Nietzsche, a próféta

Van abban valami ijesztő, amikor nagyformátumú gondolkodókról leginkább egy egymondatos graffiti jut eszébe az embereknek. Az egyébként igencsak vitatott költő-filozófus Friedrich Nietzsche pontosan így járt, és főként a keresztények körében számít valamiféle istentelen mumusnak - holott pont a keresztényeknek lehetne felismerni benne némi prófétai potenciált...

Nietzsche tehát az az "egymondatos" ember, akiről mindenki alapvetően egy-egy dolgot tudni vél: az egyik, hogy ő mondta azt, miszerint "Isten halott"; a másik hogy élete végén megőrült, ami csalhatatlan jele annak, hogy Odafentről megátkozták. Az átlagos műveltségű keresztények ismerete kimerül ebben a két apróságban, hiszen aki ilyen csúnyát mond és aztán ilyen csúnyán végzi, azt minden erővel kerülni illik. Holott azért mégis egy emberről és az életművéről van szó, és ugye nagyon valószínű, hogy több könyv szerzőjeként egy mondatnál messzebbre is merészkedett... Igen, Nietzsche tényleg nem az a kifejezetten vonzó figura. Olyan ember, akivel vitában állhatunk, olyan ember, aki sajnos kellő táptalajt adott az übermensch, vagyis a felsőbbrendű ember eszméjének, amit aztán az a bizonyos kefebajuszú őrvezető gátlástalanul fel is használt. De azért minden összevetve mégis több mondanivalója akadt annál, hogy "Isten halott" - márpedig sokan csak ennyit tudunk Nietzschéről.

Ez a tudás bizony ráfér egy söralátétre. És az a tudás, aminek egy söralátét elég, nem ér semmit. Vagy inkább, kevesebb a semminél, rosszabb a nemtudásnál is, mert zavart okozhat.

Persze nem mintha én nagy Nietzsche szakértő lennék, de most Jonathan Sacks kiváló könyve miatt nem első alkalommal került elém. Sacks a kötet egyik fejezetében azt a gondolatot ízlelgeti, vajon mit veszíthet az emberiség azzal, ha a hit teljesen kiveszik a világból. Sokan persze már a felvetését is hülyeségnek vélik: a magát borzasztó felvilágosultnak tartó ember abban bízik, ha nincs vallás, ha végre megszűnik a keresztény hit, a világ magától értetődően kellemesebb és jobb hely lesz. Ezt a naiv gondolatot olyanok is terjesztik, mint Richard Dawkins, aki az Isteni téveszme című könyvében egy édesen gyermekded világot fest le vallások nélkül.

Nietzsche nem volt ilyen bárgyú, viszont képes volt előre számolni a hit térvesztésének lehetőségével, mintha csak belelátott volna a posztmodern jövőbe. A vidám tudomány című könyvében olvasható az a híres részlet, amiből az a bizonyos híres mondata is származik:

"Isten halott. Isten halott marad. És mi öltük meg. Hogyan vigasztaljuk magunkat minden gyilkosok gyilkosát? A világ valaha volt legszentebb és leghatalmasabb lényét kivéreztettük a késeinkkel: ki fogja letörölni rólunk a vért? Milyen vízzel tisztíthatjuk meg magunkat? Milyen ünneppel vezekelhetünk, milyen szent játékot kell kitalálnunk? E tett nagysága vajon nem túl hatalmas-e a számunkra?"

Nietzsche 1882-ben, amikor ez a könyve megjelent, már tudta hogy sok fontos kortárs gondolkodó elvesztette a hitét, és azt érezte, az emberek fel se fogják mi történik itt valójában. Aki elveszíti a keresztény hitét, elveszíti a keresztény erkölcseit is: "ha valaki kiszakítja belőle az alapvető eszmét, az Istenbe vetett hitet, azzal az egészet darabokra töri: semmi lényeges nem marad a kezében." Nietzsche már előre úgy vélte, Németországban mérhetetlen tragédia fog bekövetkezni, amikor a kereszténység halálának következményei mintegy "felszívódnak" a társadalom szövetébe és elkezdik a felszín alatti romboló munkájukat. Nagyon érdekes, de költő Heinrich Heine már Nietzsche előtt negyvenöt évvel (egész konkrétan 1843-ban) ugyanezt írta szinte dermesztő látnoki képességgel:

"Németország olyan drámát fog megélni, amihez képest a francia forradalom ártalmatlan idillnek tűnik majd. A kereszténység egy időre féken tartotta a németek harci hevét, de nem semmisítette meg; amint összetörik a zabolázó talizmán, a barbarizmus megint fel fog ébredni... a dühöngő őrült tébolya, amiről a skandináv költők énekelnek és írnak..., az ősi kőistenek felélednek a romokból, és kitörlik szemükből az évezredek porát."

Az ember szinte megbabonázva olvashatja ezeket a gondolatokat, mintha csak Nietzsche és Heine valamiféle sajátos "Jelenések Könyvét" írtak volna, ami persze főként németországi viszonyokra vonatkozik, de ennél fontosabb, hogy az istenhit halálából következő katasztrófát vetítik elénk. (Nem állhatom meg az összevetést napjaink karizmatikus "prófétáival", akik elvileg ugye mélyen szellemi emberek, gyakorlatilag pedig többnyire össze-vissza beszélnek mindenfélét Jézus nevében...) Félelmetes és groteszk, hogy aztán Adolf Hitler pont Nietzsche eszméire is alapozva dolgozza ki a náci fajelméletet és gyújtja fel maga körül Európát.

Ezt a bejegyzést nem azért írtam, hogy megszeressük és rehabilitáljuk Nietzschét, esetleg valamiféle erkölcsi pajzsra emeljük és könnyes szemmel dicsérjük prófétai jellegű meglátásaiért. De azért mégis érdemes megállni egy pillanatra és belegondolni abba, hogy bár százhuszonkét éve halott, mégis tökéletes precizitással fogta meg a nyugati gondolkodás hitevesztettségét és azt az erkölcsi relativizmust, amiben a nyugati társadalmak jelenleg is lubickolnak. Amikor feltesszük azt az egyébként elgondolkodtató kérdést - melyre nem szabad kapkodó választ adni -, hogyan engedhette meg Isten a holokausztot és egy Führer felemelkedését a huszadik században, akkor a válaszok között helyet kell kapnia annak is, hogy ehhez a borzalomhoz bizony előkészítettük a terepet az istenhit nevetségessé tételével és bizonyos értelmű elsorvasztásával a nyugati miliőben. De vajon ha Isten halott a nyugati ember számára, vajon van-e lehetőség arra, hogy megint élővé válhasson?