Az édenkerten belül és kívül...

Kezdjük azzal, hogy jelenleg négy macskám van! Soknak tűnhet - főleg azoknak, akik nem szeretik a macskákat. Akkor már egy is sok, ám ha  tényleg szeretjük őket, akkor négy sem az. A macska márpedig szerethető és ezt tudja is magáról a kis szemétláda, ezért tart bennünket, emberi lényeket alázatos szolgáinak. De minek írok ilyesmiről egy teológiai blogban?

Csaknem elviselhetetlen számomra ha azt látom, hogy valaki ártatlanokat bántalmaz. Lehet az felnőtt vagy gyerek, fiatal vagy öreg, semmivel nem tud senki úgy felbosszantani, mint amikor emberi mulasztásból vagy gonoszságból ártatlanoknak kell szenvedniük. Ugyanígy igaz ez az állatokra is: süt belőlük egyfajta ártatlanság, valamiféle gyermeki tisztaság, bizonyos érintetlenség, ami teljesen kiveszett az emberek világából. Ahogy látom, ezekkel az érzésekkel nem vagyok egyedül: gondoljunk csak arra, milyen elképesztő indulatokat váltott ki néhány hónapja a hírekben, amikor a Fővárosi Állatkert egyik vemhes szurikátáját megölte egy tinédzser. Az emberek dühe szinte az egekbe ért, talán már túlságosan is magasra szökött, és sokan kezdték mondogatni, hogy "le kéne nyugodni, mert csak egy szurikátáról van szó", no és "vannak fontosabb dolgok ebben az országban, mint egy kisemlős halála". Ez pedig teljesen igaz.

És mégis...

Miért készített ki ilyen sokakat ez az incidens? Miért reagáltunk rá ilyen érzékenyen, hiszen ha a jobbik eszünket előszedjük, akkor utólag talán kissé szégyenkezve belátjuk, hogy egy szurikáta nem érte meg az indulatok ilyen mértékű elszabadulását. Mi van az állatokban, ami ilyen mértékű rokonszenvet vált ki az emberekben?

Ha a teológus válaszolhat belőlem erre a kérdésre, akkor valami olyasmit mondok, hogy bűnös emberként sem veszett ki belőlünk az a képesség, hogy felismerjük és nagyra értékeljük az ártatlanságot. Az állatok - ha ölnek is - nem erkölcsi megfontolások mentén teszik. Csak a túlélésükért küzdenek. Nem harapják át egymás torkát néhány százalékért, nem pusztítják vagy csonkítják meg a másikat, mert az más focicsapatnak szurkol vagy más a pártpreferenciája, esetleg az övéktől eltérő vallást követ. Legyen bármilyen véres a természet, ahhoz a vérhez nem sok ilyesféle szándékosság tapad. Mi emberek békésebbek vagyunk egy csimpánzhordához képest - de ha gyilkolunk, ha valamit vagy valakit bántalmazunk, hát akkor sokszor sunyi és aljas gonoszságból, számításból és jól kiérlelt dühből tesszük.

Stephen Greenblatt elképesztő érdekes könyvet írt Ádámról, Éváról és az elveszett Édenkertről, illetve leginkább arról, hogyan gondolkodtunk mi emberek a paradicsomi állapotokról az elmúlt több ezer évben. A könyv utolsó fejezete arról szól, hogy a darwinizmus térhódítása hogyan gyengítette meg az Ádám-Éva sztori történelmi hitelességét. Az evolúcióelmélet terjedése a felvilágosodás racionalitásba vetett hitével együtt teljesen megtépázta a teremtéstörténet szó szerinti értelmezésének elfogadhatóságát. De bármekkora sebet is ejtett rajta, és gondolkodjunk bármiképpen is a bibliai narratíváról, tagadjuk akár vehemensen a szöveg történeti hitelességét, mégsem tudunk szabadulni az Édenkerttől. És ennek az egyik oka az, hogy egy olyan világ vesz körül bennünket, amelyben úgy igazából csak mi emberek vagyunk bűnösök, csak mi követünk el erkölcsi kihágásokat, mi aljasultunk le ilyen mértéktelenül. Az állatok azonban megőriztek valamit a romlatlanságból.

"És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek" - írja a Genezis szövege arra utalva, hogy az ember ráébredt erkölcsi felelősségére, bűnös leplezetlenségére és szégyellni kezdte magát. A csimpánzok viszont semmit sem titkolnak és nincs bennük szégyenérzet sem. Ha csiklandozzák őket, vigyorognak, ha mérgesek, vicsorognak. Ha izgalomba jönnek vagy fenyegetik őket, ugrálnak és üvöltenek, láthatóan minden gátlás nélkül. A hím csimpánz ha izgalomba jön, mutogatja a többieknek a merevedését, és a közösülés is nyíltan történik, mindenki szeme láttára - sőt, a nősténybe gyakran még a kölykei is kapaszkodnak közben. Szent Ágoston egyszer azt írta, bizonyára Ádám és Éva is nyíltan, mások előtt szeretkeztek egymással, mert ártatlanok voltak és nem voltak képesek szégyenkezni.

Nem hiszünk az Édenkert valóságában? Pedig úgy tűnik, az állatok körülöttünk bizonyos értelemben még mindig az Édenkertben vannak!

Ők prezentálják számunkra mindazt (ha csak részlegesen is), ami nekünk már elveszett. Hogy miként kell a jó és rossz tudásának hiányában élni, mit jelent szégyenérzet nélkül szabadon létezni. Ha kedvesnek találjuk és szeretjük az állatokat, az talán azért is van, mert kicsikét az Édenkertet véljük visszatükröződni bennük, ami kis irigységgel is eltölthet minket, de leginkább jóleső napsugárként vetül ránk. És ha bántják őket, akkor olyan érzésünk van, mintha ezt a szent és ősi ártatlanságot zúznának össze, ezt a romlatlanságot feldúlnák, ami legbelül bennünket is megsebez. Azt a töretlen ártatlanságot, ami nagyon vonzó a számunkra, amire az Édenkerten kívül is maradt bennünk fogékonyság. Persze teológusként mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az igazi ártatlanságot elsősorban nem is az állatokban, hanem az "Utolsó Ádámban", azaz Jézusban is érzékeljük - amikor Vele foglalkozunk, amikor az Ő szavait olvassuk. 

A tudomány el akarja mondani nekünk, hogyan zajlott a teremtés, honnan vannak a fajok és az élővilág jelenlegi diverzitása. Ádám és Éva története pedig arról szól, hogy a saját sorsunk valamikor az idő kezdetén a mi felelősségünk volt, az erkölcsi bukás a mi döntésünkön múlott. A döntést meghoztuk, de az állatok nem követtek benne minket - hanem megmaradtak emlékeztetőnek arra, honnan indultunk. A szó tudományos és teológiai értelmében is...