiragadva csak erre a mondatszilánkra reflektálnék:
Törlés"kedd estére már nincs érdemi hatása, és arra pedig végképp nem elég önmagában, hogy jövő hétvégén elvigye a hívőt, különösen abban a szekuláris közegben, amiben élünk"
Ne becsüld le az Erő sötét oldalát! ;-) Kellő jártassággal ki lehet alakítani akár kis gyülekezetben, akár nagyban egy olyasféle függőséget, hogy a tagok nem mernek vagy nem akarnak elmenni onnan. Ezt kisebb helyeken valóban könnyebb megtenni a nagyobb fokú személyesség miatt - de az ilyesféle megfélemlítés - ahogy sajnos történelmi példák is bizonyítják - nagy volumenben is működik. Itt egyébként nem feltétlenül valamiféle agymosásra gondolok (habár arra is), hanem egyszerűbb dolgokra is: baráti kapcsolatok, közös élmények halmozódnak fel az évek során, melyek erős kötőanyagot képeznek a gondolkodásunkban.
Ilyenkor történik meg pl. az, hogy valaki nem tud kilépni egy szektából még akkor sem, ha közben felismeri hogy rossz helyen van. Sokszor beszéltem már olyan emberrel, aki elsősorban is önmaga előtt képtelen volt beismerni, hogy kb. 15 évig megtévesztették. Valahogy így okoskodott: "Az nem lehet, hogy ennyire becsaptak! Én nem vagyok ilyen hülye. Különben is, itt van XYZ is, aki pedig nagyon intelligens ember - ő is rájött volna, ha valami gond van", stb, stb... Ha már pszichológia: az ember önvédelmi reflexei, melyek a személyisége integritásának fenntartása érdekében dolgoznak, elképesztő hatékonyak az önmeggyőzésben.
Szóval a vasárnapi hatás kimehet a fejünkből keddig, de ha éveken át minden nap kapjuk a "vasárnapi hatást", ami ráadásul azt is belénk plántálja, hogy menj el egy kisebb csoportba a hétfői hatást is megszerezni, valamint otthon is injektálj magadba hét közben minden nap "hatást" - akkor ez hosszú távon mély gyökereket ereszt a személyiségünkben, ami függőséghez vezet.
A kérdés mindig csakis az: miben gyökerezünk meg ilyenkor? És ez már nem méretfüggő szerintem.
A valóságban persze úgy van, hogy minden juhásznak vannak kutyái, akik segítik a terelést, és védelmeznek a ragadozóktól. A pásztor önmagában kevés. Ezek a kutyák ószövetségi szinten a próféták, újszövetségben pedig az apostolok.
TörlésNamost az is a valóság része, hogy vannak farkasok és más ragadozók is. A farkas az hasonlít a kutyára, csakhát nem barátja a pásztornak. De külsőre nagyon hasonlít a segítőkre, de ez még nem elég számára. Mit tehet a farkas, hogy megtépázhassa a nyájat?
Először is megtéveszti a kutyákat, a segítőket, pl azzal, hogy összehugyozza a karám területét, szagot hagy, és amíg a kutyák rossz nyomon vannak, addig van lehetősége van kárt tenni.
A farkas, a tudta nélkül ugyan, de képes magát a juhot is megtéveszteni, nem csak az őrzőket. Ez a veszélyesebb. A farkas ugyanis gazdaállat, olyan kórokozók gazdája, ami vegzetes a juhokra. Az ürüléke (mondjuk úgy, ami belőle származik) az, amit ha benyal a birka a legelőn, megkergül (kergebirka kór) és a "barát- ellenség" felismerő képességét leépítve, nem szalad el, amikor farkast lát, így jó prédává válik.
Namost a baj nem az, hogy vannak farkasok, ez az élet velejárója, hanem az, hogy nincs normalis kutya, a nyáj meg meg van kergülve. Ez az egyház mai állapota ahogyan látom. De még az is lehet, hogy már a farkasok prédikálnak? Hát igen.
Üdv: balivi
Szia Sytka,
Törlés"(...) menj el egy kisebb csoportba a hétfői hatást is megszerezni, valamint otthon is injektálj magadba hét közben minden nap "hatást" - akkor ez hosszú távon mély gyökereket ereszt a személyiségünkben, ami függőséghez vezet."
Ez valóban így van, azonban ez egy normális és szükséges dolog. Az újszövetséget végigolvasva, ill. az egyházatyák írásai alapján is azt látjuk, hogy az egyház igyekezett úgy megszervezni a közösség életét, hogy a hívők rendszeresen összejárjanak, együtt imádkozzanak, összejöveteleket tartsanak, stb. - folyamatosan megszerezték a "hatást". De ezen túl is, a hívők azáltal, hogy naponta imádkoznak, bibliát olvasnak, elmélkednek, bizonyságot tesznek, illetve mai időkben dicséretet hallgatnak, visszahallgatják a tanításokat, stb. szintén napi szinten injektálják magukba a "hatást". Ezek a dolgok mind a Biblia, mind a gyakorlat szerint szükségesek a hitben való megmaradáshoz - sőt, minél nagyobb az ellenhatás, annál inkább szükségesek ezek. A kérdés itt tehát csak az, hogy milyen "hatás"-nak teszi ki magát az ember - a nem jó "hatás" nyilván rossz irányba hat. Ez azonban egy méret-semleges elv. Ahogy te is írod:
"A kérdés mindig csakis az: miben gyökerezünk meg ilyenkor? És ez már nem méretfüggő szerintem"
Vagyis a konklúziónk azonos. Mind a kis, mind a nagy közösség lehet jó, de lehet rossz is. Ha a méret döntené el, hogy mennyire jár jó úton egy közösség, akkor igen bajban lennénk. Ráadásul a nagy közösségek is voltak egyszer kis közösségek. A kérdés tehát nem a méret, hanem az, hogy miről szól a közösség. De ez a konklúzió azt is jelenti, hogy nincs igazán értelme fejcsóválós módon, összeráncolt szemöldökkel nézni a megachurch jelenségre, valamiféle sötét színekben látva ezeket a közösségeket, és azt elemezgetni, hogy milyen szükségszerű bomlási folyamatok játszódhatnak le belül (különösen a vezetőségben), amelyet a színpadi csillogás csak elfedni próbál; folyamatosan várva arra, hogy majd csak kipukkad az egész, mint egy lufi, és akkor végre kiderül "amit mindig is mondtunk" - az egész csak valami ármány volt. :) Persze néha kiderül ilyesmi itt-ott, ami tényleg szomorú.
Én óvatos lennék ráhúzni a vizes lepedőt a Bethelre, Hillsongra, Lakewoodra, stb., még akkor is, ha valóban felüti a fejét egy-egy furcsa hóbort, vagy tényleg lehet látni aggasztó elhajlásokat a nyugati egyházban (ezek valószínűleg kívülről feltűnőbbek, mint azoknak, akik bent vannak) - ezeket lehet és kell is kritizálni, de azért a kritizálásra mint szolgálat mégsem jó ráállni - ezeknek a közösségeknek inkább jobb drukkolni. Minden nagy és befolyásos közösségről óhatatlanul megvan mindenkinek véleménye, és minden ilyen közösség körül felnő az a réteg, amelyik életcéljának és isteni elhívásának tekinti az adott közösség lejáratását. Ezt látjuk az USA-ban is, számos ezekre a közösségekre szakosodott "leleplező" honlap, sőt komplett "apologetikai" ministry működik, amely a kereszténységet meg akarja menteni tőlük. Elemzik az összes elhangzott igehirdetést, nyilatkozatot, minden szóba belekötnek, és kimutatják az összes létező és nem létező eretnekséget, ami csak felmerült az egyháztörténelemben + természetesen a lényegi észrevétel az, hogy az egész csak a pénzről és hatalomról szól (miről másról szólhatna?). Magyarországon a HGy is rendelkezik ilyen fanclubbal, és az is igaz, hogy a sok kardcsörte ösztönösen reakcióssá is tesz némely hitest (lásd, én is fentebbi postodat olvasva egyből védelmi akcióba kezdtem) - ezt el kell nézni nekünk. :)
Sytka! Ha írtál már a témában, nem vitatom, majd utánanézek. Minden bejegyzésedet nem olvastam.
VálaszTörlésSteve! Én sem állítom, hogy aki egy kicsit tudatosabban figyel a lélektani szempontokra, az pont az ellenkezőjét kell tegye, mint amit juhként, a nyájszellem alapján tenne. Viszont azt továbbra is állítom, hogy nem kizárólag a vezető (pásztor) felelőssége, hogy egy tömegrendezvényen a Szentlélek kiáradása, vagy a tömegpszichózis hatására esnek hanyatt az emberek; hogy tényleg meggyógyulnak, vagy valamiféle módosult tudatállapotban csak azt kiabálják, hogy meggyógyultak; hogy az emberek tényleg az istenkapcsolatuk elmélyülését kapják egy megaistentiszteleten, vagy csak a szükséges szerotonin adagjukat (mondjuk, önmagában ez sem feltétlenül rossz!). Szóval, szerintem nem csak az fontos, hogy ennek a felelősségét rányomjuk a vezetőkre (merthogy ők sem állnak kívül a lélektani törvényszerűségeken), hanem, hogy mi, egyszerű bárányok, egymásban is tudatosítsuk mindezt.
Annak kifejezetten örülök, hogy meglátásod szerint a (tömeg)lélektan nem tabutéma az egyházban. Nekem sajnos vannak ellentétes tapasztalataim.
Szerintem le kellene szokni az ApCsel újraélésének vágyáról, ami a „megacsörcs”-ben fejeződik ki: a kereszt(y)én(y)ség időközben társadalmasítódott. Hétköznapi, unalmas realitássá vált, és ez így van jól. Ez a terv. :)
VálaszTörlésMa már nem extatikus rajongók dobják össze esetileg az adománypénzeket, hanem átutalják adóként az államszervezetnek, hogy adakozzon belőle a nevükben, keresztény elvek szerint.
A kereszténység áthatotta a civilizációnk teljes struktúráját, a legapróbb részletig. Szerintem a megacsörcs sima félreértés olyan értelemben, hogy eltekint ettől a realitástól.