Kicsi és nagy - néhány gondolat a dzsihádról (2)

Ha valaki átlagos ismeretekkel rendelkezik az iszlámról, biztosan tud róla, hogy a muszlimok hitének öt pillére van: a napi ötszöri imádkozás, az adakozás, a zarándoklat, a böjt és a hitvallás. Az öt hitpillérhez egyesek még odatesznek egy hatodikat is, ami álláspontjuk szerint karakteresen hozzátartozik ehhez a valláshoz, mégpedig a dzsihádot. De mi a manó egyáltalán a dzsihád?

Nem szeretném, ha ez a blogbejegyzés valamiféle száraz szótári definiálgatásba fulladna, de mégis muszáj néhány mondat erejéig kitérni a dzsihád szó magyarázatára. Maga a dzsihád egyszerűen erőfeszítést jelent, valami olyasféle befektetést, amivel a hithű muzulmán jobban lesz képes Allah útján járni. Igen, valóban beleértik a szó jelentéskörébe a szent háborút vagy a harcot is - ahhoz hasonlóan, ahogy például az Ószövetségben is szentként értelmezték (herem) az olyan hadicselekményeket, melyeket Izrael Jahve parancsára és áldásával hajtott végre. Ami a dzsihád kifejezésnél fontosabb, hogy alapvetően kétféle formáját szokás megkülönböztetni. A "kis dzsihád" (al-dzsihád al-aszghar) és a "nagy dzsihád" (al-dzsihád al-akbar) teljesen más a lényegét és tárgyát tekintve. Mi európaiak már ezt a különbségtételt sem vagyunk hajlandók megtenni, pedig ha megnézzük közelebbről egyiket és másikat, egyáltalán nem mindegy éppen melyik dzsihádról beszélünk.

Mondani sem kell, egy józanabb muszlim számára a nagy dzsihád a fontosabb. Ez alapvetően a spirituális erőfeszítést takarja, egyfajta belső küzdelmet az ego legyőzésére. A nagyobb dzsihádot vívó muzulmán arra törekszik, hogy eltávolítsa magából az alantas hajlamokat és a világi szenvedélyeket. Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amit Pál apostol ír a megtért keresztény kapcsán az óember és újember küzdelméről. A "mi igazi dzsihádunk" ebben az analógiában az volna, hogy szakadatlan harcot folytatunk a kísértésekkel, azokkal a belső lelki folyamatokkal, melyek a hitünket gyengíteni kívánják. Egyébként a nagy dzsihád az iszlámon belül a szúfizmus irányzatából származik: a korai szúfi, Hárisz al-Muhászibi úgy vélekedett, hogy az Isten útján tett erőfeszítések kilenctizede magában a hívőben megy végbe. Az igazi muzulmán az, "aki minden erejével önmaga ellen harcol Isten érdekében". A nagyobb háború Mohamed szerint "az ember erőfeszítése önmaga ellen".

Mindezek ellenére a mai nemzetközi politikában dzsihád alatt csakis a kis dzsihádot, azaz a fegyveres harcot szokták érteni - tekintet nélkül arra, hogy a vallásalapító Mohamed hogyan vélekedett. A sajtótermékekben, vitabeszélgetésekben, politikai diskurzusokban (egyébként beleértve a muszlim sajtót is!) kizárólag a fröccsenő vér, a terrorcselekmények és emberek brutális halála kontextusában kerül elő a dzsihád - és csakis így, míg a nagyobb dzsihádról egyetlen szó sem esik. Ezért szerintem a muzulmán világ is felelős, nem lehet szimplán a "nyugati sajtóra" kenniük a dolgot. Az iszlámhitű emberek nem szólnak semmit, nem próbálják ezt az egyensúly-elbillenést helyretenni, az ő sajtótermékeik is kiszolgálják ezt a saját teológiájukban megjelenő félrecsúszást, a nyugati média pedig örömmel csatlakozik ehhez. Pedig nemcsak Mohamed, de még olyan világszerte ismert arab filozófus is, mint al-Gazáli erőteljesen hangsúlyozza hogyan kell(ene) értelmes muzulmánoknak értelmes módon viselkedniük Istennel és embertársaikkal szemben. Ennek része a nagy dzsihád is, mely al-Gazáli szerint a hit öt pillérének kontextusában nyeri el igazán az értelmét. Vagyis a dzsihád (erőfeszítés)  nem a "hitetlenek" torkának átvagdosása, hanem valami olyan erőfeszítés, aminek ott volna a helye a napi ötszöri imában, a hitvallásban, az adakozásban, a böjtben és a zarándoklatban. Aki igazi muzulmán, az al-Gazáli szerint ebben éli meg a dzsihádot. Harcol magával szemben, hogy a hit öt pillére egyre kontrasztosabban váljon láthatóvá az életében.

Ez persze a szép elmélet, az iszlám vallási és filozófiai hagyománya csupán.

A valóság megint más - amin persze nem lepődik meg túlságosan az ember. Statisztika ugyan nincs a farzsebemben, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy az iszlám hívők jó része annyira ismeri saját hitének (filozófiai) alapjait, mint ahogyan sokan katolikusnak mondják magukat, de valójában semmi közük a hithez, amire hivatkoznak. Állítom, hogy az iszlámot elmélyültebben tanulmányozó valláskutatók fejében tisztább kép él erről a vallásról, mint sok követőjének fejében! A következő részben arra szeretnék példákat mutatni, hogyan értették a muzulmánok a dzsihádot a saját történelmük során - mert ez sem volt ám teljesen egységes -, hogy aztán eljussunk a dzsihád mai, modern felfogásához. Tartsatok velem!