Isten, a fényjelenség és a dicsőítő mozgalom

Az elmúlt hetekben valahogy elém kavarodott a Biblia egyik legbizarrabb története, amikor Mózes azt kéri Jahvétól, engedje meglátni a dicsőségét. A történet szerint Isten teljesíti ezt a kérést: Mózes egy sziklahasadékba húzódik és végignézi, ahogy Isten elvonul előtte, betakarja a hasadékot a kezével, majd ezután Mózesnek alkalma van Istent meglátni hátulról. Mi ez az egész?

Hát, ez még bibliai mércével mérve is abszurd! Tipikusan az a történet, amit érteni nem lehet, de valamennyire képesek vagyunk érzékelni a vibrálását. Isten, aki finoman szólva antropomorf módon mutatkozik, elsétál Mózes előtt, akárcsak egy ember. Ezzel mutatja meg a dicsőségét, amire maga Mózes kérte. A sztori minden teológiai magyarázkodás mentén furcsa, hiszen Istennek nincs teste, következésképpen nem tud sem sétálni, sem a kezével semmit betakarni és persze a hátát sem lehet meglátni. Jól fogalmaz azonban Peter Enns amikor azt írja, ha azon kezdünk rágódni, pontosan mit láthatott Mózes, elveszítjük a történet lényegét - viszont a metaforikus leírás ellenére azt sem szabad mondanunk, hogy Mózes akkor nem láthatott semmit. Mert valami történt azon a helyen, ami magasztosabb élmény volt számára az égő csipkebokornál és elegendő volt ahhoz, hogy a bibliai hagyományban helyet kaphasson. Az istenélmény már csak így működik: átélhető, de elbeszélhetetlen. És ha mégis mondani kell róla valamit, azt csak antropomorf módon lehet megtenni.

Ami miatt azonban most ez a sztori eszembe jutott, az maga a dicsőség fogalma, amit előszeretettel emlegetünk, mondogatunk, dobálgatunk, főleg a dicsőítés, mint modern zene kapcsán. A dicsőítés - mintha csak egy istenélmény technikai eszközökkel történő reprodukciója lenne - a legtöbb kereszténynek hang- és fényjelenség egy színpadon, jó kis sodró, slágeres zenével, nagy tömegekben tálalva. Valamiféle nagy volumenű élményzuhatag, aminek jó az esője alá beállni és csurom vizes lenni. Vagyis dicsőíteni elsősorban élmény, buli, az átélésről és az érzésekről szól. 

A Bibliában a dicsőség azonban nem az élményszerűséggel áll összefüggésben. Habár szavakkal nem lehet jól kifejezni, mit élhetett át Mózes a fent emlegetett jelenésben - amiben biztosan volt élmény is -, azért amit átélt, azt nem az élmény kedvéért kérte Istentől. Hanem azért, mert szerette volna jobban megismerni kicsoda Ő. A héber kábód kifejezés, amit a szöveg a dicsőségre használ, azt jelenti magyarul, hogy "nehéznek, súlyosnak, tekintélyesnek, befolyásosnak lenni". Úgy szokták ezt magyarázni, hogy valaminek vagy valakinek a dicsősége nem más, mint a létben megmutatkozó súlya és tekintélye. Vagyis amikor Isten dicsőségére utalunk, valójában arra gondolunk, hogy Isten "fajsúlyos" és autoritatív személyiség. Akinek dicsősége van, annak befolyásoló ereje és tekintélye van. (Az ókori keleti gondolkodásban a zsidókon kívül is így gondolt minden nép a maga isteneire, hozzátéve a tekintéllyel együtt járó katonai potencialitást is...)

A dicsőítés éppen ezért nem más, mint Isten létben betöltött súlyának a felismerése és elismerése.  Amikor Istent dicsőítem, tulajdonképpen egyetértően viszonyulok ahhoz a tekintélyhez, amivel Isten maga rendelkezik és meghajlok a tekintélye súlya előtt. Kérdés számomra, hogy a sokszor zeneipari elvek alapján szerveződő koncertek, a piaci logikával működő slágerek értékesítése és az egész mögött álló teológia mennyire számol ezzel a gondolattal? Mert nekem úgy tűnik, mára a dicsőítés egyfajta "biblikus szórakoztatóipari" megoldás lett, főként a fiatal generáció számára, ahol erkölcsös zenére kitombolhatja magát mindenki, aki éppen erre vágyik. Nincs ezzel önmagában baj, tessék csak táncolni meg tombolni - csak nem tudom mennyire szerencsés mindezt Isten dicsőségével egy kalap alá venni? Vajon valami mélyen elbeszélhetetlen történik velünk ilyenkor az Istennel való misztikus találkozásban, vagy csak érzelmi hullámvasútra ülünk, ami könnyít kicsit a hétköznapok által megterhelt lelkünkön? Mindkettőnek megvan a maga helye, de csak az egyiket lehet Isten dicsőségével közvetlen összefüggésbe hozni.