A Biblia sok része még őszinte hívő emberként olvasva is nehezen emészthető. Amikor kényes kérdéseket fogalmazunk meg, előbb-utóbb felmerül egy még kényesebb: vajon mennyire van egyáltalán jogunk a kritikához? Mennyire határsértő dolog faggatni Istent a vérben ázó narratívák miatt? Mennyire illik egy keresztény ember lelkiségéhez, hogy artikulálja a kétségeit a leírtak erkölcsisége kapcsán? Hát nem helyezzük ezzel magunkat Isten fölé, mint akik ítélőbírái akarnak lenni az igazi Bírónak? Jogunk van ahhoz, hogy Isten tetteit keresztényként kritikusan elemezzük?
Justin Taylor kockája
Éppen ezért természetesen szó sincs arról, hogy amikor az ószövetségi vérengzésekről diskurálunk, azt egy olyasfajta tiszteletlenséggel műveljük, hogy Isten bírái akarnánk lenni. Az Evangelikál Csoporton megjelent, meglehetősen kocka formájú és dogmatikusan szögletes írásában Justin Taylor (a Crossway könyvkiadó alelnöke) hozza be a képbe ezt a szálat. Olyanokat ír, hogy arra még "gondolni sem szabad", hogy mi lennénk Isten bírói, no meg hogy Istennek "meg kell felelnie a mi igazságérzetünknek". Tulajdonképpen ha őszinték vagyunk, akkor a kritikus kérdéseink végső soron jogtalanok. Hiszen Isten mindig igazságosan cselekszik és az "ellenkezőjét gondolni, a saját elmédet, véleményedet és elképzeléseidet a világegyetem végső mércéjének tekinteni végtelenül arrogáns megnyilvánulás."
Mivel végeláthatatlan módon tudnék válaszolni Taylor teljes cikkére, engedje meg az olvasó, hogy most csak ezt az egy gondolatmenetet ragadjam ki az egészből. Az igazat megvallva, óriási frusztrációt érzek Taylor szavai mögött. Mintha erőnek erejével arról próbálna meggyőzni bennünket, hogy csak két pólus létezik ebben a beszélgetésben. Az egyik pólus az, hogy az ember inkább hallgat az istenfélelem miatt és igyekszik jó keresztényként tisztelettudóan viselkedni (nem felvetni túlságosan erős kérdéseket), a másik pólus meg az, hogy önmagát Isten fölé helyezve, jogtalanul és fennhéjázó stílusban azt képzeli, felelősségre vonhatja a Mindenhatót. Oké, igazságos akarok lenni, mert Taylor azért kicsit visszatáncol ettől a dualista felosztástól, amikor hagy nekünk egy kiskaput: ha az igazságkeresésért műveli az ember az "alázatos kérdezést", akkor talán rendben van a dolog.
A visszatáncolós megjegyzéssel együtt mégis Taylor egész írásának hangulatát belengi az a szándék, hogy ezt a "véres Ószövetség" dilemmát dogmatikus módon kell megoldani, és lehetőleg nem nagyon kell feszegetni, mert az már-már a tiszteletlenség határát súrolja Istennel szemben. Már többször leírtam az előző bejegyzéseimben miért tartom megbetegítőnek ezt a gondolatot, nem szeretném megismételni. Emberek lenyelik a kérdéseiket, konform módon meghajolnak, nem beszélnek a belsejüket szétfeszítő dilemmákról a tisztelet miatt - mintha bizony Isten közben nem látna beléjük - és ennek köszönhetően belebetegszenek a hallgatásukba. Persze értékelem Taylor óvatosságát, nem akar ő sem rosszat, az Isten tisztelete pedig nyilvánvalóan számomra is fontos keresztényként. (Erről még később ejtek néhány szót...) Van itt azonban egy fontosabb, részben teoretikus kérdés is, ami Isten "számonkérhetőségét" érinti...
Isten és a számonkérés
Szögezzük le, habár egyértelmű: az ember önmaga erejéből nem volt, nincs és soha nem is lesz olyan helyzetben, hogy számonkérje Istent. Nem is gondolhatjuk ezt másként. Egyenesen röhej volna még elképzelni is, hogy Isten pusztán emberi akaratból bármiféle módon vádolható lenne számunkra. És egyébként: amikor kényes kérdéseket teszünk fel Isten milyensége kapcsán, azt sem a vádlás szándékával műveljük. Nem tudunk és nem is akarunk így eljárni. Habár ha jól belegondolunk, kivételt képezhet egyetlen egy eset.
Ha maga Isten dönt úgy, hogy számonkérhetővé teszi Önmagát.
Tudom, ez egy furcsa gondolat, mindazonáltal éppen az ószövetségi Izrael volt az, aki először megértette. Izrael szövetséget kötött Istennel és bár erre nem szoktunk gondolni, de a szövetség mindkét felet felruházta jogokkal és kötelességekkel. Azaz ez a kapcsolat nemcsak Izraelt tette számonkérhetővé, hanem valamilyen módon magát Jahvet is, noha a két fél egyenlőtlenségét nyilván nem szükséges magyarázni. Izrael pedig éppen az Istennel kötött szövetséges viszonyára apellálva élt is ezzel a lehetőséggel, adott esetben firtatta Isten viselkedését, odapörkölt egy-egy jól irányzott mondatot, aminek jó lecsapódásai a zsoltárok szövegei.
Szinte a perlekedő kérdés hangtónusában szólalnak meg olyan mondatok, amikor Izrael odafordul Jahve felé és azt kérdezi: "meddig késel?", vagy "Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? (...) Meddig nézed el ezt?" - vagy vegyük a kissé erősebb "Miért alszol Uram?" kérdést. Izrael attól sem riad vissza, hogy emlékeztesse Istent a saját cselekedeteire, pedig ugye tudható, hogy Isten nem szenved memóriazavarban. Mégis, a zsoltáros meglehetősen számonkérő stílusban így fogalmaz: "Hol vannak Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?". Mondani sem kell, amikor Isten választott népe azt firtatja hol van Isten, nem Jahve térbeli helyzetére kíváncsi, hanem burkoltan azt fejezi ki, hogy Jahve nincs itt, nem elérhető, nem csinál semmit, pedig megígérte a szövetségkötéskor, hogy segíteni fog.
Nos, nem szeretném most átnyálazni az egész Ószövetséget, de nyugodtan tegye meg az olvasó helyettem is. Azt fogja tapasztalni, hogy a szöveg sok apró kis zugából szivárog Izrael igazságtalanság-érzése, az elhagyatottság benyomása, a keserű ráébredés Isten távolmaradására vagy arra, hogy Izrael egyszerűen nem érti mit miért tesz Isten. És bizony a választott nép néhol meg meri kérdőjelezni azt is, hogy Isten mennyire áll egyáltalán mellette a harcban. Jól lássuk azonban, hogy itt nem valamiféle arcátlan istentelenségről és pimaszságról van szó, ami semmibe veszi Isten istenségét. Pont ellenkezőleg: azért merészel Izrael ennyire kendőzetlen lenni, mert szövetséges viszonyt ápol Istennel és ez a kapcsolat rendkívül fontos a számára. Tehát ha úgy tetszik, emberi nézőpontból szemlélve bizony éppen az Isten által adott lehetőség miatt vonja kérdőre magát Istent.
Csorbul ettől Isten istensége? Szerintem nem. Tudom, kissé paradoxnak tűnik mindez, ami legjobban talán akkor mutatja meg magát, amikor Jézus ott áll Pilátus előtt. A helyzet világos, maga Krisztus mondja el, hogy Pilátusnak nincs igazi hatalma felette (vagyis nem kérdőjelezheti meg Istent), és mégis ugyanez a Krisztus aláveti magát a Pilátus által kihirdetett ítéletnek, a Róla szóló per következményének, a keresztfa kínjának. Akkor itt most Jézus gyakorolt ítéletet Pilátus felett vagy Pilátus tette ezt Jézussal? Valahogy mintha mind a kettő megtörténne, de a lényeg mégis az, hogy az események sodra pontosan úgy alakul, ahogy Isten szeretné. Az emberré lett Jézus önként kiszolgáltatja magát az ítéletnek és aláveti a sorsát azoknak, akik döntenek felette. Ráadásul itt nem keresztényekről van szó, hanem Őt követni nem akaró, despota, ellenséges erőkről. Nyilván erre Krisztusnak a megváltásunk miatt különös oka volt - itt és most csak azt kívántam illusztrálni a példával, hogy Isten gondolkodásmódjától láthatóan nem áll távol, hogy hagyja magát megvizsgálni általunk és a szövetséges partnerségben eleve benne van, hogy Ő maga is számonkérhető.
Ezt szeretem Istenben!
Ettől a ponttól szeretnék különösen szubjektív lenni és kicsit elmélázni a bevezetésben felvetett tisztelet és istenfélelem kérdéséről. A helyzet az, ha jól értem a Szentírást, akkor Krisztus tanítványokat akar nevelni belőlünk és nem talpnyalókat. Nem bólogatójánosokat keres, hanem elkötelezett hívőket. Az elkötelezettség feltétele, hogy jól értsük miben miért hiszünk, és ebben az is benne van, hogy a lehető legjobb szándékkal lássuk magunk előtt Isten karakterét.
Bevallom, számomra Krisztus egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy velejéig őszinte, nem köntörfalaz, hanem azt mondja, amit mondania szükséges. Kemény és nyers stílusú az álságosakkal volt, akik hízelkedő kérdéseket tettek fel, melyek átlátszóságához nem fért kétség. Isten nem Kim Dzsongun égi manifesztuma, aki elvhűséget követel magának, hanem furcsamód kiszolgáltatja magát a vizsgálatnak, felveszi a szolgai formát és megragadhatóvá teszi a köntöse szegélyét. Isten azáltal, hogy Krisztusban belép a mi terünkbe, valahol saját akaratából alárendelődik az emberi hatalmaknak, miközben persze mégis istenség marad.
Nos, Justin Taylor egyébként sok érdekes gondolatot is felvető írásának atmoszférájából nekem ez a szál teljesen hiányzott. Nem éreztem azt, hogy a szerző igazán belement volna az egész dilemma lélektani-emberi oldalába, inkább dogmatikai stílusban próbálta megközelíteni a kérdést. Nevelni akart arra, hogyan viselkedjek illedelmesen Isten társaságában. Igen, adott magyarázatokat is az egyes pontjaiban, ezek egyébként nem feltétlenül rosszak, mégis az írás egészét áthatja az a szándék, hogy a velejéig őszinte kérdésfeltevést lehetőség szerint kerülni kell. A tanítvány viszont nyaggatja a Mesterét, állandóan a nyomában jár és kérdezi, mert pontosan tudja, nagy a tét. A tanítvány feladata nem a tanulás, hanem a hasonulás. Neki nem dogmatikai ismereteket kell pusztán elsajátítania, hanem olyannak kell lennie, amilyen a mestere. Úgy kell gondolkodnia, éreznie, viselkednie, amit benne lát: ezért akarja jól érteni kicsoda a Mester. A keresztény dogmatika fontosságát persze soha nem vitatnám, hiszen tudom mennyire elengedhetetlen és magam tanítom is. Ám azt hiszem, a kereszténység elsősorban nem valamiben, hanem valakiben hisz. Az ószövetségi vérengzés nem dogmatikai, hanem mélyen emberi kérdés: végső soron az a vágy áll a megértése mögött, hogy milyen természetű az az Isten, akiben hiszünk és aki tanítványainak mondjuk magunkat. Aligha van ennél fontosabb kérdés.
Taylor gondolatmenete egyébként majdnem következetes. Itt-ott maszatol, de egy kálvinista értelmezés egész jó belső logikája jelenik meg az írásban. Csak néhol elhalgatja annak a teljességét.
VálaszTörlésPl. ott, hogy a kánaániak Isten ellenségei, és amúgy mindenki Isten ellensége. Olyan igehelyeket hoz, amik alátámsztják, hogy milyen borzasztóak is voltak a kánaániak (és ez így van), de közben arról ír, hogy mindenki Isten ellensége. Vagyis senki nem jobb, mint a kánaániak, hiába nem égetünk gyerekeket pogány isteneknek. Ez dogmatikailag egy oldalról igaz is, de pontosabb lenne azt mondani akkor már, hogy a kánaániak rosszkor voltak rossz helyen Isten üdvterve szempontjából, és nem az igazságtalan, hogy őket elpusztította, hanem az, hogy nem tette ezt meg az egész világgal velük együtt. Csak ugye az a fránya számonkérhető ígéret Noénak... Bár az talán csak a vízre vonatkozik. Anywho...
Aztán a heremnél is maszatol, amikor azt mondja, hogy a megtérőknek volt menekvés. Igen ám, csak A) nem egyénekről, hanem háznépekről van szó (tehát egy lázadó háznép/törzs stb. csecsemői jogosan kapják az ítéletet), az egyéni megtérési hajlandóságnak semmi köze az ítélethez és B) egy írásban, ahol végig Isten szempontjai jelennek meg, következetlen a megtérés emberi oldalát afféle kiskapuként behozni. Akiben Isten nem munkálja a megtérést, az nem tér meg (teljes romlottság). Szóval ne táncoljunk vissza: Isten kegyelmez, akinek kegyelmez, a saját céljainak megfelelően. Ez alól pedig nincs kiskapu. Az emberi oldal csak olyan kellemetlen gondolatmeneteket eredményez, hogy a kisgyermekes kánaánita fiatal nő vajon tudta-e, hogy a harci lázban őrjöngő izraeli előtte valójában az isteni akarattal közvetlen kapcsolatban álló szent igazságosztó, és hogy megkeményedett-e vajon a szíve, amikor arra gondolt, hogy a gyermeke életéért ne könyörögjön, mert ez a harag igazságos napja, és ő sem ártatlan - és amúgy is, Izrael Istenének már csak azért se hódoljon az én gyerekem!
Ez mindegy, Isten kegyelmez, akinek kegyelmez, és igazságos. Félrevezető úgy tenni, mint ha a jól viselkedők kaptak volna immunitást.
De csak hogy az íráshoz is reagáljak: "Ám azt hiszem, a kereszténység elsősorban nem valamiben, hanem valakiben hisz."
Lám, nem csak markionista, de még fideista is vagy. :P
De értelek, én anno ebbe az irányba mentem ezzel:
"Ha az igazságom a Valóságra mutat, de közben elvész belőle a Valóság természete, Lelke, akkor vajon elvezet-e tényleg a Valósághoz? Igaz-e, ha a Nap melegéről beszélek, de közben én magam hideget árasztok? Valós-e, ha a Nap fényéről beszélek, de én magam nem tükrözöm azt vissza? Persze, hogy igaz, de másokat így nem fog sem fényhez, sem melegséghez juttatni. Amikor ez történik, valahogy mégis kevésbé lesz valós az igazság beszéde"
"Olyan igehelyeket hoz, amik alátámsztják, hogy milyen borzasztóak is voltak a kánaániak (és ez így van), de közben arról ír, hogy mindenki Isten ellensége. Vagyis senki nem jobb, mint a kánaániak, hiába nem égetünk gyerekeket pogány isteneknek"
TörlésIgen, ez is ellentmondásos állítás a Szentírásban, hiszen egyfelől 1) mind bűnös emberek vagyunk, 2) mégis vannak, akiket "igaz embernek" nevez a Biblia (pl. Noé vagy Jób), sőt Ábrahám amikor Istennel alkudozik, az is világos lesz, Isten nem pusztítja el az igazakat a bűnösökkel együtt. Tehát néha megmutatja magát ez a paradoxon, miszerint az összes ember halálra méltó bűnös, máskor meg minimum két csoportra oszthatók (bűnösökre és igazakra). Ne felejtsük el, hogy itt még Krisztus előtt, azaz a megváltás általi megigazulás előtt vagyunk!
Jól érzékeled Taylor esetében ennek a feszültségét. De ha fel is tesszük, hogy a kánaániták velejéig romlott gonosztevők voltak, ez miért okozott problémát egy mindenható Istennek? Miért nem beszélt a szívükre olyan ellenállhatatlan hatékonysággal, hogy megváltozzanak? Miért nem csak az igazán gonoszokat söpörte el és adott új szemléletet az édesanyáknak és csecsemőknek? Tehát: bőven ki lehet találni olyan gondolatkísérleteket, melyek azt demonstrálják, ha az egyik oldalon egy mindenre képes és mindentudó istenség áll, akkor Ő nem szorulhat sarokba annyira és nem válhat eszköztelenné, hogy csak az egész kánaánita nép kiirtása legyen a cél!
"Ez mindegy, Isten kegyelmez, akinek kegyelmez, és igazságos. Félrevezető úgy tenni, mint ha a jól viselkedők kaptak volna immunitást."
Így van, ez egy lényeges mondat! A végső válasz az, hogy Isten általunk rejtett szempontok alapján szuverénül dönt. Ez viszont olyan válasz, amivel nehéz együttélni hívőként is, főleg amikor egész emberi népcsoportok halnak durva halált. Őszintén szólva én nem csodálom, hogy ezek után egyes magyarázók előszedik, hogy ezek a Józsué-történetek csak legendák, de a valóságban Izrael lassan szivárgott be Kánaán földjére és nem ölt halomra senkit sem... Nem feltétlenül hitehagyott liberalizmusból mondják ezt, hanem talán abból a lélektani igényből is, hogy így képesek megemészteni jobban a bibliai narratívákat. Ha nem is értek egyet az ilyen magyarázatokkal, együtt érezni képes vagyok velük.
Egy apró helyesbítés – mind Tibor, mind Attila számára. Folyamatosan előkerül, hogy "Taylor ezt mondja, azt mondja, Taylor kocka, Taylor maszatol." Felhívnám a figyelmet arra, hogy Taylor válasza elsősorban a Szentírás benső narratíváját foglalja rendszerbe, tulajdonképpen a Szentírás válaszát közli. Az én értelmezésemben a teológusnak elsősorban nem az a dolga, hogy saját magyarázatokat ötöljön ki nehéz helyzetek, történetek feloldására, hanem az, hogy elmondja, hogy a Szentírás teljes összefüggésrendszerét alapul véve milyen magyarázatokat kínál maga az Írás. Amikor ilyen kérdésekről értekezik Sytka, vagy akármelyik, magát keresztyénnek valló kommentelő, akkor ennek kellene lennie a nulladik lépésnek. Ezért kissé furcsa Sytka és Attila mondandójában, hogy nem tudni: Taylorral vagy a szentíróval vitatkoznak-e. Például amikor Sytka Tayler szemére veti, hogy: "Jól érzékeled Taylor esetében ennek a feszültségét. De ha fel is tesszük, hogy a kánaániták velejéig romlott gonosztevők voltak, ez miért okozott problémát egy mindenható Istennek? Miért nem beszélt a szívükre olyan ellenállhatatlan hatékonysággal, hogy megváltozzanak? Miért nem csak az igazán gonoszokat söpörte el és adott új szemléletet az édesanyáknak és csecsemőknek?" Tehát akkor most Taylor a kocka, vagy a Szentrás Istene a kocka?
VálaszTörlésTamás
Köszi Tamás :)
TörlésPróbálom másképp. A maszatolás alatt azt értem, hogy végig isteni perspektívát próbál közvetíteni, aztán úgy tűnik, hogy hirtelen átteszi a felelősséget az emberre annál a pontnál, amikor a megmenekülés lehetőségéről beszél. Szerintem az írásában nem fair azt mondania, hogy "kivételt képeztek azok, akik megbánták bűneiket, és az egyetlen igaz és élő Istenhez fordultak". Úgy tűnik, mintha azt sugallná, hogy csak ennyi dolga lett volna bárkinek a kánaániták közül, és megmenekülhettek volna. De szerintem nem kell magyaráznom, hogy hogyan bonyolítja ezt a dolgot a korlátozott engesztelés (való igaz, hogy erre nem tér ki, a gondolatrendszere alapján gondolom csak, hogy ezt vallja). Legalább annyit írhatna, hogy egyszerre felelősek, és egyszerre elrendeltetett a sorsuk. De csak az emberi perspektíváról beszél a megmenekülés lehetőségénél, ezzel pedig mintha ki akarná menteni Istent a felelősség alól. De lehet, hogy ezt csak én olvasom bele.
Egyébként ismétlem, szerintem relatíve konzisztens Taylor belső logikája, csak nekem úgy tűnik, hogy annak a kifejezetten kellemetlen részeit elegánsan kikerüli. Egyébként nekem a személyes istenképem közel áll ehhez a gondolatmenethez, szóval a kockára jobb, ha Sytka válaszol, egyébként is neki szólt a kérdés, de annak a lehetőségét azért itt is fenntartanám, hogy még ha nagyrészt egyet is értek vele, ezt ne a Szentírás igaz belső narratívájaként tartsam számon, hanem egy plauzibilis narratívának. Ezért vagyok még mindig közel a kálvinizmushoz - de azért ez csak egy szemüveg több közül. Tudom én, ne legyek mán' ilyen posztmodern, de nem a Bibliában nem bízom, hanem abban, hogy azt jól tudom érteni. Már csak a teljes romlottság okán is. Magyarul küzdök a "perspicuity" témával.
A lényegi problémát egyébként nem hiszem, hogy más szemüveg sokkal jobban tudná feloldani, akkor pedig legalább legyünk következetesek. Azt hiszem, az erre való igényt látom csorbulni egy kissé Taylornál. De ez csak annyi részemről, hogy a hangsúlyozást itt-ott potenciálisan félrevezetőnek érzem. No meg ha valaki nem "bentről" olvassa, akkor elég életidegennek, meg emészthetetlennek is tűnik. De ez, ha jól értem, nem is apologetikai jellegű írás, szóval ezt nem kérném rajta számon.
Világos. De én továbbra sem látok jobb megoldást arra, mint amit Taylor mond (igehelyekkel alátámasztva). Tehát ELŐSZÖR IS azt kell megnéznünk – gondolom ezzel egyetértesz –, hogy a Szentírás hogyan magyarázza önmagát. Én értem, hogy emberi logikával meg egy kész teológiai rendszerrel (pl. a kálvinizmus) felmerülnek kérdések, de a kérdések előtt hagyjuk beszélni magát a Szentírást.
TörlésHa a szentíró megad egy okot arra, hogy Isten miért dönt úgy, hogy "kihányja" az Izraellel szomszédos (és a vonulását többször is akadályozni próbáló) népeket arról a földről, akkor – tetszik, nem tetszik – ez a Szentírást inspiráló Isten elsődleges magyarázata arra , hogy miért kellett az izraelieknek eltakarítaniuk ezeket a népeket. Ha teológusként megegyezünk abban, hogy ez a magyarázat a Szentírás magyarázata, utána megfogalmazhatjuk az etikai dilemmáinkat, természetesen, de akkor úgy fogalmazzuk meg – mert így korrekt –, hogy "nem értem Isten döntését, és nem értem a hozzá fűzött magyarázatát sem."
Tamás
Még az előzőhöz: ez – szerintem itt Sytka félreérthetően fogalmaz – nem "dogmatika", hanem az Írás narratívája. Túl megúszós a Szentírás benső narratív magyarázatát azzal negligálni, hogy ez valamiféle túllogikázott rendszer. Azzal egyetértek, hogy a Mestert lehet magyarázatokért nyaggatni, de azért előbb hallgassuk meg a Mester kijelentett magyarázatait is.
Törlés"Ha teológusként megegyezünk abban, hogy ez a magyarázat a Szentírás magyarázata, utána megfogalmazhatjuk az etikai dilemmáinkat"
TörlésLehet, hogy nem olvasok elég figyelmesen, de szerintem ez történik. Éppen abból indul ki ez az egész belső feszültség, hogy a keresztyénség Istene az az Isten, aki aktívan akarta a kánaániak elpusztítását, és amikor Istenről gondolkodunk, teologizálunk stb., akkor ezzel az Istennel kell valamit kezdenünk.
" Az én értelmezésemben a teológusnak elsősorban nem az a dolga, hogy saját magyarázatokat ötöljön ki nehéz helyzetek, történetek feloldására, hanem az, hogy elmondja, hogy a Szentírás teljes összefüggésrendszerét alapul véve milyen magyarázatokat kínál maga az Írás."
TörlésTamás, te is tudod, hogy ez édeskevés, tulajdonképpen semmi. Ha csak ennyire képes egy teológus, akkor szerintem egyszerűen rossz teológus. Ez ugyanis maximum a nulla szintje, hideg adatközlés a leírtakról. Az írásokat nem azért tanulmányozzuk, hogy szimplán konstatáljuk mi van bennük leírva. Ez egy steril és élettelen hozzáállás szerintem, pláne egy ennyire húzós témában - sőt, akármilyenben. Ha beszélgetsz erről a kérdésről, percek alatt tapasztalni fogod, hogy visszakérdeznek: "oké, ezt mondja a Szentírás, ezt tudjuk, de te mit gondolsz ez alapján? Most akkor ennyi a válasz? Mit tegyünk?"
A probléma eddig sem az volt, hogy ne tudnék huszonkétféle magyarázatot adni a bejegyzéseimben felvetett nehézségre. Tudnék, és kb azokat mondanám amiket Taylor - ebben az értelemben jó a cikke. Viszont amiket Taylor ír, rossz magyarázatok ha csak önmagukban vannak. Ehhez képest egy szinttel több, ha azt próbáljuk átgondolni hogyan értelmezzük azt ami le van írva, s talán még egy szinttel több, hogy minket hogyan érint itt és most, ami le van írva.
"Tehát ELŐSZÖR IS azt kell megnéznünk – gondolom ezzel egyetértesz –, hogy a Szentírás hogyan magyarázza önmagát. " - megvolt.
"de azért előbb hallgassuk meg a Mester kijelentett magyarázatait is." - megvolt.
Ezek itt és most teljesen indokolatlan felvetések. Rég túl vagyunk már ezen a szinten ebben a blogban, sőt (ahogy többször említettem) már az egyes magyarázatokról szóló vitát is bemutattam itt korábban. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk mi van megírva, azt is tudjuk, hogy egyes teológusok ez alapján hogyan közelítik a kérdést. A probléma az, hogy igazán nincs megírva semmi sem, ami segítene az egész megoldásában és feldolgozásában. A legalapvetőbb kérdések, amik egy épeszű emberben felmerülnek a szöveg olvasásakor erkölcsi-etikai és részben teológiai kérdések, amelyekre nincs jó válasz pillanatnyilag.
"Kérdezlek: neked mi a közvetlenül a Szentírásból leszűrt magyarázatod ezekre a népírtásokra? (üledékmentesen, a saját lélektani, filozófiai magyarázataidat és etikai dilemmáidat nem hozzákeverve a válaszhoz)."
Erre a válaszom te magad adtad meg: "nem értem Isten döntését, és nem értem a hozzá fűzött magyarázatát sem." Itt tartok. A teológusok vitái is elégtelenek ezügyben. Nem zárom ki, hogy mélyebben vannak jobb válaszok, ezeket egyelőre nem találom.
Te tudsz ilyet. Neked mi a nem-teológiai magyarázatod? Te mit mondasz?
Szerintem nem édeskevés. Amit Taylor összeír, az egy elég izmos anyag, főleg, ha elkezdjük igehelyről-igehelyre átnyálazni a kapcsolódó magyarázatokat. Itt megint úgy érzem – lehet, hogy tévedek –, hogy mivel a te igényszintedet nem igazán elégíti ki a Szentírás által írt magyarázat, ezért rásütöd, hogy az objektíve "kevés." Én itt egy kicsit óvatosabban fogalmaznék.
TörlésNem azt mondtam egyébként, hogy "csak" ennyire legyen képes a teológus, de ha az "egyedül a Szentírás (a teljes Szentírás)", a "Szentírás elégségessége" és a "Szentírás önmagát magyarázza" hitelveket alapul vesszük, akkor ez a minimum elvégzendő házifeladat egy teológus részéről – ebben azt hiszem, hogy mindannyian egyetértünk. Tehát a teológus részrehajlás és mindenféle lélektani magyarázat nélkül legyen szíves a nagyérdemű elé tárni, hogy sallangmentesen maga a Szentírás mit tanít a témáról.
Szerintem itt a blogon nem voltál túl ezen – én úgy vélem, hogy túl hamar ugrottál tovább a személyes meglátásaid és dilemmáid irányába, de ez nem bűn, vagy szemrehányás, a blogcikkek nyilván a te személyes tépelődéseidet, gondolati irányaidat tükrözik. Vagy az is lehet, hogy te azt feltételezed az átlagolvasóról, hogy tisztában van kb. azzal, amit Taylor leírt. Szerintem nincs. Nem ismeri a Szentírás magyarázatát, csak szörnyülködik az ilyen passzusokat olvasva (vagy nem is olvassa azokat, egyszerűen átlapozza, tehát még odáig sem jut el, hogy dilemmaként felmerüljenek, tisztelet a kivételnek).
Egyébként – nem akarlak idegesíteni – aközött is érdemes lenne különbséget tenni, hogy valóban "nincs-e megírva semmi" – mármint magyarázatként –, vagy csak nekem, személyesen tűnik "édeskevésnek" és nem kielégítőnek, ami meg van írva. A kettő nem feltétlenül ugyanaz. El tudom képzelni, hogy egy későbbi életszakaszodban, más lelki attitűddel, élethelyzetben nagyon is kielégítőnek találod.
Ezt írod: "Ehhez képest egy szinttel több, ha azt próbáljuk átgondolni hogyan értelmezzük azt ami le van írva, s talán még egy szinttel több, hogy minket hogyan érint itt és most, ami le van írva." Ebben én nem kételkedem, igazat is adok, csak azért visszautalnék arra, hogy az "átlag"keresztyén nincs tisztában a benső narratív alapokkal sem (!), másrészt azt se felejtsük el, hogy a benső, narratív feloldása ezeknek a történeteknek (mondjuk úgy, a te szavaiddal, hogy az "édeskevés" szentírási magyarázat) maga is a Szentírás részét képezi, tehát ihletett szöveg, míg az én értelmezésem, a te értelmezésed, más értelmezése csak emberi sejtés, érzés, ötlet és gondolat. Nem Szentírás. Tehát vagy igaz, vagy nem. Még az is lehet, hogy igaz, de semmiképp sem normatív isteni üzenet.
Azért a Szentírást követve annál biztosan messzebbre is juthatunk, hogy megbotránkozom ezeken a passzusokon, és elismerem: "nem értem az Istent."
Tamás
Tamás, ezek jogos felvetések részedről! Amikor azt írtam, hogy itt a blogban túl vagyok már ezen, tényleg úgy értettem, hogy személyesen én már hallottam (sokszor) az olyasféle magyarázatokat, amiket Taylor ír. (Nem írtam le őket itt - a mondatot úgy értettem, hogy ezek nekem már túlontúl ismerősek.) És az őszinte igazság az, hogy továbbra is édeskevésnek érzem őket. Ha valaki szorgalmasan elvégzi a házi feladatát, végigolvassa a Szentírást, átgondolja milyen válaszokat ad erre a kérdésre, ezzel együtt is masszív hiányérzete marad. Nem véletlen, hogy nemcsak az átlahívő, de az értő teológusok is heves vitákat folytatnak erről a kérdésről. Sajnos magyar nyelvterületre ebből semmi nem jön át, de az angolszász világban csomó könyv, leirat, vita van - én már ezekkel foglalkoztam és ezekből prezentáltam valamennyit itt a blogban.
TörlésNos, a helyzet az, hogy úgy látszik, nem az én személyes nyomorom ez a kérdés, hanem azoké is, akik mélyen beleássák magukat. Bár itt a blogban nem írok róla, de sok visszajelzést kapok (pl. a Főiskolán is) hallgatóktól, de még kollégáktól is, hogy sokat jelent számukra a puszta tény, hogy valaki fel meri vetni a kérdést úgy, ahogyan itt tettem.
"Azért a Szentírást követve annál biztosan messzebbre is juthatunk, hogy megbotránkozom ezeken a passzusokon, és elismerem: "nem értem az Istent."
Igen, én nagyjából itt tartok ebben az ügyben. Az általad használt "megbotránkozás" szó megint túl erős szerintem és van egy borzasztó negatív éle, nem ezt a kifejezést használnám. Inkább úgy fogalmaznék, elszörnyedek azon amit Isten tesz, nem értem, nem tudom követni, és ezért Vele is vitában állok. Szerintem ez teljesen legitim. És itt van egy kutya elásva, amire újra és újra szeretnék rámutatni: a "kiakadásunk" végső soron nem teológiai, hanem sokkal inkább emberi vonásunk része. Az a tény, hogy ezrével haltak meg emberek brutális módon, nem teológiai kérdés, hanem egzisztenciális, lélektani, emberi - nem lehet egyszerűen úgy kezelni, mintha meg kellene oldani egy elméleti problémát. Erre gondoltam.
Csak szemléltetésként: képzeld el, hogy valami módon belelátsz az ókor világába. Látsz egy kb. 5-6 éves filiszteus kisfiút, aki a családjával együtt tölti az idejét a házukban. Hirtelen beszakad a bejárati ajtó és belép rajta 2-3 zsidó harcos, baromi nagy kardokkal. Az édesapát azonnal szíven szúrják, pillanatokon belül meghal. A kisfiú az édesanyjával a szoba sarkába menekül, az anya próbálja a saját testével védeni, de pillanatokon belül levágják a fejét Az ötéves kissrác remegve-rettegve, jajveszékelve összekuporodik és könyörög az életéért, de a bátor zsidó harcosok a gyomrába szúrják az acélt és ő agonizálva elvérzik...
Nem a hatásvadászat kedvéért írom ezt neked, mielőtt félreérted, sem érzelmi nyomást nem kívánok rád gyakorolni. De ha szó szerint vesszük ami le van írva, akkor ehhez hasonló esetek tízezrei vannak a szavak mögött. És akkor ehhez tedd hozzá azt gondolatban, hogy mindez Isten tetszésére, jóváhagyásával, áldásával történik. Ő ezt akarja, ezt óhajtja.
(Folytatom alant...)
TörlésAz a hívő ember, aki szimplán átlapozza ezt, megvonja a vállát, vagy akár csak végiggondolja "szárazon" (egyes pont, kettes pont, hármas pont...) mit mondhat erre, de hiányzik belőle a beleérzőképesség, semmi emberhez méltó vonást nem mutat fel és nem gondol bele végső soron mit is állít a szöveg, az én véleményem szerint elmegy a lényeges dolgok mellett. Senkit nem akarok "felcukkolni" mindezzel, ámbár a bejegyzéseim jószándékú provokációja az is volt, hogy rámutassak a következetlenségünkre: ha a fenti példatörténetben nem filiszteus, hanem zsidó kisfiúról írtam volna, teljes lenne a felháborodás, azonnal emlegetnénk hogy Isten a kicsik oltalmazója, milyen bestiális így megölni egy gyereket, és mennyire istentelen ami történt. Ám a filiszteus kisgyerek esetében teljesen jogos, ami történik, sokakban az emberség ilyenkor alig-alig jön elő, helyette viszont a teológiai magyarázatok mögé menekülünk, mondván ez végülis teológiai kérdés, teoretikus probléma, és különben sem fair Istent "számonkérni"...
Őszintén: te nem érzed itt, hogy kilóg a lóláb? Valóban a gyerekek élete számít nekünk, vagy csak az zavar, ha nem a megfelelő (vallási) indokkal kaszabolják le őket? Én nem mondom, hogy tudom erre a végső választ (ilyen nincs), de a nyugtalanító kérdést akkor is felteszem - hogy legalább valamiféle feleletet felé mozduljunk a sztenderdeken túl (ld. Taylor).
Szerintem nem ez történik, hanem az, hogy Taylor hozza közvetlenül a szentírási magyarázatokat, és te pl. a saját teológiai rendszered mérlegére téve ezeket megállapítod, hogy nem elégségesek – legalábbis nekem így jön le. Kérdezlek: neked mi a közvetlenül a Szentírásból leszűrt magyarázatod ezekre a népírtásokra? (üledékmentesen, a saját lélektani, filozófiai magyarázataidat és etikai dilemmáidat nem hozzákeverve a válaszhoz).
VálaszTörlésTamás
Attila
TörlésHa a Szentírás egyes releváns részeit felsorolom, azzal máris rendszert csinálok, szóval ez az üledékmentes értelmezés szerintem kicsit fiktív. Meg a gond, hogy nem csak a direkt idevágó leírások relevánsak.
De akkor a teljesség igénye nélkül (a konkrét igehelyeket most nem keresném ki):
1) Isten büntetése volt a herem egy bűnös népre (Taylor idézete ide jó)
2) De közben látjuk, hogy Isten nem kívánja, hogy a bűnös elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen
3) Látjuk, hogy Isten megbünteti az atyák vétkét harmad- és negyedíziglen a fiakban, miközben
4) máshol elzárkózik attól, hogy a az apák vétkét a fiakon bosszulja meg
5) Izrael és saját ígérete érdekében teszi, miközben
6) Izraelnek azt mondja, hogy ha elhagyják, épp úgy járnak majd, mint a kánaáni népek
7) Sodoma és Gomora
8) Ninive
9) Dávid, az Isten szíve szerinti férfi, aki Istennel harcol
10) Dávid, aki nem építhet templomot, mert túl sok vér tapad a kezéhez
11) Jézus, részegek, paráznák és vámszedők barátja
12) Siloám tornya (ha meg nem tértek...)
13) Kegyelemből, hit által
14) Ezért tehát félelemmel és rettegéssel munkáljátok
15) Sem élet, sem halál nem választ el
16) Természetes ágakat sem kímélte Isten, hát még a beoltottakat
17) Az egész világért, de főleg a zsidókért
18) Krisztusban nincs görög és zsidó
19) azért jöttem, hogy a világ lángba boruljon
20) azért jöttem, hogy életük legyen
És lehetne folytatni. Ezek közül nem mindegyik ellentét, inkább csak kontraszt. De ez alapján én nem tudok egy mindent értelmező magyarázatot adni. Ha nagyon akarom, akkor az az lenne, hogy mindennek rendelt ideje van, és hogy Isten melyik arcát látjuk, az éppen az időzítéstől függ; de Isten úgy ellentmondásos, hogy közben teljes (és nem hasonlik meg önmagával).
Attila
TörlésMost jut eszembe, anno az egyetemiben nem prédikáltál valami hasonlóról a jelenések bárány-oroszlán képei mentén? :)
Jaj, még ezekre szerettem volna neked válaszolni:
VálaszTörlés" Ezért kissé furcsa Sytka és Attila mondandójában, hogy nem tudni: Taylorral vagy a szentíróval vitatkoznak-e. "
Én mindkettőjükkel. Taylorral jobban. :-)
"Tehát akkor most Taylor a kocka, vagy a Szentrás Istene a kocka?"
A kérdés manipulatív, azt sugallja szó szerint a "kockaság" közül kell választani Isten esetében. A helyes kérdés: "akkor most Taylor a kocka, vagy a Szentírás Istene érthetetlen?" Erre a válaszom: Taylor a kocka, és a Szentírás Istene számomra ebben az ügyben érthetetlen.
"milyen természetű az az Isten, akiben hiszünk"
VálaszTörlés- Kétféle természetű: figyeljük meg, hogy az Ószövetség Istene egy, a népével erősen elfogult, ám féltékeny, haragvó és bosszúálló Isten. Akiben a nép "monolátria" szintjén hisz, vagy ha nem is hisz, az sem gond, a vérség a lényeg... Ezzel az Istennel lehet jogászkodni, kekeckedni, ha "jó" vérből való vagy. Ha nem abból vagy, akkor szó nélkül elmegy melletted, oda se fordul hozzád. Nix befogadás.
Az Újszövetség Istene végtelenül szerető és megbocsátó, nem féltékeny, nem haragvó, és NEM is elfogult már; már nem a vérség számít neki, hanem a szerényen konstruktív hozzáállás. NIX jogászkodás, kekeckedés - a lakodalomba ünnepi öltözet nélkül betérőt kivágják, mint macskát, pedig ő is okoskodhatna, hogy "Uram, mit ér az ígéreted, Te hívtál ide, megcsalnál, becsapnál? Felveszek egy fél pár ünnepi zoknit, az elég lesz, ugye?" Az Ószövetségben még lehetett ilyet, az Újban nem.
Két erősen különböző Istenképpel van dolgunk, ezért amikor a mai szemléletünket visszavetítjük a múltba, szólaljon meg a vészcsengő. A mai szemléletünkkel nem kérjük számon Istent. Cserébe semmi közünk ahhoz, hogy a régi protekciós időkben mit hallottak ki a parancsaiból. Azt nekünk nem indokolt sem szó szerinti Igazságnak tartani, sem visszanézve botránykővé dagasztani. Se ingünk, se gatyánk, ne vegyük magunkra.
Ha pl. az inkák vallását vesszük át inkák hite 2.0 változatban, akkor most azon görcsölnénk, hogy miként bántak úgynevezett "inka őseink" a többi törzzsel? Megmosolyogtató lenne, nem?
https://hu.wikipedia.org/wiki/Véráldozat
Természetesen szabad kérdezni, hogy ezt mennyire a nyilvánosság elé kell tárni, az más kérdés. Mármint az előző bejegyzésekre utalok.
VálaszTörlésDe csak gondoljunk Jóbra és az ő jogos kérdéseire. A talpnyaló barátait helyreteszi Isten, pedig olyan szépeket, sőt sokszor idézett sorokat mondtak Istenről. pl. "Ezért én a Mindenhatóhoz folyamodom,
Istenre bízom ügyemet, aki nagy és kikutathatatlan dolgokat művel,
és csodákat, melyeknek száma sincsen.
Esőt ad a föld színére, és vizet bocsát a mezőkre. Az alázatosakat fölmagasztalja,
és a gyászolókat biztonságba helyezi."
És Jóbnak ad igazat. "Haragom fölgerjedt ellened és két barátod ellen, mert nem szóltatok rólam olyan igaz módon, mint Jób, az én szolgám."
Nem mélyültem el semennyire Justin Taylor gondolataiban. Úgyhogy bocsánat a hozzászólásért. De igen, Isten az ártatlanokat sem kíméli. És az ártatlanok kérdezhetnek. Úgyhogy valamennyire érinti talán a témát.
Kedves Kornél!
TörlésNem kell elnézést kérned, teljesen adekvát a hozzászólásod. Jób könyve kiváló példája annak, amiről itt beszélgetünk. Egyébként hasonló Jézus és a farizeusok számos dialógus is. A mézes-mázos szavak és kérdések mindig a farizeusok szájából érkeztek, persze Krisztust ez a stílus egy pillanatra sem hatotta meg.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy akkor bunkó és nyers módon kell Istent kérdezni, hanem inkább azt: a bájolgás és a tiszteletkörök idegenek az Ő személyétől - egyszerűen csak legyünk normálisak és őszinték. A tisztelet szerintem nem azt jelenti, hogy nem merek egyenes és akár felháborodott módon fogalmazni Istennel kapcsolatban, hanem azt, hogy miközben ezt teszem, mégis elismerem Isten tekintélyét magam felett, tudom én kivagyok és kicsoda Ő.
Egy pillanatra előjönnék a csendes olvasó szerepéből, és én is megpróbálkozom egy válaszkisérlettel az eredeti dilemmát illetően. Hozzáteszem ez nem a teológia mélységeiben született, hanem inkább egy egyházi gimnázium diákjai (akik közt dolgozom) által kedvelt partmenti sekélyebb vízben. Ha jól gondolom, a dilemmát a következetesség alapján kétféleképpen lehet megfogalmazni:
VálaszTörlés1. Ha a heremet a Biblia iránti feltétlen tisztelet alapján jogosnak, helyénvalónak tartjuk, akkor tudomásul kell vennünk azt is, hogy van ma egy népcsoport, aki a saját hite alapján a terrort jogosnak, helyénvalónak tartja.
2. Ha az iszlamista terrort gyalázatos, állatias tettnek minősítjük, nem kellene-e ugyanígy minősítenünk a heremet?
Egy lényeges különbséget mégiscsak látok: Izrael Kánaánban a létéért, a fennmaradásáért küzdött. Persze a szövetségért, az Istentől neki szánt üdvtörténeti szerepéért is, de ehhez előbb életben kellett maradnia. A Hamászra ez nem igaz.
Ettől persze még ott van bennem is a feszültség, azt hiszem, ezt nevezik kognitív disszonanciának. Igazából csak úgy tudom elviselni, ha mindkettőt elfogadom. Nem egyetértőleg, hanem a tudomásul vétel szintjén. Tudomásul veszem, hogy az iszlamisták jelentős része nem egyszerűen valamiféle elvakult dühtől vezérelve öl ártatlan gyerekeket, hanem hideg fejjel, hosszú évekig készül erre a "hőstettre". És amikor a meglőtt zsidó kislány haldoklik (konkrét példa), akkor kedves szóval bátorítja, hogy ne féljen, mindjárt a mennyországban lesz. Ehhez kapcsolódóan tudomásul veszem azt is, hogy emberileg ezzel az ördögi logikával nem lehet szót érteni, értelmes párbeszédet folytatni.
Másfelől tudomásul veszem, hogy Izrael a létért való küzdelmében embertelen, barbár mészárlásokat vitt véghez Kánaánban. Mégis azt gondolom, hogy ez esetben NEM VOLT JOBB MEGOLDÁS. Józsué nem volt terrorista.
Valahogy úgy képzelem el, hogy egyik éjjel Józsué álmatlanul forgolódik. Kattog az agya, vitatkozik önmagával, pontosabban a saját emberi gondolatai és a Szentlélek által sugallt gondolatai kavarognak benne. "Uram, mit tegyünk Aj városával? Küzdjetek meg velük! Nem lehetne inkább békésen megegyezni? Biztos, hogy ha életben hagyod őket, nem fognak aljas módon elárulni és hátba támadni? Hát igen. De ott vannak az asszonyok, és a gyerekek... Rendben! Gondoskodj róluk! De így is alig van mit ennünk. De különben is, kemény asszonyok ők, ellenünk fogják nevelni a gyerekeket, és előbb-utóbb fellázadnak. Akkor hagyd őket sorsukra! Étlen-szomjan, védelem nélkül? Az maga a lassú kínhalál. - Aztán másnap reggel Józsué felkelt, és azt mondta a hadvezéreinek: Az éjjel ezt mondta nekem az Ür: "Ne félj, és ne rettegj! Vedd magad mellé az egész hadinépet, azután indulj és vonulj Aj városa ellen!... Úgy bánj Aj városával és királyával, ahogyan Jerikóval és királyával bántál, de a zsákmány és az állatok a ti prédátok lehet." Egyszóval, van az a helyzet, amikor NINCS JOBB MEGOLDÁS.
Ha erre az a válasz, hogy Istenre vonatkoztatva nem lehet igaz, hogy ne tudna jobb megoldást, akkor már könnyebb helyzetben vagyunk. Hisz ezt mondhatnánk a keresztre is, mégsem vonjuk kétségbe, hogy Isten AKARTA, hogy Fia kínhalált haljon a kereszten.