Az elhallgatás művészete

Tele volt az utca tanárokkal, diákokkal és a velük szimpatizálókkal: baloldali és jobboldali emberek, egyházi iskolákból és szekuláris intézményekből érkezett pedagógusok is tüntettek, mégpedig több tízezren. Hidat zártak le, hömpölyögtek az utcákon, ott voltak a Kossuth téren - miközben a százharmincmilliárd forintból gazdálkodó, elvileg közszolgálati televízió egy tojásmúzeumi látogatással szórakoztatta a nézőket. Az elhallgatás korában élünk, amikor az igazságot olyanok is vastag takarókkal próbálják beborítani, akik kereszténynek nevezik magukat.

Szeretem a hosszabb interjúkat és beszélgetéseket nézni, amikor az ember azt érzi, végre van idő egy-egy riportalanyt jobban és mélyebben bemutatni, valamiképp betekintést engedni az illető lelkébe, belső világába, saját kis naprendszerébe. Politikusok, művészek, közéleti személyiségek, akiket egyébként régóta figyelünk és akik rendszeresen szerepelnek a köznyilvánosságban, mintha ilyenkor lépnének elő igazából a maguk valójában. Ha jól sikerül egy ilyen interjú, nézőként többször lesz olyan benyomásom, hogy még azokat is elkezdem pozitívabb fényben látni, akik eddig ellenszenvesebbnek tűntek.

Nos, mindez pontosan ellenkező előjellel történt velem, amikor a Partizán Németh Balázs interjúját végignéztem. Néhol legszívesebben lecsaptam volna a laptopom fedelét, de végül erőt vettem magamon és kibírtam az adás végéig. Próbáltam azért jóhiszeműen megmagyarázni mit láttam. A Partizán egy liberális-baloldali YouTube csatorna, amit egy Gulyás Márton nevű, tehetséges, okos, de politikailag elfogult influencer vezet: biztosan rossz színben akarta feltüntetni az M1 egykori híradósát, aki valójában egy úriember és nem tehet arról milyen médiaforráshoz adta a nevét. Az interjúnak nyilvánvalóan rossz szándékú politikai céljai voltak... Ezt próbáltam tehát megetetni önmagammal, de nem ment: tudok ugyan hazudni saját énemnek, ám amikor az igazság ennyire nyilvánvaló, akkor még ez sem sikerül. Németh Balázs egy mélyinterjútól elvárható végeredmény ellenére nem lett rokonszenvesebb a beszélgetés végére, hanem kifejezetten taszító, megalkuvó, vélemény nélküli embernek tűnt. Olyasvalakinek, aki kígyóként tekereg el a felé irányuló kérdések elől, aki a teljesen világos, egyértelmű felvetésekre betanult válaszokat mond és minden porcikáján érződik az igyekezet, nehogy őszintén beszéljen. Zavarba ejtő, hogy a magát konzervatívnak tartó Németh végül egy klasszikusan progresszív-posztmodernt tézishez jut el, miszerint nincsenek is tények. Persze bőven intelligens ahhoz, hogy ő is tudja, ez nem igaz - csak hát ha vannak tények, akkor ki kellett volna mondania, hogy egy agymosó, közpénzből működtetett hazugsággyár egyik legfeltűnőbb pozíciójában dolgozott, ahol a tények jó részét elhallgatták. Jobb akkor azt hazudni Gulyás Marci kamerájába, hogy maguk a tények szűntek meg, hogy az igazság nem is létezik, ami meg rendelkezésre áll, az csupán hírszerkesztői kérdés.

Németh Balázs szörnyű interjúját csak azért hoztam fel, mert illusztrálni kívántam vele, hogy a kereszténynek hazudott Magyarországon az igazság egy részét szimplán elhallgatják. Nem, nem arról van szó, hogy egyszerűen nem vesznek róla tudomást. A szándék sokkal sötétebb: úgy akarnak tenni, hogy az nem is létezik. Ez a stílus nemcsak a politikára és a közéletre igaz - habár éppen a mostani tanártüntetések adják keserű példáját  mennyire így van ez -, hanem az egyházi kommunikációra is. Az egyház megtanulta a politikától, hogyan kell úgy beszélni, hogy közben ne mondjunk semmit. Hogyan csináljuk meg az akrobatamutatványt, miszerint mi az Igazság képviselői vagyunk, de azért nagy területeket borítsunk be nagy leplekkel, nehogy az igazság kiderüljön.

Az egyház sokszor megszólal olyan ügyekben, amelyekben hallgatnia kellene, és elhallgat olyan dolgokat, melyekről beszélni volna szükséges. Folyamatosan ekézi a társadalmat szexuáletikai kérdésekben - közben nem beszél a pedofíliáról, mely konstans probléma a sorai között. Teleplakátolja mosolygós arcokkal és szlogenekkel az országot az egyszázalékos kampányidőszakban, de semmilyen mély üzenetet nem tud ilyen hatékonysággal és színességgel megjeleníteni, amikor nem pénzt kell kérni a társadalomtól. Honlapjain beszámol vidéki harangtornyok avatásáról vagy idős lelkipásztorok nyugdíjazásáról, de nem beszél őszintén azokról a belső problémákról, melyek szakadásokhoz, az egyháztól való elforduláshoz vezetnek. Előszeretettel prédikál arról, hogy Jézus mennyire szeret itt mindenkit és a bibliai erkölcsökkel szöges ellentétben élők fejére is barackot nyom, de nem beszél semmit igazi mélységében a bűnről, a bűnbánatról, a felismerésre jutásról. A család és a házastársi hűség eszményiségét propagálja - amit persze jól is tesz -, de kevéssé foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy hívők között is majdnem annyi a válások száma, mint a nem hívők között.

Az igazságokat elhallgatni nem pusztán stratégiai lépés, hanem egy szint fölött már csaknem művészet. Ám Isten óvjon bennünket attól, hogy ennek a "művészetnek" a művészei legyünk! Sajnos most több szempontból azok vagyunk. A kilépés ebből az ördögi körből keresztényként persze az, ha látjuk magunk előtt és követni is kezdjük a krisztusi eszményt. A Mestert, aki mindig nyilvánosan beszélt, mindig kendőzetlenül fogalmazott, mindig kristálytiszta szavakat használt. Nem lett tőle népszerű, de az csak jó jel - mármint akkor, ha értékelvűek és nem érdekelvűek vagyunk hívő emberként. Mert erről is dönteni kell, az értékeinkről, melyek között az igazságnak nagyon előkelő helyen illene szerepelnie.