Értelmezett tapasztalat - az istentapasztalat furaságáról (2)

Nem kell drog hozzá, sem alkohol, hogy az ember mintázatfelismerő képességei aktiválódjanak. Egy korábbi bejegyzésben már próbáltam említést tenni erről a természetes képességünkről, miszerint a világ jelenségei között hajlamosak vagyunk összefüggéseket felfedezni, dolgokba más dolgokat mintegy beleképzelni - és ez néha a kárunkra van, ám valamikor igenis a javunkat szolgálja.

A globális felmelegedés bizonyítéka

Szóval, az ember lefekszik a fűbe és nézi a felhőket. A felhőkben aztán arcokat lát, egy szaladó kutyát, vagy éppen egy nyújtózkodó zsiráfot - tulajdonképpen azt, amit csak akar. Teljesen ártalmatlan módja ez annak, amikor a belénk épített mintázatfelismerő képességünket használjuk, azaz megpróbálunk rendszert és összefüggést vinni a valóság elemeibe. Ennél már komolyabb játék, amikor emberek a tenyér vonalaiból vagy a bolygók együttállásának mintázatai alapján jó pénzért valaki jövőjét kívánják megmondani.

Merthogy nem tudunk létezni anélkül, hogy ne keressük állandóan a mintázatot, az értelmet, az összefüggést A és B dolog között. Kedvenc példám a fenti ábra, ami a női fürdőruhák méretét és a globális felmelegedés növekvő hatásait fésüli össze egymással. Hát nem elbűvölően kreatív az ember? :-)

A mintázatfelismerő képességünket tehát tudjunk ártalmatlanul és akár károsan is használni, de közben nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ez egy sok szempontból igen hasznos eszköz ám. Véleményem szerint a mintázatkeresés és az istenkeresés szorosan kapcsolódnak egymáshoz: ez az a képességünk, ami segíthet nekünk "találkozni Jézussal", azaz felismerni valamit Istenből ebben a valóságban. Ugyanakkor sokan nem így gondolkodnak. Az emberek jó része, ha Istenből akar meglátni egy "darabkát", akkor tipikusan valami csodára összpontosít, ami felforgatja a dolgok megszokott menetét. Ha majd Isten megjelenik káprázatos hang- és fényjelenség formájában, ha feltámaszt halottakat a sírból vagy tesz valami ezekhez hasonló, bibliai léptékű csodát, az lesz az igazán meggyőző. A direkt és mondhatni nyers istenélmény erejére vágynak, hiszen a mintázatkeresés valamekkora erőfeszítést igényel, ennek a kalandját pedig nem mindenki vállalja szívesen.

A mintázatfelismerésünk elsősorban nem a csodák mentén működik. John Hick amikor a látás fogalmáról értekezik, azt írja, hogy ezt a szót több különféle értelemben használjuk. Meglátni valamit első körben persze annak észlelését jelenti, hogy a vizuálisan érzékelhető tárgyakról benyomásaink keletkeznek. Azonban előfordulhat, hogy hirtelen valami újat veszünk észre egy tárgyban, miután egy ideig néztük - noha maga a tárgy semmit nem változott közben. Van erre egy tipikus példa, amikor egy grafikán egyszerre láthatunk kacsát és nyulat is, noha miközben magunkban döntünk erről, a rajz tárgyában ugyanaz marad. Hick azt mondja, a bennünket körülvevő valóság számos olyan elemből tevődik össze, amit szemlélhetünk így is-úgy is - de hogy mit látunk benne vagy mögötte, az nem magán a vizsgálat tárgyán, hanem a mi szemléletmódunkon múlik, vagyis ahogy az első körben észlelt dologról a bennünk kialakított mentális képet változtatjuk. Másként fogalmazva: minden benyomásunk, minden tapasztalatunk valójában értelmezett tapasztalat. Hick így ír erről:

"Értelmezett tapasztalatról akkor beszélünk, amikor azt, ami objektíve jelen van, tehát ami hatást gyakorol a retinánkra, tudati szinten két különböző módon észlelhetjük, mint két különböző jelleggel vagy természettel vagy jelentéssel vagy értelemmel rendelkező dolgot... (...) Minden tudatos tapasztalás tartalmaz olyan felismeréseket, amelyek túllépnek a közvetlen érzékleteken, és így az értelmezett tapasztalat körébe tartoznak."

Mindezek után az istenhívő egy olyasféle embernek tekinthető, aki bár a nem hívőhöz hasonló tapasztalatokkal rendelkezik, de ezek mögött Istent látja. Miután pedig minden tapasztalat értelmeződik, ez is egy legitim megközelítés a többi mellett. Összegezve tehát a mintázatfelismerő képességünk vezethet el minket, hogy Isten nyomait felismerjük és meglássuk, amit azután értelmezünk és a bennünk lévő meggyőződéssel összhangba hozva elrendezünk magunkban. Talán ezt az eseménysort címkézzük fel végül úgy, hogy "találkoztam Jézussal".

Ez szerintem jól hangzik, de mint bármilyen megközelítés, ami megpróbálja az istentapasztalatot egyszerűen megmagyarázni, valahol azért sántít. Azért, mert valaki azt gondolja, hogy valamilyen dolgot ennek vagy annak tapasztal meg, még nem következik, hogy igaza is van. Persze az egész világot megélhetem úgy, hogy az Isten nyomait látom benne mindenhol, de pusztán logikailag ez még nem jelenti, hogy ezek a nyomok valóban Isten nyomai. Ahogy persze azt sem jelentik, hogy ne Isten nyomai lennének. Az értelmezett tapasztalat csupán tehát addig vezet el minket, hogy a benyomásainkat, észleléseinket feldolgozzuk, és ezt többnyire világnézeti, hitbeli és más szűrők segítségével végezzük el.

Az istentapasztalat témáját a végtelenségig lehetne gurítani, és sosem érnénk a végére (ahogy számos filozófiai-jellegű kérdésnek sem). Tudom, hogy a nagyon racionálisan gondolkodó mai ember utálja ezt a szót, most mégis kénytelen leszek használni: van ebben az egészben egyfajta misztikum. A misztikusság emlegetésével nem elkenni szeretném a dolgok lényegét, hanem csak arra rámutatni, hogy mi emberek sem a világot, sem saját magunkat nem ismerjük még igazán. Ahogy mondani szokták, miként az univerzum szinte végtelennek tűnik kifelé, az emberi személyiség ugyanilyennek látszik befelé. Az istentapasztalat gyökerei is ebbe az ismeretlen régióba nyúlnak alá, s ráadásul mintha össze is kötnék ezt a kétféle végtelenséget, amikor az Univerzumot teremtő rejtélyes Istent a végtelenül bonyolult személyiségünkbe helyezve láttatják.

Én most itt meg is állok, azt hiszem.