A karizmatikus kificamodás egyik gyökere

Mostanában sokat hallani róla, hogy az amerikai Bethel Church-ben furcsa, sőt nyugodtan mondhatjuk, elképesztően bizarr gyakorlatot folytattak - s talán folytatnak ma is. A kisegyházi körökben ismert gyülekezetben sokan kijárnak a temetőkbe, hogy híres hitszónokok, karizmatikus gyógyítók vagy ismert keresztény személyiségek sírjára feküdjenek - hátha a bennük egykor működő képességek így valamiképp átszállnak rájuk.

Noha a magam részéről a dolgot egyáltalán nem találom viccesnek, időközben némelyeknek mégis sikerült egy humorosnak tűnő kifejezésben összegezni a jelenséget: sírleszívás. A frappáns szójáték valóban jól tükrözi a lényeget. Míg bizonyos videofelvételeken (például ezen) csupán annyi látszik, hogy lelkes keresztények beszélnek mérhetetlen ostobaságokat, addig keringenek olyan fényképek is,  amelyeken embereket látunk sírköveken fekve, ahogyan értük imádkoznak, hogy a halott kenete átszálljon beléjük.

Túl az okkultizmus, a babonaság és a butaság ilyenkor gyakran elhangzó vádjain, én azon töprengtem, vajon mi lehet az a mélyebben rejlő ok, hogy egyébként ránézésre szimpatikus, átlagos keresztény emberek önmagukat adják egy ilyen groteszk rituáléhoz? Újra hangsúlyozni kívánom, hogy itt tényleg kedves és lelkes emberekről beszélünk, akik valószínűleg maguk sem tudják igazán mit művelnek. Nem bántani kívánom őket, hanem inkább megérteni azt a lelkiállapotot, ami ehhez hasonló aberrációk kialakulásához vezethet. Az ilyen jelenségeket a magam részéről a "karizmatikus kificamodás" jelzővel szoktam illetni, azaz valami olyan dolognak vélem őket, melyek egy másik dolog melléktermékeként jelennek meg. De mi lehet ez a másik dolog?

Erre van egyfajta válaszom, amihez illusztrációnak a pusztában vándorló zsidó nép példáját látom megfelelőnek. Mindannyian ismerjük az exodus narratíváját, amikor Mózes közreműködésével Isten kiszabadítja a népét Egyiptomból - ám nem egyenesen Kánaánba repíti őket, hanem előbb négy különböző pusztában kénytelenek zarándokolni a cél felé. A pusztában mászkálni egész biztosan nem kellemes elfoglaltság. A puszta tipikusan az átmenet helye, valami olyan állapot, amikor az ember már elhagyta a rajtvonalat, de még nem jutott el a célig. Már el kellett engednie az addig valamennyire működő kapaszkodópontjait, viszont még hiába nyújtózkodik, hogy megragadja az újabbat. Nem meglepő ezek után, hogy a pusztában utálunk jelen lenni, mert utáljuk az instabilitást, a kihívást, a bizonytalanságot és eredménytelenséget, amit jelent. Nem is meglepő, hogy amikor a zsidók vándoroltak, időről-időre kétségbeestek és ehhez mérten ostobaságokat kezdtek beszélni. "Menjünk vissza Egyiptomba" - mondta valaki, ami valljuk be őszintén, ritka hülye elképzelés volt. :-) Több száz év raboskodás, megalázottság után, ráadásul szökött rabszolgaként visszamenni a fáraó színe elé egyenlő lett volna a biztos halállal.

De akkor honnan jött ez az abszurd ötlet? 

Egy normális ember akkor mond ilyeneket vagy képes csinálni igazán nagy ostobaságot, amikor kétségbeesik a helyzete miatt. Nos, én valami ilyesmit érzékelek a karizmatikus kereszténységben. Véleményem szerint az egyház - köztük a karizmatikusokkal - jelenleg kint van a pusztában. És ezzel a ténnyel nem tud úgy igazán semmit sem kezdeni, viszont kézzel-lábbal próbálkozik rugódozni ellene. Csodákat, eredményeket, ébredéseket, áttörést akar már látni, mégpedig most azonnal, ami valahol teljesen érthető. Sokan, nagyon sokan és még annál is többen rengeteg munkát, pénzt és lelkesedést beleöltek a szolgálatba, gyakran életük legszebb éveit feláldozva, és abszolút logikus, hogy ennek gyümölcseit látni akarják. Mégis, a gyümölcsök, az eredmények, az ébredések, a gyógyulások nem olyan dolgok, melyeket az egyháznak kellene magából vagy más forrásból kipréselnie - ezeknek Istentől kell indulniuk, aki a növekedést, az előrelépést adja, ám úgy tűnik, Ő egyelőre hallgat.

Isten némasága és beavatkozásának hiánya az, ami könnyedén kétségbeesésbe sodorhatja a hívő embert, főleg ha egy lépten-nyomon beavatkozó Istenben hisz. A kétségbeesés veszélyes lelkiállapot, mert tipikusan meggondolatlan tettekhez, őrültségekhez, a fentebb említett karizmatikus kificamodásokhoz és túlkapásokhoz vezethet. Egyszóval és röviden: nyilván az ilyen torz jelenségeknek, mint ez a "sírleszívásosdi" több oka is lehet, de azt hiszem kétségkívül és határozottan ott van ezek között, hogy az ilyen gyülekezetek alapvető hozzáállása az isteni jelenlét kényszeres megmutatása - mert az lehetetlen, hogy köztünk van az Isten, de nem történik semmi. A karizmatikus kereszténység még az átlagnál is nehezebben viseli a pusztai létet, és ha kell, hát saját oázist rajzol maga köré a sivatagban, csak hogy az átmeneti szárazság elviselhető legyen.

Egyes vélemények szerint a Bethel Church mára felismerte a sírköves gyakorlat tarthatatlanságát, és ma már állítólag nem járnak ki temetőkbe, nem fekszenek sírokra és nem fohászkodnak így a kenetért. Nem tudom, ez igaz vagy sem, de sajnos igazából nem is számít. Mert az meglehet, hogy ez a ficam a helyére került - de abban biztos vagyok, hogy az egyház pusztai vándorlása fog még kitermelni magából hasonló jelenségeket. A kétségbeesést kellene kezelni, nem a tüneteit, a betegség gyökerét és nem a hajtásokat.