Kedves ellenségünk - a kultúra és a kereszténység (1)

A gondolatfüzért, amivel mostanában többször is fog találkozni a kedves olvasóm, részben a Szemlélek szombat esti keresztény bulizásról szóló cikke indította el, részben pedig Richard Niebuhr könyve, mely Krisztus és a kultúra kapcsolatáról szól - és bár sok éve terveztem, csak most van lehetőségem végigolvasni. Unalomig rágott csont a kérdés, hogyan viszonyuljunk mi keresztények a kultúrához, a világhoz, a miliőhöz, amiben élünk - mégis fontos újra meg újra előszedni, mert az egyház meglehetős egyoldalúsággal közelít manapság hozzá.

Amikor tinédzser voltam, az egyház akkor is zavarban volt ha a kultúrához való viszonyának helyes módjait próbálta megtalálni. A problémát mindannyian ismerjük. Úgy kell helyet keresni a körülöttünk lévő világban, hogy közben ne váljunk világivá. Úgy kell normális, hétköznapi, átlagos embernek maradnunk, hogy közben ne vegyünk át bizonyos szekuláris értékeket. Úgy kell a kultúrába simulnunk, hogy eközben ellenkultúra maradjunk. Tehát: kicsit kétfelé kell szakadni. Nem csoda, hogy minden keresztény generáció újra meg újra töpreng a kérdésen, hogyan viszonyuljon helyesen ahhoz a kultúrához, amelybe beágyazódik.

A Szemlélek cikke nekem kicsit olyan, mint amikor valaki erre a dilemmára akar adni valamiféle feleletet. Nem világit, egyházit, de azért nem szenteskedőt, hanem amolyan mindenhogyan vállalhatót: távol a prűd képmutatástól, de távol a féktelen gátlástalanságtól is. Szombat van, akkor pedig jól esik bulizni. Egyszerűen azért, mert emberek vagyunk. No de egy hívő nem bulizhat... vagy mégis... vagy nem úgy, de valahogy... Mi legyen? A cikk tehát egy keresztény partiról szól, útkeresésről, kulturált bulizásról, és ezáltal arról, hogyan próbálnak az egyházban néhányan válaszolni a fentebb megfogalmazott dilemmára. Amikor még fiatalabb voltam, akkor is akadtak hasonló próbálkozások, volt például keresztény diszkó és hasonlók, igaz nem működtek túl sokáig: mert amitől a mi kultúránk felfogása szerint a diszkó diszkó, na azt pont nem lehetett megcsinálni keresztény verzióban...

A kereszténység és a kultúra kapcsolatával persze komolyabb teoretikus munkák is mélyen foglalkoznak, melyek közül kiemelkedik Richard Niebuhr könyve. Niebuhr ötféle megközelítésben ragadja meg a két szegmens lehetséges kapcsolódási módjait, ebben a rövid sorozatban pedig ezt az ötféle látásmódot szeretném bemutatni. Nem azért, mintha tökéletes lenne - érték is kritikák a szerzőt, ami természetes -, hanem azért, mert sokoldalú és számos értékes meglátást tükröz. De minek írok erről egyáltalán?

Azért, mert olyan benyomásom van, hogy a mostani kereszténység le akarja zárni ezt az aktát, pedig nem kellene. Mintha pontot akarnánk tenni az egyház és a kultúra kapcsolatának kérdésére. Azt gondolom, a kereszténység a nyugati világban kétféle radikális álláspontra helyezkedett, és mindkét oldal beásta magát a talajba. Vannak olyanok, akik akadálytalanul megnyitják a gyülekezetek ajtaját mindenféle kulturális befolyás előtt - gyakorlatilag világi stílust honosítanak meg az egyházban. Ezt a fajta parttalanságot sajátos teológia gyártásával is próbálják igazolni, természetesen önmagukat is nyitott személyiségnek tartják közben és számukra a többiek pedig egyszerűen makacs fundamentalisták. Nem meglepő, hogy a másik radikális álláspont a kultúrában szinte kizárólag ellenséget lát és elkeseredett kultúrharcot (kulturkampf) vív az egész világ ellen. Eközben persze nemcsak a kereszténység határait óvja, hanem igyekszik olyan dolgokért küzdeni - gyakran a politikával szövetkezve -, melyeken keresztül saját látásmódját érvényre juttathatja a társadalomban.

Az én kérdésem az, hogy tényleg csak ez a két lehetőség létezik? Olvadjunk össze a kultúrával vagy izoláljuk magunkat? Húzódjunk közelebb, nehogy elveszítsük a kapcsolatot a világgal, vagy zárkózzunk be a belső szobánkba és csak addig nyissunk ajtót, míg valaki esetleg betér hozzánk? Bár a téma több kötetnyi tárgyalást érdemelne, ez pedig itt egy blog, igyekszem Niebuhr meglátásainak olyasféle recepciójára, ami itt értelmes módon elfér majd. Bízom abban, hogy láthatóvá válik, mennyire sokféle útja lehet annak, ahogyan keresztényként reflektálhatunk a kultúrára, ami hordoz minket - és ami ennél is fontosabb, talán kiderül milyen sokféle motivációja lehet egy hívő embernek egyik vagy másik álláspont, szemléletmód, kapcsolati forma mellett. Meglehet, ha valaki szembenáll a kultúrával, azt nem azért teszi, mert csökönyös fundamentalista, aki utálja maga körül az egész világot. Az is meglehet, ha valaki állandóan kapcsolatot keres a kultúrával, nem észvesztett liberális, akinek nincsenek erkölcsei és csizmával tapossa agyon a keresztény hittételeket. 

Adjunk magunknak időt és helyet, hogy jól értsük miről van szó. A kereszténység és a kultúra kapcsolata persze szövevényes kérdés, aminek itt nem fogok a végére érni, ahogy soha senki nem fog. Belekezdeni mégis érdemes, és akkor már a vaskályhánál indulnék: egyáltalán mi az a kultúra, ami itt és most körbevesz minket, no meg hogyan értsük magát a kultúrát? Tartsatok ki, tartsatok velem!