Tekintély vagy tekintélyuralom?

Az egyháznak még mindig van valamiféle tekintélye mind saját körein belül, mind azokon kívül. Nem mindegy azonban, honnan jön ez a tekintély: Istentől vagy mondjuk most így, "földi forrásokból". A kérdés révén kerül terítékre a tekintély dilemmája és vele együtt minden probléma, ami az egyház vállaira nehezedik.

Egyszerűen: nem tetszik - és ezt már egymilliószor leírtam itt a blogban - ha az egyház túlságosan összefonódik a politikával. Számos oka van, miért baj ez, de hadd mondjak most egy olyat, amiről talán eddig még nem tettem említést. Ez pedig az egyház tekintélye. Mert bizony, éljünk bármekkora szekularizmusban, az egyháznak még mindig van tekintélye, ezt pedig Istentől kapta akkor is, ha manapság a politika kíván tetszelegni a forrásaként! Ma ugyanis senki nem azt gondolja, hogy az egyház tekintélye isteni jellegű - viszont mindenki azt látja, csak a politika miatt van az egyház felsőbb polcra helyezve.

De kezdjük az elején és nézzük meg először azt, miért beszélhetünk egyáltalán tekintélyről!

A liberális beállítottságúak szeretik szajkózni az emberek közötti egyenlőséget, ám dacára minden filozófiai koncepciónak, ami ezt a gondolatot táplálja, az egyenlőség túltolt elképzelése eredendően hamis beállítás. Igen egyszerű oka van ennek: az emberek nem egyenlők. Nyilván, lehet és kell is olyan társadalmi megoldásokat kitalálnunk, amelyek csökkentik az emberek közötti felesleges távolságokat - például alapértelmezetten minden embernek joga van a boldogságához vagy az élethez -, de ettől még tudnunk kell, hogy ezek az általunk kitalált "távolságcsökkentő" technikák egy természetesen létező különbségre épülnek az emberek között. A természetes különbségek szembeszökők és tetszőleges számban megfigyelhetők. Egy koldusszegény családba születő gyerek, aki részeg édesanya révén látta meg a napot és értelmileg visszamaradott lesz, sajnos brutális hátránnyal indul azon társaihoz képest, akik egészséges és gazdag környezetben szocializálódnak. Természetes, hogy a szerencsétleneket felkaroljuk és támogatjuk - a kereszténység kutya kötelessége ebben jeleskedni - de tetszik vagy sem, az egyenlőtlenséget sehogy sem lehet felszámolni. A legodaadóbb karitativitás és a legelkötelezettebb szociális tevékenységek mögött is ott van a nyers valóság - az egyenlőtlenség ténye.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség faktumát a konzervatív oldalon sem kezelik túl szerencsésen, mert "remekül" felhasználják tekintélyelvűségen alapuló hierarchikus rendszerek építésére. Vagyis, ha már úgyis megvannak a "természetadta" eltérések közöttünk, akkor csináljuk úgy a társadalmat, hogy a tekintélyesebbek legyenek felül, a szerencsétlenebbek meg alul.  Hiszen nem kell annyira dacolni a természettel! Akinek több a lehetősége, akinek több adatott, aki közelebb van a tűzhöz, nagyobb a hatalma, vagy egyházi kontextusban meggyőzőbben tud hivatkozni Istenre, bibliaversekre, rangra és szentséges akármicsodákra, az lesz a ranglétrán fentebb. És még azt is mondhatjuk - némi joggal -, hogy ez "így természetes, hiszen az emberek eleve nem egyenlők". 

Az igazság az, hogy míg a liberális eszmélkedés előszeretettel tolja háttérbe az emberek közötti különbségeket és ezzel egyfajta valóságtagadásba menekül, a konzervatív szemlélet képes annyira kontrasztosítani ezeket, hogy azzal roncsoljon emberi sorsokat. Szögezzük le tehát: az emberek nem egyformák, ez a valóság és pont. És ahol nincs egyformaság, ott magától értetődően hierarchia lesz. Ahol pedig hierarchia van, szintén magától értetődően felbukkan a tekintély kérdése. Így kerül tehát a csizma az asztalra!

Nyilván a probléma összetett, de most hadd emeljek ki két fogalmat, mert ezeket előszeretettel keverjük össze egymással! Angolul írom le őket, mert még szemléletesebbek egymás mellett:

1. authoritativeness (tekintélyesség, autoritás, hitelesség)

2. authoritarianism (tekintélyuralom, autoritarizmus)

Komoly problémákhoz vezethet, ha az ezek mögött álló jelentéseket felcserélve használjuk. Én itt most a magyarítás kedvéért az elsőt mégis inkább tekintélyességnek, a másodikat tekintélyuralmiságnak fogom nevezni. Az első szerintem teljesen pozitív: ez az, amikor valakinek egyszerűen tekintélye van. Az autoritás igenis lehet olyan tekintély, ami jogot ad az embernek bizonyos cselekvések előírására. Ám emellett - és ez fontos különbség szerintem - nem feltétlenül ad erőt is a cselekvés kikényszerítésére. Mondok egy példát. Egy orvosnak van autoritása. Mivel szakember, tekintélye és súlya van annak, amit mond. Ezzel a tekintéllyel előírhatja a betegnek a gyógyuláshoz vezető cselekvés módját, de arra már nincs hatalma, hogy kikényszerítse a gyógyszerek beszedését és retorzióval büntesse a beteget, ha az nem akarja például megműtetni magát. A tekintélye csak addig terjed, hogy kijelentheti: "Vegye be ezt a néhány bogyót, ha egészséges akar lenni!"

Az autoritarizmusra építő tekintélyuralom viszont ennél sokkal messzebb akar menni. Parancsokat osztogat és azt is kikényszeríti, vagy intoleráns módon érvényre juttatja, hogy azokat betartsák. Ez egyébként bár iszonyúan hangzik, határhelyzetekben lehet akár jó is. A rendőrség nemcsak autoritatív, hanem autoritarista módon is jogosult fellépni. Nem ér véget a működése ott, hogy közli az emberekkel mi a rendőri eljárás menete, de el is járhat erőszakosan, letartóztatva és előállítva az elkövetőket.

Talán nem tűnik nagy ostobaságnak azt mondani, hogy Isten nyilván mindkét tekintélyi megoldással rendelkezik. Ő azonban nem is lehet túl nagy kérdés: feltételezhető egy istenségről, hogy meg tudja választani mikor és hogyan éljen a tekintélyével. A nagy dilemma persze inkább maga az egyház. Vajon melyik pólus felé kell inkább gravitálnia: a tekintélyesség vagy a tekintélyuralmiság felé? Nyilván minden értelmes ember az elsőre szavaz - és a borzasztó az, hogy adott helyzetben mégis felüti a fejét a második. A történelmi tapasztalat az, hogy amikor az egyház a tekintélyuralmiság felé mozdult el, ez mindig a valós tekintélyét csorbította. Másként fogalmazva, ha a tekintély nemcsak annyit jelentett, hogy súlya van az egyház szavainak és tiszteletet parancsoló módon szólal meg, hanem valamiféle hatalmi erő bevetését is, azt mindig a valós tekintélye szenvedte meg végül.

A tekintélyt az emberek szívesen adják meg olyasvalakinek, akik a szavaival és a tetteivel rászolgál erre. A tekintélyelvűek azonban kikényszerítik maguknak a tekintélyt - márpedig a kikényszerített tekintély nem valódi tekintély. Egyszerűbben: az emberek önként akarják megadni a tiszteletet valakinek. Ha ezt kipréseljük belőlük, az nem lesz valódi tisztelet - sőt a "kipréselő" tiszteletének csökkenéséhez vezet, akit meg fognak utálni ezért.

Nos, szerintem pontosan ezért van nagyon nehéz dolga az egyháznak: meg kell találnia az útját, hogy tiszteletet vívjon ki magának azzal, amit tesz és mond, miközben nem szabad átcsúsznia a tekintélyuralmiságba, hogy a tiszteletet valamilyen módon kicsikarja az emberekből. Rá kell jönnie és állandóan keresgélnie kell, miként lehetne valódi tekintélye, amit a teljesítményével és a hozzáállásával mindig megerősít a társadalomban - ahelyett, hogy egyszerűen elvárná a tiszteletet a körülötte lévő társadalomtól. 

No, most jutottam el ahhoz, amit valóban mondani szeretnék: amikor az egyház az Istentől kapott tekintélyét felcseréli a politika által biztosított tekintélyre, tipikusan akkor csúszik át tekintélyességből tekintélyuralmiságba! Akkor történik meg az, hogy nem tiszteletet vív ki magának, hanem szimplán csak megszerzi és utána elvárja a politikai háttere miatt. Éppen ezért a magam részéről inkább előnyben részesítek egy önmagáért küzdő egyházat, ami állandóan keresi a megoldásokat arra, hogyan legyen tisztelhetőbb, azaz tekintélyesebb, mintsem egy olyan egyházat, aminek a tekintélyét mindig külső forrásból kell újra és újra biztosítani a politikai hatalom által támogatva. Az egyháznak önmaga erőfeszítései révén kell kivívnia, hogy az emberek meglássák rajta: Istentől származtatott tekintélye van. Sajnos a helyzet az, mivel pont ez nem látszik manapság, az egyház a politikához fordul némi tekintélyért. A politika pedig bizonyos előnyök miatt szívesen csöpögtet az egyházba autoritatív cseppeket. Ez azonban illúzió és hosszú távon megbosszulja magát. Ma olyan időket élünk, hogy az egyház nem állna meg a maga lábán, a maga tekintélye súlya alatt. Mankókkal kell, kívülről erősítgetni és tekintéllyel felruházni. De mi lesz akkor, ha az is elesik, aki a mankót adja?