Felemelt kezek...

"Azt se tudom fiú vagyok vagy lány!" - ezt a mondatot akkor szoktuk használni, amikor szorongató helyzetbe kerülünk és a stressz olyan mértékűvé válik, hogy a legalapvetőbb kérdések is meghaladják pillanatnyi képességeinket. Hogy például gömbölyű (geoid) vagy lapos a Föld. Hogy kettő meg kettő az mennyi. Vagy éppen: hogy fiúnak vagy lánynak születtünk. Tanulságos szociálpszichológiai kísérlet a mostani olimpia Párizsban, ahol a sportolóknak többnyire fizikai, a nézőknek pedig társadalmi kihívásokat kell teljesíteniük. Nekünk keresztényeknek különösen is.

A legfontosabb: a sportolóink közül sokan remekül teljesítenek! Kicsit mintha lassan indult volna be ez az olimpia számunkra, de azért szépen gyűlnek az érmek: amikor ezt pötyögöm, van már aranyunk, ezüstünk és bronzunk is. Ami azonban zavarba ejtő, hogy a párizsi olimpia mintha legalább ennyire szólna a sportoláshoz kevéssé kapcsolódó kérdésekről is - és ezek a kérdések valahogy mindig a férfiasságnál és nőiességnél, a szexualitásnál, a nemi identitásnál kötnek ki. Ott volt ugye az elhíresült megnyitó, ahol az embernek néha olyan benyomása volt, mintha egy Pride+Eurovízió kombót látott volna egyenes adásban. Szerencsére a sokórás parádénak azért nem ez tette ki a legnagyobb részét, de az biztos, hogy ez bizonyult a legemlékezetesebbnek: férfiak, nők, gyerekek, meleg férfiak, leszbikus nők, magukat nőnek érző férfiak, férfinak érző nők, ki tudja minek érző kicsodák vonaglottak perceken át a köztévé képernyőjén - a szerelem fővárosában, egyenes adásban, szakadó esőben. Mitológia, francia történelem, olümposzi istenek, diszkó és heavy metal, egyes vélemények szerint még egy Leonardo-fityisz is a kereszténység orra alá - vagyis minden csiribiri zabszalma méregdrága kivitelben, óriási botrányt és gondolatömlenyeket fakasztva.

És ha valaki azt gondolta, hogy a szexualitás ilyesféle kirakatba helyezése után már lenyugszanak a kedélyek, innentől végre a sport kapja meg a főszerepet, csak tegnapig kellett várnia. Most előkerült ugyanis Imane Helif, akinek mintha bizonytalanság övezné a nemiségét, vagy legalábbis kérdések merülnek fel vele kapcsolatban - és aki ráadásul pont a mi döntőesélyes női versenyzőnkkel, Hámori Lucával fog kiállni bokszolni. Helif mindössze 46 másodperc alatt legyőzte előző ellenfelét - de nyilván nem tizenkét menetes pontozás vagy kiütés révén, hanem olyan okból, amit szerintem ritkán láthat sportszerető szem a ringben. Nem mondom, hogy rengeteg ökölvívó mérkőzést nézek, de én még olyat nem pipáltam, hogy egy ringbe szálló harcos a saját testi épségét féltve kéri az olimpiai meccse felfüggesztését! Nekem egy bokszolóról az a képzetem, hogy megy előre, nem fél az ellenfelétől, bátor és rettenthetetlen, mint a sebzett elefánt. Ez a sport nem a gyáváké, akár férfi, akár női kategóriáról van szó. Angela Carinit nem ismerem, de nem gondolom, hogy gyáva lenne, azt sem gondolom, hogy reszkető térdekkel lépett a kötelek közé. De amikor egy olimpikon bokszoló alig több, mint fél perccel a kezdés után felemeli a kezét, hogy félti a testi épségét, és inkább veszni hagyja a saját olimpiáját, csak még egy pofont ne kapjon, azután térdre esve zokog - nos, ez azért csak jelent valamit. Ez egy kissé szürreális pillanat egy olimpiai bokszmeccsen, egy igazán furcsa kép, egy alaposan kilógó lóláb. De inkább maradjunk a felemelt kéznél, mert az nagyon imaginatív és szimbolikus erejű.

Van tehát ez a felemelt kéz, ez a figyelmeztetés. Ami talán most egy kicsit mindannyiunknak is szól. De mire is figyelmeztet?

Mielőtt megkísérlek erre mondani valamit, csak néhány bevezető gondolat. Nem akarok belebonyolódni a nemi identitás és a nemek binaritásának szövevényes kérdéseibe. Nem értek hozzá, de azok az írások, melyek eljutottak hozzám, arról szóltak, hogy Hanif nem transzgender, nem meleg, nem átoperált szörnyeteg és nem egy gonosz számító, aki csalva a szabályokkal férfiként akar nők között öklözni. Nem tudni arról, hogy itt valami LMBTQ-ármány szőné a háttérben a pókhálóját, ami - akárcsak a megnyitó esetében - az egész világ nyilvánossága előtt a szabályokat megszegve kicsinálja a női sportolókat! Hanif nőként indult, így engedte ringbe a NOB, noha XY kromoszómákkal rendelkezik (legalábbis egy orosz vizsgálat ezt állítja - de nem hozták nyilvánosságra!), ami viszont a férfiakra jellemző. Ez valószínűleg komoly előnyt is jelenthet akár számára egy ilyen típusú küzdelemben - és pontosan ez az, amiben nehéz tisztán látni. A Telex friss cikke szerint ugyanis van olyan genetikai szindróma, aminek a révén a hiperandrogenizmus (a férfi hormonok termelődése) esete állhat elő - úgy pedig jóval könnyebb olimpiát nyerni. 

Vagyis számomra kicsit hasonló a kép, mint a megnyitó ünnepség esetében: valamit látunk, de nem látunk mindent, nem tudunk minden részletet, nem látunk bele a fejekbe, adott esetben nem ismerjük a hátteret, legyen az történelmi vagy genetikai - és mindezek nélkül értelmezzük amit látunk. Innentől kezdve pedig - ha az embernek nem állnak rendelkezésére megfellebbezhetetlen információk - leginkább a világszemléletünk, az érzéseink, és igen, a hitünk alapján formálunk véleményt, amely vagy közelebb vagy távolabb lesz a való igazságtól. Valahol persze ez érthető és igencsak pökhendi lennék, ha magamat a többiek fölé emelném: én is hívő vagyok, én is ezt teszem - de tudatában vagyok annak, hogy így működöm és nem szeretném kinyilatkoztatni ezekben az ügyekben a megfellebbezhetetlen Igazságot.

A szegény olasz bokszoló hölgy felemelt keze számomra ezért a következőket jelenti:

1. Nem Imane Halif a felelős a saját indulásáért, hanem a NOB. (Nem mellesleg Halif egy iszlám országból érkezett - gondoljunk bele, arrafelé mennyire tapsolnának egy másságával kérkedő nőnek!) A NOB-ot viszont nem értem. Miért engedi egy olimpián szerepelni és ilyen helyzetbe kerülni egy ország benevezett versenyzőjét addig, ameddig ezt a kérdést minden kétséget kizáróan nem tisztázta? Tudvalevő ugyanis, hogy Halifot a Nemzetközi Bokszszövetség 2023-ban pont ilyen kérdések miatt kizárta a világbajnokságból. Ez is egy felemelt ököl és ezt a felemelt öklöt bizony a NOB-nak kellene meglátnia! Egy zavaros és tisztázatlan paraméterekkel bíró versenyzőt mennyire érdemes egy tiszta és világos szabályokra építő kategórián belül versenybe engedni? Nem megalázása ez minden más sportolónak? Nem veszélyeztetése ez a többi női ökölvívó egészségének? Nem magának a sportszerűségnek a semmibe vétele?

2. Nem Imane Halif a felelős azokért az indulatokért, amelyek rá zúdulnak, szélhámosnak, csalónak, gonosz szörnyetegnek nevezik vagy éppen gúnyolják a helyzete, a kinézete, az indulása miatt. Lehet, hogy ez lepereg róla, de őszintén, ezt nehezen hiszem. A felemelt kéz ezért nekünk is szól, hogy mielőtt szakadatlanul osztjuk a cinikus megjegyzéseket, a mémeket, a szellemeskedő marhaságokat és előrántjuk a kelléktárból a mindenféle háttérben zajló lobbitevékenységekre a bizonyítékokat - talán jobb hátralépni egyet.

3. Ha az egész hátterében tényleg születési jellegzetességek állnak, akkor nem Imane Halif a felelős a saját testi állapotáért sem. Számomra az is a felemelt kéz jelentése, hogy olyan világban élünk, ahol egyre inkább meg kell szoknunk majd az ehhez hasonló jelenségeket. Durvábbakat is. Ez nagyon nagy falat lesz az egyháznak - ez már most világos számomra. Valószínűleg zavaros esetek nemcsak az élsportban fognak előfordulni, de most kétségkívül ott a legszemléletesebb. Vajon meddig jut el majd az egyház, amikor újra és újra szembesül ilyesféle jelenségekkel? Sodoma és Gomora emlegetéséig? Miféle visszhangot képzünk hívő emberként az ilyen szituációkban?  Pusztán az elemi erejű felháborodásig jutunk el, esetleg addig, hogy az ilyesmit lássuk a nyugati kereszténység legnagyobb kihívásának? Visszahúzódva nem merünk majd semmit mondani, esetleg Jézus mindenkit elfogadó szeretetére fogunk ömlengő módon hivatkozni, avagy keményebbre hangoljuk a kultúrharcot? Sokféle hangnemet, utat, retorikát választhatunk. És vajon képes lesz-e az egyház vonalat húzni a magamutogató melegek és a nemiséggel kapcsolatban problémákkal küzdők közé?

Azt hiszem a mostani olimpia nemcsak a sportolókat vizsgáztatja, de a hívők tömegeit és a nyugati egyház, szűkebbre véve a magyar kereszténység jó részét is. Míg azonban a sportolók egymással, mi önmagunkkal kell megküzdjünk. Amit látunk, kihozza belőlünk a saját indulatainkat, a bennünk lévő Krisztust vagy a bennünk lévő óemberünket, a felágaskodó ént, ami azonnal asztalra csap, ha valami nyugtalanítóval szembesítik, vagy éppen a töprengésre hajlamos nyugodtságot, ami bár nem feltétlenül ért egyet a látvánnyal, mégis hajlamosabb higgadt maradni. A kérdés már csak az, hogy továbbjutunk-e a jelenleg zajló selejtezőnkből vagy elvérzünk a második akadálynál - és ki tudja lesz-e több is az olimpia hátralévő részében?

A legfontosabb azonban a konkrét ügy kapcsán még, hogy kemény és határozott fellépést kívánjunk Hámori Lucának. Azt gyanítom jó sok nézője lesz holnap!