Nagy rejtélynek tűnik sokak számára, hogyan lehet "áldott" (vagy kevésbé keresztényi szóhasználattal élve szokták mondani, hogy "sikeres") egy olyan prédikátor, énekes, szolgáló, aki adott esetben súlyos erkölcsi vétséget követett el. Talán Isten megvakult vagy csak nem érdekli, hogy az illető mit művelt? Hogyan tudja előrevinni egy komoly vétséget elkövetett ember egyházi karrierjét?
Felteszem, olvasóim egyetértenek velem abban, hogy Luther szavaira még akkor is nehéz bármiféle mentséget találni, ha belenyugszunk a ténybe, miszerint a reformáció korabeli egyház antiszemitizmusa viszonylag jellemző vonás volt. Amiben feltehetőleg ugyancsak egyetért velem az olvasó, hogy Luther Márton megkerülhetetlen és alapvető figurája a reformációnak. Emblematikus személyiség, akiről alapvetően pozitív, sőt talán túl pozitív és idealizált kép él a fejünkben - persze ténylegesen mondhatjuk, minden ostoba zsidógyűlölő kirohanása ellenére hiba volna elvitatni Luther valós érdemeit.
Azaz: miközben taszít bennünket, amiket Luther a zsidókról mond, tiszteljük és értékeljük a reformátor eredményeit. Aligha találnánk olyan protestáns hívőt, aki közönyösen azt mondaná, Isten nem használta fel Luthert a reformáció folyamatában. De hogyan volt képes egy ilyen embert Isten használni? Talán szemet hunyt a durva antiszemitizmus felett? Lehet persze azzal érvelni, hogy Luthernek ez egy kései írása, amit akkor alkotott meg, amikor a reformációt érintő tevékenységének nagy részét már letudta - ha valaki szeretné, szívesen mesélek még róla mást is... Nem ez a lényeg ugyanis.
Szóval akkor, mit mondjunk?
Luthertől elszakadva, sokszor rejtélyesnek tűnhet, hogyan lehetséges az, hogy súlyosan ferde gondolkodású, sőt komoly erkölcsi bukásokat produkáló keresztények "vidáman" szolgálnak tovább - és kívülről is úgy néz ki, mintha Isten "megáldaná" őket, mintha csak Őt magát sem zavarná ez a helyzet. Házasságtörés, sikkasztás, lelki erőszak színpadon kívül, közben öblös prédikációk, áramló tömeg, sikeres szereplések a rivaldafényben... Az egy dolog, hogy az egyház adott esetben nem tudva a nyilvánosan fellépő szolgáló bűneiről tolja előre az illető szekerét, de maga Isten miért nem állítja le az egészet? Miért nem szór le egy-két villámot, miért nem nyitja meg a földet a talpa alatt vagy vasaltatja ki az ilyen embert a 6-os villamossal? Nos, nem akarok olyan színben tetszelegni, mint aki tud egy bombabiztos választ, mert ilyen valószínűleg nem létezik. Több dolog összecsengése áll az ilyesmi hátterében, de van azért néhány olyan tanulság, amit ilyenkor szerintem érdemes levonni.
Az egyik, amit úgy gondolom fontos megérteni, hogy a "sikeres" és az "áldott" kifejezések nincsenek minden inerciarendszerben fedésben egymással. Lehet valaki áldott, miközben emberi mércével mérve egyáltalán nem nevezhető sikeresnek. Állítom, sok olyan keresztény van az egyházban, akik soha nem állnak nagy színpadokon, hanem csendesen szolgálnak a háttérben - őszintén szólva őket sokszor inkább képzelem el áldottnak, mintsem sikeresnek. Természetesen megfordítva is igaz: aki sikeres, közel sem biztos, hogy szellemi értelemben áldottnak nevezhető. Válasszuk tehát külön a sikert és az áldást, vagy legalábbis ne feltételezzük, hogy a kettő mindig ugyanazt jelenti!
A másik, és szerintem itt van egy kutya elásva, hogy keresztényként meglehetősen alulbecsüljük az emberi képességek és tehetség erejét. Hívő emberek gyakran beszélnek erről valamiféle dualista szóhasználattal, arra utalva, hogy egy adott dolog, tevékenység, szolgálat "csupán emberi" vagy "az Úrtól van". Ha Istentől való, akkor működik, ha pusztán emberi, akkor nem működik. Tehát a jelenségeknek két köre létezik, az emberi és az isteni erőfeszítés - és ha így nézzük, az isteni tartalmak az életképesek, ebből következően az emberi erőfeszítés hiábavaló és gyenge. Ez a gondolat szerintem - ha kellően eltúlozzák, ahogy szokták is - hamis szembeállításokhoz vezet és ahhoz a konklúzióhoz, ha valamiben nincs jelen Isten támogató jelenléte, az a dolog automatikusan megáll, elhal, lezárul. Ebbe a logikai hibába esett bele Gamáliel is az Apostolok Cselekedeteiben, aki azt mondta, ha az apostolok igehirdetése nem Istentől van, az egész kereszténység úgy is eltűnik magától, felesleges tehát üldözni és presszionálni az apostolokat. Én persze az apostolok igehirdetését Istentől valónak tartom, de ettől még Gamáliel tévedett. Tobzódunk ugyanis az ellenpéldákban. Kismillió dolog van, aminek nem sok köze van direkt módon Istenhez, mégis virágzik akár ezer éveken át. Ez a hamis logika fordítva is működik: ha valami pörög, megy előre, dinamikusnak tűnik, abban eleve azt feltételezzük, hogy Isten munkálkodik... A valóság viszont az, hogy az emberi elme és tenni akarás elég találékony és produktív ahhoz, hogy halott dolgokat is hosszú időn át mozgásban tartson az egyházban. Emiatt fordulhat elő, hogy számos projekt már régen túl van a zenitjén, és be kellene fejezni, de még egyfajta önhordó képesség miatt hosszú időn keresztül vánszorog előre.
Csak megjegyzem, számomra az is kissé naiv gondolat, hogy Isten aktívan sertepertél minden egyházi tevékenység körül, és lépten-nyomon beavatkozva segíti az előmenetelét. Nem tagadom, a Biblia sokféle képet mutat arról, hogyan vesz részt Isten a dolgok menetében - a fantázia termékeny lehet ebben a kérdésben. De éppen a bibliai megközelítések diverzitása miatt is indokolatlan a puszta dualista gondolat, miszerint vagy Isten csinál valamit, vagy az ember. Jómagam úgy képzelem, Isten a legtöbb esetben megadja a szükséges képességeket (tálentumokat) és lehetőségeket az egyháznak, de nem szól bele minden pillanatban a dolgok menetébe. Az elszámolás a projektekről nem azonnali, és ha komoly erkölcsi dilemmák is merülnek fel adott esetben, az emberi erőfeszítések ettől még lendületben tartják a dolgokat.
A harmadik pedig, és ez talán a legfontosabb gondolatom, hogy szerintem Istennek nem feltétlenül a színpadokon álló szolgálók a legfontosabbak - hanem azok az emberek vagy adott esetben tömegek, akikhez a szolgálók eljutnak. Egyáltalán nem támogatom és erkölcsi szempontból sehogyan sem értek egyet azzal, hogy súlyos bűnt elkövető hívők eltitkolva a bukásukat nagy színpadokra kiállva szónokoljanak vagy énekeljenek. De el tudom képzelni, hogy Isten ezeket a helyzeteket és az adott ember tehetségét fel tudja használni, hogy a nézőtereken ülőket megszólítsa, akik nem tehetnek az adott szolgáló erkölcsi bukásáról. Másként fogalmazva, a kegyelem ebben a helyzetben nem a szolgálóra, hanem azokra vonatkozik, akik felé szolgál - és nem győzöm újra hangsúlyozni, ez nem jelenthet semmiféle mentséget a bűnre. Ebből azonban kiemelkedik számomra még egy fontos tanulság, mint aki többnyire a nézőtáborokba tartozik: azért, mert egy szolgáló sikeres, tömegek rajzanak körülötte, kedvelik az emberek, az nem csalhatatlan jele annak, hogy erkölcsileg minden a helyén van. Ilyen garanciát senki nem adhat és senki nem is vállalhat. Tudom, ez trivialitás a legtöbbünknek, de éppen ezért vagyunk hajlamosak szem elől téveszteni. Nem gyanakvást akarok ébreszteni minden színpadon álló és kétségkívül sokszor nagyon tehetséges keresztény szolgálóval szemben - de tudatosítani szeretném, hogy a sikerességet vagy "áldottságot" nem mérhetjük le megbízhatóan amikor ezeket az embereket szemléljük.
Összegezve tehát csak annyit akartam mondani, hogy a komoly erkölcsi bukások nem vezetnek automatikusan látható következményekhez és egy-egy egyházi karrier megbicsaklásához. Nem minden csontváz dől ki a szekrényből, ezen nem is kell meglepődni. Mindazonáltal ez a tény nem lehet kibúvó és felmentő lehetőség a bukásra, ahogy soha nem is volt az.
Van mégegy megfontolásra érdemes gondolat: ha Isten ad egy ajándékot valakinek, az az ajándék nem a szolgálóról tesz bizonyságot, hanem Istenről. Ha én adok a feleségemnek egy szép nyakláncot, aztán lelép egy másik férfival, akkor a nyaklánc nem arról tesz bizonyságot a nyakában, hogy minden rendben van közöttünk, hanem arról, hogy egykoron én gáláns ajándékot adtam neki.
VálaszTörlésKedves Névtelen, ez remek gondolat, köszi!
TörlésSajnos az élet más területén is előfordul. Nagyság és szörnyeteg. https://wmn.hu/kult/60664-schrodinger-a-vilag-egyik-legnagyobb-fizikusakent-naplot-vezetett-az-altala-megeroszakolt-gyerekekrol
VálaszTörlésEhh, ez meglepett, azért van, akiből nem néztem volna ki ilyesmit.
TörlésLuther esetéről: ha létezett volna anno a mai mérce, akkor annak nem felelt volna meg. Szenvedélyes ember volt, őszintén hitte-remélte, hogy a zsidók kollektíve kereszténnyé válnak még az ő életében, talán épp az ő hatására. Kiakadt, amikor világossá vált, hogy ez nem így lesz, sőt, egyfajta judaista megújulást, aktív térítést tapasztalt, ezért írta a hosszú művét, amellyel ma már nagyon nem lehet egyetérteni.
VálaszTörlésMás: nemrég Assisiben jártam, ahol pl. "Mindenki a paradicsomba!" plakát hirdet személyre szabott üdvözülési itinert, netcímmel, ahonnan ezt letöltheted. Továbbá pápai bűnbocsánat aug. 1-2-én, egy-két imáért cserébe! És a plakátos templom melletti járdán téglák mutatják az építésre adományozók nevét. Egyből eszembe jutott, hogy Luther első és meghatározó kiakadása a római Szt. Péter építésére hirdetett téglajegyes akciótól következett be. Csak akkor még bűnbocsátó cédulának hívták a téglajegyet... Nos, ha Luther ma Assisibe látogatna, újra kiakadna, pedig csupán nem érti az olasz gondolkodást és kommunikációt.
Igen, Luther valóban azzal a naiv hittel fordult a zsidóság felé, hogy majd tömegesen áttérnek a keresztény hitre - és nemcsak hogy inkább valamiféle judaista megújulás kezdődött el, de még őt is megpróbálták "átcsábítani" a júdaistának.
TörlésAzért amit Assisiról írsz, arról nekem nem az olasz gondolkodás és kommunikáció megértésének hiánya ugrik be...
Hanem mi ugrik be? Hogy máglyára velük?
TörlésLuther idejében sokkal nagyobb volt az olasz és a német kultúra közötti távolság: az olaszok lángolnak és túloznak, és félig se gondolják komolyan, míg a németek hűvösen egzaktkodnak, ám azt nagyon komolyan gondolják. Világos, hogy ha direkt dialógusba kezdenek, abból totál félreértés lesz. Egy mai németnek már eszébe nem jutna reformálni, egyből vágja, hogy a "Mindenki a Paradicsomba!" nem teológiai traktátus, hanem mediterrán PR.
Fokozom: a Szt. Ferenc Székesegyházba látogatók olyasmit olvashatnak az ismertető prospektusban, hogy "aki belép Szt. Ferenc templomába, az a létező összes erénnyel felvértezve térhet vissza a hétköznapi életébe". Luther hány pontban írná meg erről a teológiai egyet nem értését és releváns dörgedelmeit? A mai olvasó pedig mosolyogva megvonja a vállát: ilyenek az olaszok.
simán lehet, hogy luther is ugyanolyan vallási csaló volt, mint a mai "bennyhinnek" meg némethsándorok. egyszerűen piócaként ráakaszkodott egy ébredésre, kihasználva azt...
VálaszTörlésÉrdekes írás és gondolatsor. Örülök annak is, hogy a zsidó és újprotestáns gondolkodásból picit kilépve a sikert és a áldottságot szétválasztja az írás. Gondolkodtam, hogy mennyire általános elképzelés ez a hívők, teológusok között?
VálaszTörlésGamaliel kapcsán én picit árnyaltabban gondolkodom. Lehet, hogy ő is a zsidó gondolkodás meghatározottságában gondolkodott és a siker-áldás kapcsolatából indult ki. Ám az is lehet, hogy kellően bölcs és józan volt és a többi zsidóra tudott így hatni (akár még az ortodox keresztény elképzelés sem vethető el, hogy Jézussal rokonszenvezett).
Na de erről nem tudhatunk biztosat. Ugyanakkor az már elméletileg biztosabbnak tűnik, hogy Isten abszolút voltából adódóan mindenben jelen és benne van. Legyen az emberi mérce szerint jó vagy rossz, az isteni mérce más szintű. Vagyis: egy emberileg rossznak minősített (és ezért nem áldottnak tűnő) jelenségben ott lehet Isten. Isten nem csak felhasználhatja a rosszat a jóért (pl. hogy egy erkölcstelen prédikátor is tud tömegeket bevonzani), hanem lehet, hogy 1. az erkölcstelenség eszköz is lehet (pl. az lesz a prédikátor későbbi valódi megtérésének), 2. lehet, hogy nem jól ítéljük meg és ami emberi szemmel erkölcstelen Isten szemében nem az (itt érdemes a népek kiiírtására is gondolni az Ószövetségből.) 3. egyes helyzetek, amelyek fájdalmasak vagy erkölcsileg-morálisan rosszak, sokszor csak összefüggésében vizsgálhatók reálisan. (pl. valaki azért használt erőszakot, hogy megvédje a gyengébbet) 4. előítéleteinkkel torzítjuk valaminek a megítélését (pl. Hitler esetén csak megerősíti az antiszemita kijelentés a róla való negatív általános elképezlést, míg Luther esetében keressük a kora szellemét és igyekszünk felmenenteni alóla.) Pedig mi van, ha az egyik vagy másik, vagy mindkét esetben tévedünk?
Az is eldönthetetlen, hogy Isten hogyan munkálkodik. Vajon deizmus vagy teizmus van, esetleg a kettő valamilyen metszete az igaz? Ha Isten abszolútum, akkor mindkettőt megteheti és egyiket sem (ahogyan felemelheti és nem is a végtelen nehéz követ), mégis logikusabb, hogy mindenben jelen lévőként (még a szabad akaratban is) egy nagyobb kép egészét készíti el.