"Találkoztam Jézussal" - az istentapasztalat furaságáról (1)

Sokat lehet hallani, amikor keresztények az életükről beszélnek, hogy "találkoztak Jézussal" (általában ezt a kifejezést használják), és ez az élmény tipikusan meghatározó fordulatot jelentett számukra. Másként fogalmazva, átéltek egy bizonyos "istentapasztalatot", amit különös szavakkal adnak vissza - én pedig most megpróbálok a szavak mögötti valóság nyomába eredni. Merthogy több szempontból is furcsa dologról van szó, aminek talán sosem gondolunk utána hívő emberként.

Mit jelent "találkozni Jézussal"?

Egy nem hívő számára ez a kifejezés meglehetősen abszurdan hangozhat, hiszen úgy vélekedik, Jézus egy történelmi figura volt, aki mintegy kétezer évvel ezelőtt meghalt. Hogyan is lehetne akkor Vele találkozni? A hívők pedig olyan magabiztosan használják ezt a kifejezést, mintha mindenki számára kristálytiszta és magától értetődő lenne mit jelent - vagy talán mindannyian pontosan ugyanazt értenénk rajta, amit bárki más. Persze most mondhatja erre valaki, hogy mindez szimpla kötözködés a részemről, mert a "találkoztam Jézussal" szöveg valójában egyfajta belső, szellemi megrendülésre akar metaforikusan utalni, amit a Jézus tanításaival való szembesülés, az evangélium olvasása, esetleg egy hatásos prédikáció meghallgatása okozott, és nem kell ezt szó szerint érteni - de én teljesen biztos vagyok benne, hogy sok hívőt ez a magyarázat mégsem elégítene ki. Csorbítaná az istentapasztalatból eredő misztikus élmények erejét, amit rengetegen hozzákapcsolnak a Jézussal való találkozás pillanatához. Hiszen ha csak olvasunk Jézusról és hallgatjuk a Róla szóló prédikációkat, az szinte semmi komoly találkozást nem jelent sokak szemében. Ilyen erővel azt is mondhatnám, hogy találkoztam Leninnel, amikor a műveit olvastam, vagy éppen beszélt nekem valaki róla.

Nem, a találkozás kifejezést valami ennél többnek, ennél mélyebbnek és katartikusabbnak tartjuk fenn. Szóval, hogyan is kell ezt az egész "istentapasztalatot" elképzelni?

Azért tettem zárójelbe az előbb az "istentapasztalat" szót, mert szerintem már a megfogalmazás is problémás. Hülyeségnek tűnik azt mondani ugyanis, hogy egy személyt megtapasztalunk. Engem  például még senki nem tapasztalt meg. Azt lehetne mondani, hogy velem kapcsolatban vannak a körülöttem élőknek tapasztalatai, de ha valaki úgy fogalmazna, hogy "tapasztaltam a Sytkát", akkor kerek szemekkel néznének rá és valószínűleg nem sokat értenénk abból, amit beszél.

Ahogy azonban Davies írja, van ezzel egy nagyobb gond is. Ha Isten "tapasztalásáról" beszélünk mi keresztények, akkor leginkább és elsősorban valamiféle érzéki tapasztalatra célzunk ezzel. ("Éreztem, hogy Isten megérintett a szívemben".) Valahogy úgy, ahogy észlelek egy tárgyat - például látom a laptopomat magam előtt, amin ezt a bejegyzést írom -, talán hasonlóan érzékelem Jézust is. Ez szerintem nem tűnik túl jónak, mivel az érzéki tapasztalat tárgyai anyagi természetűek, márpedig minden fapados teológia szerint is Istent nem véljük alaphangon anyaginak. Ráadásul az érzéki tapasztalat tárgyai a tér adott pontján találhatók - a mindenütt jelenvaló Istenre ez sem igaz. 

Van aztán olyan is, aki úgy vélekedik, hogy az Istenről szerzett tapasztalatok az emberekről szerzett tapasztalatokhoz hasonlóak. Mármint, a felfogás szerint az emberek lényegüket tekintve nem testiek, hanem szellemi természetű lények. Amikor egy emberről tapasztalataim alakulnak ki, abban persze szerepet játszhat a kinézet, de alaphangon nem így értjük ezt a dolgot. Ha valakinek azt mondom, hogy vannak bizonyos tapasztalataim Kovács Pistáról, akkor többnyire nem Kovács Pista külsejére, hanem "milyenségére", nem megfogható paramétereire gondolok ilyenkor, azaz hogy ez a Kovács Pista milyen ember, milyen rezdüléseket váltott ki a lelkemben. És ha emberi szinten is a másik nem megfogható részével találkozunk, az Istennel kapcsolatos találkozásunk is talán valami ehhez hasonló dolog lehet. 

Izgalmasan hangzik, de nem elég meggyőző. Ez a szemléletmód abból az emberképből indul, amit részben Descartes nevéhez kötnek (karteziánus gondolkodás) - vagyis a mindenki által ismert "gondolkodom, tehát vagyok" felfogásából. Az emberi lény eszerint alaphangon és lényegét tekintve tudat, aminek teste is van. Ez a nézet azonban rengeteg kritikát kapott, ízekre szedték a filozófiában (noha ma is vannak követői persze). Mert ugye ha igazat adunk neki és azt mondjuk, az ember alaphangon lelki természetű, akkor is mindig testben mutatkozik, és ahogy Davies fogalmaz: "az az ismeret, hogy egy bizonyos ember létezik, azzal jár, hogy tudjuk: a teste létezik". Istent viszont tökéletesen anyagtalannak véljük, ezért merül fel egyáltalán a kérdés, mit jelent "Istent tapasztalni"?

Nem akarom a feszültséget fokozni, a fenti eszmefuttatással csak arra kívántam rámutatni, hogy az "Istent tapasztalni" vagy "találkozni Jézussal" kijelentéseket könnyedén használjuk, pedig mögöttük nehezen megfogható, homályos, tisztázatlan dolgok rejtőznek. Ez (számomra legalábbis) nem jelenti azt, hogy nem igazak, csak arról van szó, hogy nincsenek alaposan végiggondolva. Ahogy egy korábbi bejegyzésben próbáltam analógiát mondani arra, hogyan léphet be Isten ebbe a világba, valami hasonlóról lehet szó ebben a kérdésben is. Innen folytatom legközelebb.