...mégpedig kapta ezt Pranc Zoltántól, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanszékvezető tanárától. A felvetés a főiskola által kiadott folyóirat vadonatúj számában jelent meg, s bár nem vagyok az evolúció szakavatott értője, azt hiszem még laikusként is elmondhatom, a kérdés rossz címzettnek szól.
Pocsék érzés, amikor az ember tökéletesen tisztán látja milyen rövid az élete, és ezért mennyire nem lesz ideje ahhoz, hogy minden izgalmas dologhoz a kellő mélységben értsen. Én valahogy így vagyok az evolúcióelmélettel. Időről-időre beleütöm kicsit az orromat, olvasgatok róla, néha eleresztek itt egy bejegyzést a témában, miközben próbálok azért a saját kompetenciahatáraimon belül maradni. Közben azt is tudom, soha nem fogok érteni hozzá, de ez nem is dolgom persze, suszterként a kaptafánál. Laikus vagyok, ám még én is megéreztem, hogy Pranc Zoltán (lásd a fotót) írása, melyben megpróbál Darwinnak szegezni egy kényesnek szánt kérdést, célt vagy inkább címzettet tévesztett. Valószínű, hogy a főiskola által kiadott folyóiratot nem olvassák milliószámra Magyarországon, hiszen teológusoknak szól - viszont én is az volnék, ezért indította meg a gondolataimat az egyébként valóban gondolatébresztő cikk.
Pranc azt írja, hogy az evolúciós fejlődés csúcsán - sok millió évig zajló folyamat révén - végül megjelent az ember, vagyis a homo sapiens, s vele együtt az értelem is. Az értelem azonban különös dolog, mert nem csupán arra jó, hogy eszközöket készítsünk és használjunk a segítségével, vagy éppen magas szinten kommunikáljunk, esetleg technikai jellegű problémákat oldjunk meg (ezek közül többet az állatok is megtesznek a maguk módján), hanem elvezet bennünket egy sajátos tényhez. Az emberi értelem igazán figyelemre méltó tulajdonsága az, hogy képes reflektálni önmagára. Vagyis, mi emberek nemcsak létezünk, de tudjuk is, hogy létezünk. És ezzel együtt azt is tudjuk, hogy egyszer nem fogunk létezni, vagyis meg fogunk halni. A szerző szerint utóbbi tényből kinő egy furcsa paradoxon. Az emberben, mint az evolúció csúcsán trónoló lényben ugyanis disszonáns hangok hallatszanak, amit költői módon így lehet megfogalmazni: "Miért, miért e percnyi öntudat / Hogy lássuk a nemlét borzalmait?" - kérdezi például Madách Ádámja. Tehát furcsának tűnik, hogy az élet feltartóztathatatlan hajtóereje pont a halál tudásának tényében éri el a tetőpontját. Ahogy Pranc fogalmaz:
"Az evolúció kitenyésztette értelem belátja értelmetlenségét? A folyamatos fölemelkedés egyszer csak reménytelen kétségbeesésbe billen át? Nem lappang itt valami mélységes paradoxon? Valami feloldhatatlan önellentmondás, ami cáfolja az evolúció csupa előrehaladást, megoldástalálást és kiteljesedést hirdető eszmei-logikai konstrukcióját?"
Szerzőnk végül azzal zár, hogy aligha ismerünk olyan bajnokot, aki a győztesen megvívott küzdelmek után ott áll a dobogó legfelső fokán, aztán a derűs és felszabadult ünneplés helyett kétségbeesve azt kérdezgeti, mi értelme volt ennek az egésznek? Ez tehát a dilemma.
Egyrészt valahol teljesen megértem Pranc kérdését, hiszen magam is emberi lény volnék, aki a lelke mélyén érez hasonlókat. Tényleg zavar bennünket a haláltudat, az a tény, hogy előbb-utóbb elődeink sorsára fogunk jutni és kikerülhetetlenül végünk lesz. Pont ez az egyik oka annak, hogy az ember elkezd Isten nyomába szegődni, és keresi saját létezése értelmét - azután ha megtalálta a választ például Jézus Krisztusban, ez képes akár a halálfélelmét is erősen csillapítani. Hit kérdése, hogy ez a Krisztusban megtalált válasz csupán egy illúzióba való kapaszkodás-e, ami megkönnyíti a meghalás folyamatát, vagy valóban releváns válasz a problémára. (Természetesen az én véleményem az utóbbi.) Mindenesetre úgy érzem, amit Pranc felvetett, vagyis az emberi lét értelme vagy értelmetlensége, az egy filozófiai probléma, amire nem Darwin lenne illetékes felelni. Nem neki kellett volna ezt a képzeletbeli borítékot címezni, a költői kérdést feltenni. Sőt, végső soron erre a dilemmára mindenki maga válaszol - és ezt a választ valószínűleg a filozófiai elkötelezettsége mentén fogja megfogalmazni.
Másrészt viszont az egész felvetés mögött egy evolúcióelméleti szempontból hibás meggyőződés áll: hogy az evolúció bajnoka a dobogó legfelső fokán álló ember. Keresztényként persze mondhatjuk azt, hogy az ember istenképűsége okán a csúcson áll (bár én magam inkább abban hiszek, hogy az istenképűség nem annyira státusz, mintsem inkább feladat az ember számára) - de pusztán az evolúcióból kiindulva, természettudományos alapon ennek nem sok értelmét látom. Minden jelenleg élő faj sikeres, hiszen itt van és létezik, vagyis ha az embert ünnepeljük, ünnepelhetjük a többi élőlényt is - merthogy az eddig élt fajok 99%-a mára kihalt. Ahhoz, hogy valamiféle bajnokot hirdessünk a ma élő organizmusok között, pontosan meg kellene határoznunk a bajnoki lét kritériumait. Melyek lennének ezek? Pranc mintha erre látensen azzal válaszolna, hogy az "öntudatra ébredés" miatt lehetünk mi emberek a dobogó csúcsán - de számomra nem világos, miért pont ez a tulajdonság lenne az, amit preferálnunk kellene a versenyben? Hiszen a szerző - némileg magát is megcáfolva - éppen azt sugallja, a túlzott öntudat láthatóan inkább keserűvé teszi az életünket, tehát hátrányosan érint bennünket. Valaki ennek mentén okoskodhatna úgy is, hogy az öntudatra ébredés bár komoly előny sok szempontból, úgy néz ki épp így hátrány is lehet más szempontok szerint. Láthatóan boldogtalanná tesz bennünket annak biztos ismerete, hogy meg fogunk halni - ez pedig és az ettől való állandó szorongás kiégéshez vagy bizonyos menekülőútvonalak kereséséhez vezethet. Utóbbiak között vannak kifejezetten károsak is - például ilyenek a szenvedélybetegségek, mivel sokan másképp nem is képesek a valóságot elviselni!
Úgy néz ki, hogy az öntudat komoly előny, de komoly mellékhatásai is vannak. Mindazonáltal nem világos, miért pont ez avatja bajnokká a bajnokot? Amire szerettem volna kilyukadni, hogy az evolúció folyamatában nehéz lehet bajnokokat hirdetni, mert ehhez a folyamatban magában nincsenek meg az objektív kapaszkodópontok. Eljátszva a puszta gondolattal tegyük fel, hogy ha valamiféle természeti csapás bekövetkezik, a komplett emberiség kipusztul és az élet visszazuhan egyfajta kezdeti stádiumba. Ha valaki egy ilyen esemény után pillantana a Földre, akkor vajon kikiálthatná-e bajnoknak ezeket a kezdeti életformákat? Viszont ha nincs egyértelmű támpont ahhoz, hogy az embert bajnokká tegyük az evolúcióelmélet tudományos szemlélete alapján, akkor pontosan miben is áll a Pranc által leírt paradoxon az elméleten belül?
Más lesz persze a leányzó fekvése, ha az ember keresztényként közelít az egész kérdéshez. Ebben az esetben már a Szentírás alapján is gondolkodunk saját magunkról, és nem pusztán az "evolúció termékének" látjuk az embert. Például mondhatjuk azt, hogy Isten az evolúció törvényszerűségeivel teremtett bennünket, ezért az istenképűségünk folytán számára a legbecsesebb élőlények vagyunk. Felléphetünk tehát a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Ez azonban már nem természettudományos meggyőződés, hanem vallási - de akkor nem is természettudományos alapon teszünk fel költői kérdést Darwinnak, hanem vallási alapon. Amire azonban talán nem neki kellene felelnie, lévén nem igazán vallási módon gondolkodott az evolúcióról. A költői kérdés leginkább azoknak kellene feltenni, aki az evolúcióelméletre alapozott materialista-ateista filozófia követőinek vallják magukat.
Jó a felvetés és a poszt is: szerintem az evolúció minden sikerágán csúcstermék van, a maga szempontjából. A minap elgondolkodtam, hogyan érvelhetnénk tetszőleges állatnak, hogy cserélje el a sorsát a miénkre. (Tegyük fel, az illető állat értené az érveinket.) Arra jutottam, hogy nincsenek ilyen érveink, még egy gilisztát sem tudnánk meggyőzni, hogy cseréljen velünk. Valószínűleg szerinte neki ott és úgy jó, ahogy van, helycserével a létállapota a maga nézőpontjából nem javítható.
VálaszTörlésEmberi léthelyzetünk mi szempontunkból a legjobb, de külső nézetből semleges, vagyis nem tudjuk véleményezni – nincs külső nézetünk.
A nemlét mint mumus: az evolúció erre remek megoldást ad, gyorsan változó körülmények és nagy szelekciós nyomás alatt az egyed rövid életű, amint csökken a nyomás, egyre hosszabban él. Az életünk viszonylag hosszú, és egyre hosszabbá válik, mert csökken a szelekciós nyomás. Ebben benne rejlik a veszély, hogy egy hirtelen változás kipusztuláshoz vezet, mert nem lesz idő, hogy az utódok néhány generációján keresztül alkalmazkodjunk. Ha rövidebb lenne az életciklusunk, rugalmasabban alkalmazkodnánk. A „nemlét” valójában a faj fennmaradásának kulcsa, szükségszerű velejárója. Nem is annyira az egyén él, mint a faj.
Az önmagára reflektáló tudatunk paradoxon: ha nem lenne, nem hiányozna; de ha egyszer van, nem tehetünk úgy, mint ha nem lenne; az istenhit pedig az önreflexiós tudat optimális működését biztosítja.
Önállóan nem tudnánk kitörni ebből a paradox körből, mert lehet az istenhit hasznos, ám ez nem bizonyíték Isten létére. Ezért érkeznek a külső jelek.
"Valószínűleg szerinte neki ott és úgy jó, ahogy van, helycserével a létállapota a maga nézőpontjából nem javítható."
TörlésIgen, pontosan ezért nincs értelme "bajnokokról" beszélni. Illetve attól függ mi ennek a kritériuma. Ha a bajnok attól bajnok, hogy pl. a legjobban boldogul a föld alatt, akkor egy földikutya is megelőzi az embert. Ha attól, hogy a leggyorsabban szaporodik, akkor a nyulak előttünk vannak. :-)
"Az életünk viszonylag hosszú, és egyre hosszabbá válik, mert csökken a szelekciós nyomás. "
Hááát nem tudom, hogy ettől válik-e hosszabbá az életünk. Én emögött inkább számos modern tudományos vívmányt látok (pl. a védőoltások, tudatosabb élet a modern társadalmakban, stb...), nem a szelekciós nyomás csökkenését.
„Hááát nem tudom, hogy ettől válik-e hosszabbá az életünk.”
Törlés– Szerintem igazad van, a technikai vívmányok is hosszabbítják az életet. De ettől csak a vég tolódna ki, és nem az egész fejlődési folyamat lassulna le.
Az evolúció egyik alapmechanizmusa, hogy ahol csökken a szelekciós nyomás, bőven van táplálék, kevés az ellenség, ott az egyed egyre nagyobb lesz (lásd: akceleráció) és egyre hosszabb életciklusú. Pont ez történik velünk, és erre segít még rá a technika.
Ha valaki deista evolúciós felfogással rendelkezik, akkor azt gondolja, hogy az ember és az emberi értelem Isten által vezérelt evolúciós folyamat eredménye. Az evolúció, valamint az azt lehetővé tevő "fine-tune"-olt univerzum a maga törvényszerűségeivel nem céltalan, hanem egy céleszköz, amelynek célját (a gondolkodó embert) Isten tervezte el. Ha ez így van, akkor nincs értelme azon gondolkodni, hogy evolúciós szempontból magyarázható-e, vagy paradoxon-e az öntudatra ébredés, vagy sem - ez esetben az emberi öntudat megléte nyilván Isten akaratából származik, az oka nem az evolúcióban keresendő, és nem is az evolúció fényében magyarázandó ez a tulajdonság.
VálaszTörlésHa materialista evolúciós felfogásban hinnénk (az evolúciót lehetővé tevő univerzumot pedig a végtelen multiverzum egy kivételesen "szerencsés", véletlenszerű példányának), akkor semminek nincs semmi értelme, minden ami van, véletlen és céltalan. Felesleges evolúciónak célt tulajdonítani, vagy bármiféle paradoxonokat belelátni a folyamatba. Továbbá az, hogy egy objektum éppen ember, egér vagy egy kődarab, semmi objektív értékbeli különbséget nem jelent (persze az ember gondolhatja azt, hogy a saját létezése valami nagyszerű dolog, de ez irreleváns és csak az agyban zajló láncreakciók fura összjátéka, amelynek értelmetlen értelmünk tulajdonít neki valamiféle szubjektív jelentést). Az emberi értelem és önreflexió csak egy érdekes aberráció az élővilágon belül (az összes több milliárdnyi egyéb élőlénynek nincs öntudata, és a nagy számok törvénye alapján az a "normális" dolog), mutációk és véletlenek eredménye - semmiféle pozitív, sem negatív értékkel nem bír. Teljes önbecsapás az embert valamiféle különleges lénynek képzelni - az ember saját önző evolúciós előítéletei mentén gondolhatja értékesebbnek a saját fajtája életét pl. a csótányokénál. Hiszen a csótány érdekei és túlélése a csótányok szempontjából sokkal fontosabb az emberekénél - a csótány érdeke miért lenne kevésbé jó vagy rossz, mint az ember érdeke? Semelyik sem jó, sem pedig rossz, mert ezek a kategóriák nem is léteznek. Pusztán evolúciós kényszerek által kódolt kényszercselekvés, amikor egy anya a gyermekei javát keresi, nem pedig a lakásában található csótányok javát. De ha az anyuka a csótányok javát keresné és süteményekkel táplálná azokat, a gyermekeit pedig lefújná "gyermekirtó spray-vel", az sem lenne rosszabb, vagy jobb dolog - maximum az "embertenyészet" túlélési esélyeit csökkentené ez a fajta viselkedés. A halál tényének felismerése, és az efeletti bánkódás is tökéletesen érdektelen dolog. Ha az emberek többsége nem depressziós és apatikus lesz emiatt, hanem inkább a túlélésre ösztönzi a halálfélelem, addig ez segíti az emberi faj túlélését, ellenkező esetben hátráltatja - ha pedig a hatás semleges, akkor pusztán egy evolúciós folyamatok által megtűrt véletlen mutáció az egész. Ha az emberi értelem és öntudatra ébredés (pl. az életteret romboló technikai civilizáció mellékhatásai miatt) összességében az ember kipusztulásához fog vezetni, akkor az evolúció sikeresen kiszelektálta ezt az aberrációt + lehet, hogy a patkányok és csótányok jobban el tudnak majd szaporodni (mivel az emberek nem irtanák őket és amúgy is jobban bírják a tönkrement környezetet), és boldogabbak lesznek, mint most. Mivel a patkányok és csótányok amúgy is szaporábbak és többen vannak, az összboldogság-szint akár így még magasabb is lenne mint most (persze nincs is olyan, hogy boldogság...). Majd talán pár millió évvel később újra előbukkan egy öntudattal rendelkező lény, talán pont az homo sapiens által okozott környezeti katasztrófát túlélő csótányok egy távoli leszármazottja, a blattella sapiens. De igazából mindegy, mert a világ úgyis halad a termodinamikai ekvilibrium felé, és végül semmi sem lesz. Hajrá!
„nincs értelme azon gondolkodni, hogy evolúciós szempontból magyarázható-e, vagy paradoxon-e az öntudatra ébredés, vagy sem”
Törlés– Tök relevánsak a fenti gondolataid. Sok mindennek nem lenne RÉSZértelme a maga szűk keretében,... ha valóban filozófiailag gondolkodnánk. Az írás-olvasásnak sem lenne értelme, meg a munkába járásnak vagy a fagylaltozásnak. Vagy az itteni kommentváltásnak. Szabadság, egyenlőség, testvériség – totál értelmetlen okoskodás lenne. Csakhogy
1. Adva van az önreflexiónk, nem tudjuk nem használni. A használatkényszert belülről „értelem”-nek érezzük. Így mégis csak van a dolgoknak „értelműk”. Az agyunk ad „értelmet” az egyébként talán filozófiailag értelmetlen dolgoknak.
2. A nagy keretet próbáljuk összerakni, és még nincs összerakva: nem tudjuk, hogy egy-egy kisebb keret mibe illeszkedik, így elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy a látszólag értelmetlen kisebb keret tényleg értelmetlen. Ha lesz értelmes nagy keret, akkor a kis keretek is egy csapásra értelmet nyernek.
Pl.: képzeljünk el egy olyan puzzle-t, aminek a belsejében összeraktunk 100 elemet, melyek látszólag egymáshoz illenek, ám ilyen vélelmünk sokszor volt már, és közben ezerszer átcsoportosítottuk őket. A jelen konfiguráció addig érvényes, amíg jobb ötletünk nem támad. Rendszerszintű probléma, hogy nem tudjuk, hány darabos a puzzle, és eddig egyetlen szélső elemet sem találtunk. Mindig csak belsőnek tűnő elemekkel találkozunk. Megtippelünk valamilyen összképet, és igyekszünk a részekkel igazolni, a részeket meg a tippelt összképpel, párhuzamosan, hátha totál véletlenül összeáll a teljes kép. Tudnunk illene, hogy ez tippelgetés, és nem jogosít(ana) merész kijelentésekre.
Annyit biztosan tudunk, hogy alkatilag keressük a célt, az értelmet, és hogy minél részletesebben vizsgáljuk a dolgokat, annál kevésbé találjuk ezeket – ami nem veszi el a kedvünket, hajt az alkati kényszer... Nem paradox ez? Paradoxonok sora. Egy ékes megfogalmazás (30:00-30:40-ig): https://www.youtube.com/watch?v=6QAY0qc0u-4&t=1849s
"Ha valaki deista evolúciós felfogással rendelkezik..."
TörlésA kommented jól leírja a lényeget, szerintem sem az evolúción belül van paradoxon. Csak annyi apróságot tennék hozzá, hogy a "deista" helyett talán jobb a "teista" fogalmat használni - a kettő nem ugyanaz. A teista az isteni befolyásnak meghagyja a lehetőséget, a deista eleve kizárja, hogy Isten a teremtés után bármi tenne a világgal.
Sytka, hogyan rendelkezhet egy kritikai gondolkodásra képes ember akár deista, akár teista, akár x felfogással... úgy, hogy abból szilárdnak tételezett következtetéseket bátorkodjék levonni? A „felfogás” egy hipotézis, egy átmeneti érvénnyel meghirdetett feltételezés. A munkafeltevés <––> nemmunka következtetés máris egy paradoxon.
TörlésSzia Sytka,
Törlésmiután megírtam a kommentet, komolyan mondom, hosszasan filóztam azon, hogy töröljem-e azt és átírjam-e a deista szót teistára. :) Végül azért hagytam a deistát, mert arra gondoltam, hogy csak nem lesz senki olyan szőrszálhasogató, hogy ebbe beleköt. Erre tessék... :)
Viszont ha már itt tartunk, egyre több deista evolucionista van - tekintettel arra, hogy az aktuális frontvonalak alapján az ateista felfogás egyre inkább háttérbe szorul, mivel az (ismereteim szerint) utolsó mentsvárnak tartott multiverzumos elképzelés (ami a fine-tuning és az evolució hihetetlen valószínűtlenségét próbálják valahogy valószínűvé tenni azzal, hogy a lehetőségek számát végtelenné teszi) kifulladni látszik. A deista felfogás (amely viszont semmiféle erkölcsiséget nem követel meg az embertől és nem helyez az emberre semmilyen feladatot és felelősséget eme passzív isten irányába) így mára elfogadható, amolyan politikai korrekt megoldássá kezd válni. Az viszont igaz, hogy amit utána írtam az első bekezdésben, tényleg inkább a teista, és azon belül is valamiféle zsidó/keresztény/iszlám koncepcióból kiinduló evolucionistákra igaz, egy deista evolucionista nem feltétlenül gondolkodik így az emberről, illetve az evolúció céljáról.
Persze a végtelen multiverzum képtelen ötlete mellett, illetve helyett elképzelhető az is, hogy az anyag valamilyen (egyelőre ismeretlen) módon magában hordozza az élet lehetőségét, s bizonyos (egyelőre feltáratlan) körülmények között élő anyaggá alakul. Azaz semmiféle deista/teista megközelítésre nincs szükség.
TörlésIgen, akár ez is lehetséges. Azonban azt tudjuk, hogy ha az anyagnak van is ilyen képessége, az rendkívül ritka esetben manifesztálódik, rendkívül speciális körülmények között (máskülönben bármerre néznénk, azt kellene látnunk, hogy a dolgok életre kelnek - pedig ennek inkább az ellenkezőjét látjuk - ha az élethez szükséges nagyon speciális körülmények nem állnak fenn, akkor az élő dolgok is élettelenné válnak).
TörlésA tudomány az anyag általad említett hipotetikus önszervező tulajdonságának egyes megnyilvánulásait felismerni véli (az evolúció is része ennek a folyamatnak), azonban hozzáteszi, hogy az általunk ismert evolúciós folyamatok megvalósulásának valószínűsége rendkívül csekély, és normális valószínűségeket figyelembe véve olyan sok idő szükséges hozzá, amely nem is feltétlenül állt/áll rendelkezésre - extra valószínűtlen az, hogy a rendelkezésre álló idő alatt az általunk ismert élethez szükséges evolúciós folyamat lezajlik a bolygónkon.
De ha még ez véletlenül le is zajlott, akkor is a földi élet kialakulásához számos rendkívül valószínűtlen feltétel összjátékára volt szükség, pl. megfelelő föld-nap távolság, föld mágneses mezeje, hold, jupiter - igaz mára vitatott - szerepe, stb.
De még ez is mind adott volt véletlenül, akkor is, ahhoz, hogy ezek az önszervező folyamatok és feltételek egyáltalán (akár véletlenszerűen is) működhessenek, magának az univerzumnak is rendkívül speciális törvények szerint, nagyon pontosan meghatározott kezdeti feltételek (entrópia szintje, anyag-antianyag aránya, stb.) és fundamentális konstansok (gravitáció, fény sebessége, elektromágneses, nukleáris, kémiai, stb.) mellett kell működnie, máskülönben lehetetlen lenne az életnek nem csak a létrejötte, de a fennmaradása is, vagy akár bármilyen komplex anyagstruktúra létezése is - ezen keretfeltételek véletlen megléte pedig szintén hihetetlenül valószínűtlen.
Tehát van több, egyenként is hihetetlenül valószínűtlen körülmény, amely egyenként is nehezen számszerűsíthető mennyiségű, rendkívül valószínűtlen részkörülményt igényel, és amelyeknek mindnek együtt kellett megvalósulnia ahhoz, hogy a Földön értelmes lények létezhessenek. Tehát kb. mintha 100millió kék üveggolyó között lenne 1 darab piros, és nekem vakon, véletlenül választva, 1000-szer egymás után is mindig ezt a pirosat kellene kiválasztanom a siker érdekében. És csak egy próbálkozásom van, ha akár a 998. húzást is elhibázom, vesztettem.
(folytatás következik...)
(...folytatás)
TörlésMind keresztények, mind nem keresztények látják a problémát - a keresztényeknek természetesen megvan a válaszuk (amely lehet akár evolucionista is, de ez esetben ez teista és célorientált evolucionizmus), a nem keresztények pedig választhatnak valamilyen tetszőleges nem keresztény ID megoldás, multiverzumos elképzelés, ill. néhány egyéb egzotikus megoldás között. Bár minden olyan ID megoldás, amely elutasítja azt, hogy a végső ok egy egyedül szükségszerűen létező, téridőn kívüli, és a téridő fölött abszolút fennhatósággal bíró (tehát mindenttudó, mindenható, stb.) valóság (vagyis magyarán Isten), az valójában a problémát csak egy szinttel feljebb tolja (tehát pl. "az egész világ egy mátrix szerű szimulációja az idegeneknek" még ha igaz is, akkor is szükségszerűen meg kell magyarázni az idegeneket).
A helyzet tarthatatlansága miatt nagyon sok ateista szakértője a témának arra vár, hogy a ToE ("Theory of Everything") majd megoldást hoz, és kiderül, hogy ami számunkra sok valószínűtlen körülménynek tűnik, az valójában mind szükségszerűség, amely egy elegáns, és univerzumot egységesen leíró modellből fakad - ha pedig szükségszerűség, akkor az egész probléma a hihetetlen valószínűtlenség körül megszűnik, és a teisták arcáról végre lefagy az önelégült mosoly (amely az elmúlt évtizedekben egyre harsányabbá kezd válni, mert minden folyamat oda kezd kifutni, hogy úgy tűnik, igazuk van - vagy legalábbis nem tudja senki igazolni, hogy nincs igazuk). Persze a gond csak az, hogy a jelenlegi ToE candidate-ok (különféle húrelméletek) maguk is annyira komplikáltak és annyi feltételt igényelnek (pl. számos fizikai dimenzió meglétét és hasonlók), hogy azok véletlen megléte ugyanolyan valószínűtlennek tűnik, mint a mostani modellek számos ad-hocnak tűnő konstansai. Ráadásul a ToE a kezdeti mennyiségekről, valamint az élethez szükséges egyéb véletlen körülményekről nem fog szólni, tehát a problémát nem is tudná teljesen megoldani.
Amúgy Darwin déd- ükunokája, Laura Keynes keresztény ( katolikus) újságíró hölgy.
VálaszTörlésSaját bevallása szerint éppen Dawkins és hívei vitték rá, és bosszantották föl annyira, hogy hitvédelemmel is foglalkozzon.
( amúgy tényleg rokona a közgazdász Keynes 'nek is.)
Ez azért Isten humorának egy szép példája. ( amúgy Laura Keynes theista evolúcionista, de ettől még ütős a történet. )
Cypriánus
Szia Sytka!
VálaszTörlésHa jól tudom, Prancz Zoltán cz-vel írja a nevét.
Egyébként bejegyzésed olvasva azt gondoltam, hogy ha Prancz Zoltán feleannyira tájékozott lenne evolúciós biológiában mint te, akkor nem látna (vagy képzelne) paradoxont.
Rövid írásában egyetlen helytálló kijelentés sincs az evolúcióval kapcsolatban.