Érzékenység - de nem erkölcsi

Bőrkiütéses, törzsi logikára épülő magyar társadalomban élünk. Vannak baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok, konzervatívok, nacionalisták, szocialisták, vallásosak és szekulárisok - ezer töréspont mentén lehet ezt a kis országot felszabdalni. Ami közös ezekben, hogy mindenki hiperérzékeny és kikéri magának, ha valaki véletlenül megérinti az egyik kiütését. Ekkor máris trianonozik, zsidózik, cigányozik, orbánozik, gyurcsányozik, ízlés és világlátás szerint. Ebben a túltöltött térben vajon nekünk keresztényeknek mennyire eligazodási pont a hitünk? És mire kell érzékenynek lennünk valójában?

Lehet, hogy nem teljesen világos mire gondolok, ezért megpróbálom érthetőbbé tenni. Természetesen mi keresztények is részei vagyunk a bevezetésben említett kavalkádnak, talán valamely szekértáborhoz is soroljuk magunkat, liberálisok, konzervatívok, vagy éppen bal-jobboldaliak vagyunk, és ugyanolyan érzékenyen reagálunk, mint bárki más, ha a szívünknek kedves törzset támadás éri. Amire utalni szerettem volna, hogy nem mindegy minek szól az érzékenységünk: vajon a hitünk alapjait képező erkölcsi felfogásunk miatt szisszenünk fel, vagy csak azért, mert egy adott dolog sérti politikai-közéleti ízlésünket?

Mutatok egy példát. Gégény István írt egy szerintem teljesen korrekt cikket a Szemlélekben egy kiemelten fontos hírről, mégpedig Prigozsin haláláról. Ugye mindenki tudja, hogy Prigozsin fellázadt Putyin ellen és mintegy kerek egy napig úgy tűnt, valamiféle "belső lázadást" indítva szembeszáll az orosz rezsimmel. Aztán ez az egész ügy órák alatt elült, Prigozsin visszahúzódott és a forradalomból nem lett semmi. Putyin és a rendszer persze nem felejtette el ami történt. Mindnyájan olvasunk híreket, és tudunk arról, hogyan estek ki "véletlenül" emberek különféle ablakokból, akik szót mertek emelni az orosz diktátorral szemben. Prigozsin is így járt, csak ő nem egy ablakból esett ki, hanem repülővel zuhant le egy "véletlen baleset" révén - a rendszer így büntette meg hűtlenségéért.

Mondani sem kell, tökéletesen igaza van Gégény Istvánnak. Amikor egy rezsimet látunk működésben, ami gyilkol és pusztít, azt mindenféle erkölcsi értékrend szerint istentelennek, bűnösnek, elfogadhatatlannak kell minősíteni. Keresztényként különösen jogosan csípi a szemünket, ha ilyesmivel találkozunk és érthető is a felháborodás. 

Egy másik aktuális példa lehet az a botrány, hogy az új orosz állami tankönyvek fasisztának nevezik az 1956-os magyarországi felkelést - vagyis hát mondjuk ki, az akkori magyar forradalmárokra használják ezt a nem túl hízelgő kifejezést. Ehhez még azt a gondolatot is hozzáteszik, hogy hiba volt kivonulni az olyan területekről az orosz haderőnek, mint Magyarország. Ezt a nyilvánvalóan sértő retorikát persze azok sem értékelik túl pozitívan, akik most hirtelen baráti módon fordulnak Putyin felé (vagyis a kormányoldal), de nem is használnak igazán elítélő szavakat vele szemben. Igen valószínű, hogy teljesen más lenne a helyzet, ha az ellenoldal mondana valami hasonlóan sértő kijelentést - ebben az esetben a kormányközeli média minden platformján egymást érnék a kemény szavakat sorjázó, elítélő nyilatkozatok, és teljes lenne a felháborodás, kiakadás, hőzöngés.

Amire tehát itt és most utalok, hogy az esetek többségében a felháborodás alapvetően nem erkölcsi természetű, hanem a törzsi logika szerint működik. Ha egy politikus, közéleti személyiség, ismert közszereplő hűtlen a férjéhez vagy a feleségéhez, az csak akkor számít igazán erkölcsi vétségnek, ha  az illető nem az én törzsemhez tartozik - ha nem ez a helyzet, akkor a tényleges erkölcsi bukás inkább kellemetlen jelenség, magánügy, szerencsétlenség, melyet bele lehet szuszakolni az "emberek vagyunk, előfordul az ilyesmi" címkével ellátott kalapba. Gégény István fent említett cikke akkor ütne nagyot igazán, ha a Magyar Nemzetben vagy az Origo címlapján jelenne meg, ami persze teljes képtelenség, mesekönyvbe illő fordulat lenne. A másik lehetőség, ha Gégény István olyasmiről írna cikket, ami az ellenzék erkölcsi állapotaival foglalkozna - és ezt ellenzéki platformon publikálná. Ugyancsak tündérmesébe illő eseménynek tűnik.

Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy jelenleg Magyarországon törzsi világban élünk, az erkölcsi kérdéseket pedig a törzsiség definiálja, a törzsi viszonyulások határozzák meg, a törzs logikája szabályozza. A törzs mondja meg, mi számít igazán szóvá tehetőnek és mi nem. A törzs mutatja az irányt, hogy egy adott jelenségből és eseményből ügy lesz, amire figyelni kell vagy sem. A törzs az, ami eligazít jó és rossz kérdésében, és a törzs tagjainak ehhez kell alkalmazkodniuk.

Az etika mércéje és etalonja tehát a törzs.

Ez az, amivel manapság illik megalkudni Magyarországon, pedig pont ez az, amivel nem szabad megalkudni nekünk, magyar keresztényeknek. A kereszténység nagyon helyesen olyan erkölcsre hivatkozik, ami minden törzsi logika felett áll, és ez így van rendjén, nem is lehet másként. Krisztust a bűn zavarja, a bűnnel nem köt kompromisszumot, a bűn pedig szimplán törzsfeletti valóság. Egyszerűen összeférhetetlen a kereszténység etikai gondolkodásával, hogy hagyja magát belegyömöszölni egy adott törzs etikai kódexébe - márpedig egy olyan társadalom, ami állandóan hivatkozik a kereszténységre és közben törzsekre bomlik, ezt fogja csinálni. Ez az, amit lépten-nyomon tapasztalunk, amikor hírportálokat olvasunk, publicisztikákat böngészünk, véleményekkel szembesülünk. Valójában nem az erkölcstelenséget ítélik el ezek az írások, hanem a másik törzsnek pörkölnek oda egy-egy felkapott ügy kapcsán. Legjobb esetben is a másik törzs erkölcstelensége zavarja őket, és nem maga az erkölcstelenség önmagában. Törzsfeletti erkölcsökre hivatkozik minden törzs, de valójában ezt a törzsfeletti erkölcsöt előszeretettel alárendeli a törzs belső erkölcsi gondolkodásának. Ez azonban végső soron nem erkölcsi érzékenység, hanem törzsi. És olyasvalami, amit nekünk hívőknek nem muszáj átvennünk akkor sem, ha állami szinten, a közbeszéd platformjain vagy akár a templomokban népszerűsítik.