Wobegoniták

A néhány bejegyzéssel korábban említett Avi Loeb friss könyvében találkoztam egy számomra új kifejezéssel: a Wobegon-effektussal. Nem csodálom, hogy eddig még nem jött szembe velem. Olyan kort élünk, amikor  az önbecsülést erősítő, a magunkat meghaladni akaró, a képességeinket maximalizáló motivációs trénerek evangéliuma a piacképesebb - és nem az igazi.

Van abban valami tragikusan komikus, hogy a Wobegon-effektus gondolatának kiötlője egy amerikai rádiós humorista, Garrison Keillor volt. Keillor műsora egy képzeletbeli kisvárosról szól, amit Lake Wobegonnak neveznek és ahol az emberek gyakorlatilag tökéletesek - vagy legalábbis, annak hiszik magukat. Erről a műsorról nevezték el aztán a Wobegon-effektust, ami lényegileg az ember énfelnagyító képességéről szól. Arról van szó, hogy szeretjük az átlagosnál jobbnak látni magunkat, ügyesebbnek, rátermettebbnek és okosabbnak - mégpedig az élet számos területén. Fontos megérteni, hogy emögött nem feltétlenül valamiféle durva nárcisztikusságot vagy egoizmust kell keresni. A Wobegon-effektus olyanokra is jellemző, akik egyébként nem önmaguk körül forogva élik a mindennapjaikat, és nem kifejezetten igénylik, hogy a többi ember rajongást vagy elragadtatottságot mutasson feléjük. Inkább úgy kell a dolgot elképzelnünk, hogy míg a pozitív tulajdonságainkra hajlamosak vagyunk igazi különlegességként tekinteni (mint amelyek az átlag fölé emelnek minket), addig a negatív tulajdonságainkra simán legyintünk azt gondolva, bizony sok más ember is küzd ilyesmikkel.

A legegyszerűbb mindezt egy példán szemléltetni. Amerikában végeztek egy vizsgálatot az emberek autóvezetési képességeiről. Kiderült, hogy a sofőrök 93%-a saját tehetségét illetően meg volt győződve arról, hogy az átlagot meghaladó mértékben képes autót vezetni. Ez nyilvánvaló túlzás, hiszen nem lehet csaknem mindenki átlagon felüli!

A témát azért hoztam fel, mert sokszor van olyan benyomásom, hogy túl sok a "wobegonita" körülöttem. Sajnos én is tudok az lenni. Néha az az érzésem, mintha a wobegoniták világában élnénk, ez pedig részben annak köszönhető, hogy a legtöbb önmendzseléssel foglalkozó könyv - beleértve a keresztény kiadványokat - arra épít és azt erősíti az emberben, hogy tulajdonképpen jó fejek vagyunk, csak ki kell hozni magunkból a legtöbbet. Amikor lelki problémákról esik szó, vagy valamiféle lelki-pszichés defektusról, amit gyógyítani szükséges, akkor tipikusan az alacsony önértékelést, a bátortalanságot vagy a bizonytalanságot szeretnénk a helyére tenni. Szó se róla, bőven vannak, akik ilyesmikkel küszködnek. Ám véleményem szerint jóval nagyobb probléma és jellemzőbb is a "másik irány", az önbecsülés túltengése, a túlzott magabiztosság, az "én jól csinálom a dolgokat, nincs velem semmi probléma"-jelenség - pedig bizony ez is egy lelki szimptóma, ami ugyanúgy gyógyulásra szorulna. Miért esik akkor ilyen kevés figyelem a Wobegon-hatásra?

Ennek oka szerintem a korszellemben és a pasztorálpszichológia-lelkigondozás ehhez való erős idomulásában keresendő. Hadd fejtsem ki mire is gondolok!

A lelkigondozásban van néhány jól megkülönböztethető irányvonal, de a két legtipikusabb a kérügmatikus és a partnercentrikus megközelítés. Nagyon elnagyoltan a következőről van szó. A kérügmatikus lelkigondozás a lelki ficamok nagy részét az emberben lévő bűnnel magyarázza. Ennek értelmében minden lelki probléma mögött végső soron az áll, hogy az ember túl messzire ment Istentől, a gyógyulás emiatt alapvetően a bűnbánat köré kell épüljön. Ezzel szemben a partnercentrikus lelkigondozás a pszichológia tudásanyagát felhasználva  próbál segíteni. Alapmeggyőződése az, hogy kevés a legelőt ismerni (azaz a Szentírást), ha nem tudod milyenek a bárányok (vagyis nincs emberismereted). A partnercentrikusság azt jelenti, hogy az ilyen lelkigondozó nem kíván autoritatív módon a lelkigondozott fölé kerekedni és megmondani neki mit hogyan tegyen a gyógyulása érdekében - csak kontextust teremt körülötte, amiben ő maga találja meg a megoldást.

Nos, az elmúlt évtizedekben kétféle mozgást érzékelek, ha ezeket a lelkigondozói szemléleteket egymás mellé teszem. Egyrészt, a kérügmatikus irányzat mára szinte teljesen elhalt. Legyünk őszinték és mondjuk ki, hogy ennek bizony van alapja: sokan és sokféleképpen visszaéltek vele - gyakorlatilag arra használták, hogy ráolvassák a megtört emberekre azt, amit bűnnek gondolnak, így a gyógyulás helyett még több kárt okoztak az amúgy is nyomorult emberek lelkében. Másrészt, igencsak felértékelődött a pszichológia szerepe, a lelkigondozás pedig nem akart lemaradni és az események után kullogni. Ráadásul a partnercentrikus megközelítés sokkal vonzóbb és barátságosabb szemlélet, hiszen nem aszimmetriára épít: a lelkigondozó a lelkigondozottal egy szintre helyezi magát, így a "kioktatás" veszélye jóval csekélyebb a másik látásmódhoz képest.

Az egyensúly tehát megbomlott: míg a bibliai alapokat erősen szem előtt tartó kérügmatikus irány szinte eltűnt, a partnercentrikus paradigma egyre jobban elindult a pszichológia felé. Manapság ott tartunk, hogy a lelkigondozás az esetek jó részében csekélyke figyelmet fordít arra a bibliai igazságra, miszerint az ember bűnös természetű. Az a félelem, hogy a lelkigondozó visszaélhet a fölényével és a segélykérő ember megtört állapotát kihasználva durván ráolvashatja a bűnöket, teljesen a partvonalra sodorta magának a bűnnek az eshetőségét a lelki problémák mögött. 

És ez vezetett addig, amiről a blog egy korábbi bejegyzésében már írtam: vagyishogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja. Ennek sokféle oka van, mindazonáltal a legfontosabbat remekül fogalmazza meg Németh Dávid egyik tanulmányában: "Látásom szerint a pszichológiához való szoros és a teológia iránti laza kötődést fel kellene váltania a teológia melletti határozott elköteleződésnek. A pszichológiára koncentrálás elidegenítette a pasztorálpszichológiát a teológiától. "

Az a helyzet, hogy szerintem a mai nyugati ember lelki szenvedéseinek egyik fő okozója, hogy jobbnak hiszi magát a valóságosnál. A nyugati ember elméletileg belátja, hogy képes tévedni, gyakorlatilag azonban alig ezrelékekben mérhető az olyan emberek száma, akik bocsánatot kérnek, belátják ha  hibáznak és magukra vállalják a felelősséget. A Wobegon-effektus népbetegség, amiben többé-kevésbé a legtöbben szenvedünk. Az egyháznak nem kellene a kérügmatikus és a partnercentrikus irányzat közül választania. Mindkettő érvényes szemlélet, mindkettőnek vannak erős és gyenge oldalai, de akárhogyan is értelmezzük a lelkigondozást, egyik mögül sem szabadna eltűnnie a hamartiológiai megfontolásoknak. A pasztorálpszichológiának sürgősen vissza kellene találnia a teológiához, sokkal határozottabban megvetnie a lábát a szentírási talajon és kicsit messzebbre lépnie a pszichológiától. Ez persze csak az én véleményem.

Tovább

Kacagók közössége

Míg az igazi valójában megélt közösség, a hús-vér emberek közti találkozás, a szemtől-szembeni jelenléttel, a vibráló párbeszédekkel, vitákkal, sörözésekkel, nevetéssel olyan dolog, amiben nagyon is érdekelt vagyok, a közösségi oldalaknak nevezett virtuális együttlét egyre jobban fáraszt. Ennek oka pedig a lassan mindent elborító és parttalan cinizmus, ami szinte életjelenséggé nőtte ki magát az olyan platformokon, mint a Facebook - és ebben a magukat kereszténynek nevezők sem mutatnak különösebben kirívó ellenpéldákat.

Nem önmagában a Facebook-kal és társaival van a problémám. Márcsak azért sem,  mert ez a blog is képviselteti magát, még ha nem is harsány módon vagy nagy mértékben, mégis a saját FB oldalán keresztül. A közösséginek nevezett felületről azonban főként az elmúlt fél évben felhangosodott a lelkemben az a benyomás, hogy éppen az nem valósul meg benne, amit ígér: maga a közösségi lét. Hívő emberként nem tudom nem hozzátenni, hogy a közösség lényege szentírási fogalomkészlettel a koinonia, azaz az a viszony, amit emberek szoros kapcsolatának nevezhetünk. Ez a szó a szakrális kommunikáció egyik alapvető eleme. Arra utal, hogy a hívő emberek már a kereszténység indulásakor szerették egymással megosztani azt, amijük van - és itt most nem feltétlenül az anyagi javakra gondolok. Az első keresztény gyülekezetek nem érdekközösségek voltak, aki a misszió elnevezésű projekt kedvéért összegyűltek, hogy azon együtt dolgozzanak. A koinonia inkább jelent sorsközösséget, ahol a résztvevők saját életüket összekapcsolták egymással, miközben az így összefésült gyülekezetnek volt egy vertikális síkja is - azaz Istenre koncentrálva tették mindezt.

Nos, nyilván botorság volna egy nem-szakrális, azaz profán webes felülettől elvárni hasonlót. Nem is akarom a Facebook-ot "megkeresztelni" és számon kérni rajta azt, miért nem keresztény. De ettől függetlenül azért ami ott lassacskán dömpingszerűen jelentkezik, az már a szimpla profán-közösségi jellegét is kezdi elvenni. Ez pedig leginkább az áradó cinizmus és gúny szakadatlansága miatt van így.

Cinikusnak lenni az én ízlésem szerint nem feltétlenül probléma - igenis van helye az ilyesminek, még az egyházon belül is. Gondoljunk csak Illés prófétára, aki gúnyosan beszól a Kármel hegy tetején a Baál istenhez kiáltozó prófétáknak. A sztori szerint Baál persze nem felel a pogány próféták obégatására, mire Illés megjegyzi, hogy biztosan azért nem hallja őket, mert épp a dolgát végzi, s tán hangosabban kellene üvöltözniük. Az ember szinte látja Illés arcát maga előtt, ahogy a cinikus mosoly megjelenik rajta.

A cinizmus éles kés, amit bizonyos helyzetekben érdemes lehet bevetni, de ha állandóan az ember keze ügyében van és szüntelen vagdalkozik vele, az már beteges. A gúny elveszti a maga eleganciáját, amikor parttalanul alkalmazzák. Pontosan ilyen lett a virtuális közösség jó része: néha az az ember benyomása, hogy mindenki röhög, vihog, lesajnálóan beszól és kacarászik. Olyankor is, amikor ez kifejezetten taszító, embertelen és gusztustalan. Csak néhány példa.

Egy drog hatása alatt önkívületben lévő fiatal megszúrta saját magát és meghalt: sokan rányomják a hírre a vigyorgó fejet. Úgy kell a marhájának, megérdemelte, minek drogozik! Egy család új autót vett magának, amiben elromlott a motor és már másfél éve pereskednek a kereskedéssel - azóta nem tudnak két pici gyermekükkel közlekedni: a hír alatt többen szinte gurulnak a röhögéstől és "megszakértik" a kommentelők bölcsességével, hogy nem ilyen márkát kellett volna választani. Azaz, a vevő volt az ostoba, megérdemli ami történt vele! Aztán olvasni lehetett, hogy ledőlt egy színpadi díszlet, rászakadt egy színészre, aki komolyabb sérülésekkel kórházba került. A hír alatt teli szájjal kacagnak az emberek. Ő akart színész lenni, benne volt a pakliban, utólag ne rinyáljon!

Hosszasan lehetne elemezni, mitől válik egy társadalom fásulttá és cinikussá. Egész biztosan szükséges és fontos néplélektani-szociálpszichológiai kutatást végezni erről. Most csak azt kívántam érzékeltetni, hogy ez a jelenség egyrészt felfedi sokak igazi természetét, másrészt pedig mérgezi azokat is, akik nem ilyenek. Rendkívül fontos lenne, hogy az egyház és a keresztények ne álljanak be ebbe a sorba. Nem, a virtualitás adta anonimitás csupán lehetőség kiélni a sötét oldalunkat, de nem kötelező ezt művelni. A minimum tehát szerintem az, hogy keresztényként kerüljük el a mindentudó kommentelés cinikus csapdáját - nem ártatlan kattintgatások ezek, mert alattomos módon megtöltik és nehézzé teszik a lelkünket. Itt nem valami szómágiára gondolok, de én elhiszem azt, hogy a saját szavaink hatással vannak ránk, az emberből az jön ki nemcsak a száján, de a billentyűzetén keresztül is, ami benne van.

Ami azonban ennél fontosabb, hogy a virtuális közösségek látható elbutulása és elgazosodása szerintem felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy az igazi közösség mindig személyes. Egyszerűen így van ez kitalálva: érezni a másik ember közelségét, hallani a hangját, látni a gesztusait és mimikáját amikor beszél, pótolhatatlan. A Facebook és társai valójában alkoholmentes sörök: olyanok, mintha közösségi terek lennének, anélkül a valódi atmoszféra nélkül, ami egy igazi közösségi jelenlétet meghatároz. Nincs gond a használatukkal, de minél többet lóg rajtuk az ember, annál jobban megértheti, hogy van amit nem lehet virtualitással kiváltani. És ez a valami - vagy inkább valaki - nem más, mint a másik ember.

Tovább

John Lennon élhetetlen világa

Naivságba burkolózni: legtöbben azt mondanánk - és igazunk volna -, hogy az kártékony dolog. Néha viszont jól esik. Talán mentálisan-lélektanilag szükségünk van arra, hogy ábrándozzunk egy szebb jövőről, a világbéke eljöveteléről vagy akár egy olyan Mennyországról, ami csak a fejünkben létezik. A probléma viszont az, hogy a modern nyugati emberek jó része benne akar maradni ebben az álomban, márpedig életstílust nem érdemes építeni illúziókra.

Az elmúlt hetek alatt és jelenleg is egy igehirdetésre készülök, amely egy agyonhallgatott és korántsem népszerű témával, mégpedig Isten ítéletének szükségességével foglalkozik. Olyan világot élünk, amely kiveti magából ezt a gondolatot, sajnos egyre jobban az egyházon belül is. Persze nem arról van szó, hogy az ember élvezi amikor Isten ítéletet gyakorol - arról viszont igen, hogy keresztény szempontból igenis szükség van erre. Egy ítéletmentes világ nem a paradicsomhoz, hanem jó eséllyel a pokolhoz mozdítana bennünket közelebb. 

Nos, ilyen "vidám" felvezetés után jutott eszembe John Lennon méltán híres slágere. Valószínűleg senki nincs, aki ne ismerné az Imagine-t, amelyben a dalszerző egy végtelenül békés, nemzetek, országok, tulajdonlás és erőszak nélküli, no meg mennyország és pokolképzet mentes világot fest le. Ebben az elképzelt térben az emberek testvériségben élnek együtt és szeretik egymást, hiszen nincs miért küzdeniük. Mindenki a mának él, vagyis nem számol a következményekkel, hanem kiélvezi azokat az életpillanatokat, amelyek neki jutottak. Tudom persze, hogy Lennon a hippimozgalom égisze alá sorolható személyiség volt, a mozgalom maga pedig pontosan az ilyen gondolatok centrumának és bölcsőjének számított a 60-as és 70-es évek amerikai közegében. Ám nemcsak egy hajdani szubkultúra ragadta meg az Imagine-életérzést, hiszen a mostani Párizsi Olimpia nyitányában is elhangzott a dal, ráadásul pazar vizuális körítéssel, a riporter erős méltatásával kísérve. Egyébként maga Richard Dawkins is emlegeti az "Isteni téveszme" című könyvében, mint egy eljövendő, csodás, vallás nélküli világ valamiféle himnuszát. Tévedés lenne tehát Lennon slágerét a múltban tartani: nagyon is életben van itt, a jelenben!

Az Imagine a popkultúra egyik ékköve lett, szinte már valamiféle szakrális tétel, amit nem illik bántani. Pedig, miközben élvezzük hallgatni a melódiát, mindannyian jól tudjuk, hatalmas zöldség és naiv abszurditás Lennon nótája. Csak azért nem mondjuk ezt ki ennyire nyíltan, mert félünk hogy az erős kritikával meggyalázzuk az egyébként kiváló zenész emlékét. 

Lennon világához legközelebb az emberi faj talán a neolit korszak előtt, a letelepedés környékén járt, amikor az emberek több szempontból is valóban úgy éltek, ahogy a dal fogalmaz. Nem voltak még fogalmaik sem a túlvilágról, sem tulajdonjogról, nem léteztek még országok és nemzetek sem, valamint tényleg az adott pillanat határozta meg a sorsukat. De azt hiszem ha Lennon csak egy pillantást vethetett volna arra a világra, minden bizonnyal elsápad. Lehet, hogy ez a pillantás más irányba vitte volna, ahol rátalál valami egészen más slágerre. A rögvalóság, a természet vad kertje, a fogak és karmok világa volt az. A többé-kevésbé egységes emberi faj napi túléléséhez hozzárendelt Éhezők Viadala arénája. Semmi, de semmi köze nincs valamiféle áradó békességhez, szappanos egymásra boruláshoz és békés közös élethez. Predációhoz, túléléshez, létküzdelemhez annál inkább.

A hippimozgalom bájos naivitásában ennek ellenére van valami vonzó, ám a valószínűleg vallásellenes John Lennon nem számolt valami mással sem. Ha kiiktatjuk a mennyet és a poklot, az országokat és a kultúrát, amelyek bár részben csak virtuális valóságok (más részben szerintem realitások), de hemzsegnek bennük az együttélést szabályozó és fenntartó elemek, vagyis azok a kódok amelyek eligazítanak jó és rossz kérdésében, azzal csak a lovak közé dobjuk a gyeplőt. Merthogy: nem iktatjuk ki a bennünk lévő állatot, csak még jobban teret adunk neki.

Ezért tragédia, amikor éppen a fáradtságosan létrehozott kultúrán belül ütik fel a fejüket olyan folyamatok, melyek révén a kultúra saját maga ellen fordul - például azzal, hogy ma már a jó és a rossz metaetikai kérdéssé vált és egyre nehezebb konkrétan kimondani valamiről, hova is tartozik. Lennon szekuláris himnusza kapcsán N.T. Wright egyik könyvében azt javasolja, hogy éppen az Imagine negatívját képzeljük el! Azaz, ne arra ösztökéljük magunkat, hogy a mennyországot zárjuk ki ("Imagine there is no heaven"), hanem a gonoszságot szorítsuk vissza ("Imagine there is no evil!"). Orrvérzésig vitatkozhatunk a klasszikus teodícea alapkérdésén: hogyan fér össze egy jóságos Isten valósága a világban tapasztalható rosszal. Egy dolgot viszont érdemes a Szentírás lapjain észrevenni. 

Isten sokféleképpen reagál a gonoszra - például konfrontálódik vele, megbünteti, felhasználja a saját céljaira, kegyelmet gyakorol, a saját Fiát is aláveti, stb... -, de soha nem tagadja a valóságát. Még az Édenkert sztorijában is ott van a kígyó - mintha csak azt sugallná a szöveg, hogy egy bezárt és jól behatárolható kert sem mentes valamiféle anomália jelenlététől. A Biblia egyébként is ezerarcú módon beszél a gonoszról, beleértve az emberi gonoszságot, a gonosz, mint fogalom és szellemi hatalom valóságát, a gonosz jövőbeli sorsát és szerepét. De a szövegek nem énekelnek meg egy olyan valóságot itt a Földön, ahol a szakadatlan fejlődés és kulturális kibontakozás egyszer csak eléri az utópia bejárati ajtaját, és benyit egy ragyogó, gyönyörűszép, kimaxolt társadalmi összeborulásba. Túl romlottak vagyunk ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk és nincsenek illúzióim, hogy azok is maradunk. Ezt a világot tehát nem itt kell keresnünk. Szeretjük a popzenét, a dallamos slágereket, de naivak azért nem vagyunk. Lennon világa élhetetlen számunkra, mert megépíthetetlen és ha valami csoda folytán mégis létrehozhatnánk, pillanatok alatt le is rombolnánk.

Tovább

Avi Loeb és a nálunk Nagyobb

Néha szoktam idézni, mert igencsak fontos igazságnak gondolom, amit a neves valláskutató Mircea Eliade műveiben hangsúlyoz az ember kriptovallásos viselkedéséről. Röviden arról van szó, hogy a magukat nem vallásosnak vagy egyenesen ateistának nevező emberek is hajlamosak a vallásosságra emlékeztető jegyeket felmutatni. Most éppen egy olyan téma kapcsán merültek fel bennem Eliade szavai, ami soha nem lankadó népszerűséggel rendelkezik: a földön kívül életről van szó.

Bevallom őszintén, a Harvard Egyetem fizikusa, azaz Avi Loeb felkeltette az érdeklődésemet. A nevét már hallottam korábban, de eddig nem igazán jártam utána annak, kicsoda ő valójában. Nos, a lényeget összefoglalva Loeb a földönkívüli intelligencia keresésének talán legnépszerűbb figurája, aki több könyvet is írt a témában (éppen most jelent a legújabb), és rengeteg podcast-ben, rádió és tévéműsorban szerepel, de még a TED-en is volt előadása. Nem kell talán hosszasan magyarázni, hogy Loeb gyorsan tett szert hatalmas népszerűségre, főleg amikor évekkel ezelőtt elhaladt a Föld közelében egy furcsa objektum. A leginkább "repülő palacsintára" emlékeztető jelenségnek az Oumuamua nevet adták, ami hawaii nyelven "hírnök"-öt jelent. Ez volt a töréspont Loeb számára, aki feltette a kérdést: mi van akkor, ha ez a bizonyos objektum nem természeti jelenség, hanem mesterséges entitás volt - például egy másik civilizáció Voyager-szerű szondájának darabja. Erre egyébként Loeb nemcsak a furcsa objektum furcsa formájából következtetett (állítása szerint nem tudunk olyan természeti erőről, ami képes lenne ilyen formát létrehozni), hanem olyan érdekességből is, miszerint az Oumuamua a Napunkat megközelítve párolgás nélkül repült tovább.

Az égi jelenséget a kutatók persze nem tudták igazán közelről és sokáig megfigyelni, mindazonáltal a történtek annyira nem hagyták nyugodni Loeb-ot, hogy felcsapott a földönkívüli intelligencia nyomai után kutatónak. A közismert SETI programmal ellentétben a harvardi fizikus úgy véli, nem rádiójelek formájában kell arra várnunk, hogy egyszercsak a földönkívüli intelligencia hírt ad magáról - inkább olyan objektumokat és nyomokat kell keresni az Univerzumban - sőt, akár a Föld bizonyos részein, például az óceánokban - melyek földön kívüli intelligencia jelenlétére utalnak. Nem akarom most ennél hosszasabban bonyolítani Loeb gondolatait, mindazonáltal ha az olvasónak van egy kis ideje, érdemes lehet ezt a vele készült beszélgetést végignéznie.

Tudom most nyár van, sokak szerint ez az uborkaszezon ideje, amikor érdemes bulvártémákkal és máskor elő nem szedhető kérdésekkel foglalkozni. Miért hoztam most fel ezt az egészet? Nos, nem a nyár és az uborkaszezon miatt.

Először is, miután elolvastam interjúkat a fizikussal és utánanéztem a személyének, őszintén megvallva nem volt olyan benyomásom, mintha Pataky Attilát vagy az ufóbolondok zagyvaságait hallgatnám egyenes adásban. Akik ismernek, tudják rólam, hogy nem vagyok az ilyen dolgok híve, egyenesen kerülöm az áltudományos süketelést az embereket elrabló idegenekről, vagy éppen az 51-es körzetről, ahol titokban földönkívüliek kibelezését végezte az ármánykodó amerikai kormány. Egy jó kis misztikus tévésorozatban helye van ennek, de a való világban egy komoly diskurzus keretében aligha. No persze egy harvardi fizikus éppen szakképzettsége miatt képes lehet a beavatottság álarca mögé elbújni és onnan teleszórni a közbeszédet a wishful thinkig-szerű ábrándjaival - nem meglepő, hogy sok kritika is övezi Loeb munkásságát.

Mindazonáltal Loeb ezzel együtt sem tűnik ufóbolondnak. Eddigi megszólalásai és érzékelhető szakmaisága inkább Paul Davies munkásságára emlékeztetnek, aki "A kísérteties csönd" című művében korrekt módon tárgyalta a lehetséges földönkívüli intelligenciák realitását, a SETI program mibenlétét, sőt még arról az előre elkészített protokollfolyamatról is írt, mi történne ha tényleg tudomásunkra jutna bármiféle földönkívüli élet bizonyítéka - akár velünk egy időben élő organizmusokról, akár már kihalt fajokról van szó. Ez tehát nem a bulvárposvány szintje, hanem egy jóval megfontoltabb és átgondoltabb megközelítés. Igazat adok Loeb-nek abban, hogy a téma elbulvárosodása miatt vagy az ettől való félelem okán már a tudomány sem fordít kellő figyelmet erre a kérdésre - pedig egy lehetséges földön kívüli intelligencia bizonyítékai fenekestül felfordítanának az egész emberiség jelenét és iszonyatos töréspontot okoznának a történelmünkben. Nem utolsó sorban: a vallásokban.

Másodszor, Loeb azonban felvet még valamit, és emiatt hegyezem én most igazán a billentyűzetem. Szerinte ugyanis a földönkívüliek léte adhatna értelmet a földi létünknek, mert enélkül meglehetősen "társtalannak" és kozmikus léptékben elárvultnak érezzük magunkat. Ahogy ő fogalmaz:

"Ha egyszer megtaláljuk odakint, a világűrben a társunkat, egy másik intelligens civilizációt, akkor többé nem leszünk magányosak, meglelnénk az értelmet a világegyetemben. (...) Megvan a lehetőségünk, hogy tudományosan foglalkozzunk a problémával, és azt gondolom, a témának ugyanolyan fontosnak, ha nem fontosabbnak kellene lennie, mint például a sötét anyag keresésének, amelyre dollármilliárdokat költenek."

Persze ez a felvetés sem újkeletű, sőt ha visszatérhetek Eliade megfogalmazására, tipikusan kriptovallásos tüneteket mutat. Az ember nyújtózkodik az ég felé. Magányosnak érzi magát, ha nem tudja a feje felett egy őt meghaladó, nála nagyobb és jobb esetben személyes vonásokkal rendelkező valóság jelenlétét. Mi ez, ha nem vallásos stílusú gondolat? Most nem az a kérdés, hogy léteznek-e intelligenciával bíró földönkívüli létformák (vagy esetleg a múltban léteztek). Nem is az, hogy elegendően fejlett technológiával és kultúrával rendelkeznek vagy kezdetleges szinten állnak. Pusztán az a gondolatjáték megragadó, ahogy ösztönszerűen hajlunk a nálunk nagyobb felé - miközben a szekuláris társadalmakban tagadjuk Isten puszta létét. Ezt a kettősséget talán úgy tudom a legjobban tető alá hozni, hogy a jelek szerint olyan földönkívülieknek örülnénk a legjobban, akik ránk hasonlítanak. Emberszerűek, emberléptékűek és a szó minden értelmében emberkompatibilisek.  Elképzelhető, hogy a magunk optimális másait keressük és óhajtjuk viszontlátni bennük? Szerintem jó eséllyel igen.

De hát: pont ez volt Krisztus, a theomorf ember. 

A nagybetűs Homo Sapiens, aki igazán megtestesítette a legjobb formánkat, és persze kis élcelődéssel még azt is elmondhatjuk, hogy valamilyen módon "földönkívülinek" nevezhetjük. Ahogy egy bölcs mondás tartja, nemcsak az a nagy szám, hogy ember járt a Holdon, hanem az is, hogy Isten járt a Földön.

Loeb azért óvatos ebben és igyekszik a földönkívüli intelligenciát kevésbé antropomorfizálni - hiszen ha létezik, miért is lenne elvárható, hogy hozzánk hasonló legyen? Ugyanez mondható el a kiváló egykori lengyel sci-fi szerzőről, vagyis Stanislaw Lemről, aki bőven képes volt elrugaszkodni attól, hogy egy nem emberi intelligenciának feltétlenül emberi alakot szükséges öltenie. Ám ezek a szerzők és gondolkodók olyasmit tesznek, amihez külön erőfeszítés kell: elvonatkoztatni saját magunktól. Mintha ez nem sikerülne a többségnek. És talán azért nem, mert amikor a hozzánk hasonlító, nálunk nagyobb intelligenciában akarjuk megtalálni az élet értelmét, nem egy másik intelligens fajt keresünk a lelkünk mélyén, hanem a saját Alkotónkat, akire tökéletesen illenek ezek a paraméterek.

Tovább

Férfiak, nők, lovak, és Jézus, az istenember

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, már a teremtéstörténetben olvasunk róla, ahogyan Isten szétválasztja és elrendezi a világ elemeit: tulajdonképpen ez a teremtés formai módja, aktusa, mikéntje. A világ alkotórészeinek ilyesféle szétválasztása azonban nem azt jelenti, hogy az egyes részek között ne lenne kapcsolat. Isten szétválasztó munkája nem izolálta egymástól a különféle teremtett elemeket - sőt, a "vonalhúzás" közöttük több helyen is mesterségesnek tűnik...

Valószínűleg az idők végzetéig vitatni fogják Darwin téziseit és az evolúció kérdését, amivel most még felszínesen sem szeretnék foglalkozni: csupán azért említem, mert remek illusztrációként szolgál jelen bejegyzés mondanivalójához. Miben állt Darwin forradalmisága az előzményekhez képest? Nyilván, sokmindenben. Az egyik azonban kétségkívül az, hogy Darwin előtt - főleg ha az ókori platonizmus filozófiájára gondolunk - valahogy az volt az élővilág tipikus szemléletmódja, miszerint az rögzült formák sokaságából tevődik össze. Az élőlényeknek létezhet valahol egy eszményi alakja, egy optimuma, ami az ideájukat testesíti meg. Tegyük fel, hogy látunk egy lovat, ami persze nem tökéletes: tépett a sörénye vagy túlságosan sovány, nem elég izmos - no de mihez képest? Hát, a "lóság" ideális formájához viszonyítva, ami a ló esetében gyakorlatilag saját maximuma. Ehhez hasonlóan aztán minden élőlénynek ebben a valóságban csak a tökéletlen megvalósulásával találkozunk - az ideák világában azonban ott lapul a hibátlan alakjuk.

Darwin gondolata ebbe a rögzített sémákból álló ideológiai térbe robbant be, és teljesen átírta ezt a szemléletmódot. Az evolúcióelmélet szerint nincs olyan, hogy "ideális ló" sem itt, sem máshol, valamiféle fogalmi űrben vagy más dimenzióban. Egy élőlény leszármazottai nagyon messzire kerülhetnek az őseitől, mivel - és itt jön a lényeg - az élőlények folyamatosan változnak, nem rögzítettek, hanem állandó és szakadatlan átmenetben vannak. Ráadásul az evolúcióban nem létezik egy előre meghatározott, ideális végállapot, ami felé zajlik a változás: ilyen értelemben sincs a "lóságnak" egy optimális csúcsértéke, ami felé a lovaknak bármi áron fejlődniük kell. A változás azonban zajlik és folyamatos. A kreacionizmussal folytatott viták során gyakran előkerül, hogy "nincsenek átmeneti fajok" - nos, persze hogy nincsenek, mivel bizonyos értelemben minden faj állandó átmenetiségben él. Furcsa megfogalmazással úgy is írhatom, hogy a fajok "folynak" a természetben.

És mégis: ha ránézünk egy lóra, akkor tudjuk, hogy egy lovat látunk és nem egy rinocéroszt. Felismerünk egy kutyát és el tudjuk különíteni egy macskától, sőt a kutyafajtákat is hatékonyan megkülönböztetjük. Legyenek bár a fajok folyamatos átmenetben, hasonlítsuk az egész biodiverzitást egy óriási "élőlényfolyamhoz", ami mindig és szakadatlanul változik, egyszerű megfigyeléssel képesek vagyunk dobozolni az élőlényeket - ehhez nem taxonómusnak sem lenni. Azt tesszük, amit Isten: egy állandóan változó világban szétválasztunk, kategóriákat képzünk, és dobozolunk, a dobozokra pedig címkéket rakunk.

Amikor az ideológiák, eszmék és a teológia vidékére tévedünk, ott talán nehezebb a helyzet. Vegyünk egy klasszikus kérdést, ami Jézus kettős természetét illeti! A biblikus egyház kezdettől fogva hitt abban, hogy Jézus nem pusztán ember, hanem Isten emberi formában. Az Újszövetség számos kijelentése hol utalásszerűen, hol meglehetős kendőzetlenséggel olyan módon írja le Jézus személyét, mint aki ontikus kettősséggel rendelkezik. De hogyan kell ezt elképzelni? Mégis hogyan lehet valaki egy időben Isten és ember? Van valamiféle "határvonal", ameddig az emberi természet tart Jézuson belül, aztán onnantól "kezdődik" az isteni természete? A mitológiák gyakran beszélnek "félistenekről" - gondoljunk Gilgamesre! -, akik valamiféle átmenetet képeznek az emberek és az istenek világa között. Ez a helyzet Jézussal is? Nos, amit biztosan mondhatunk, hogy az egyház az első évszázadokban inkább azt tudta jobban megmondani, hogyan NE értsük a két természet egymáshoz való viszonyát, és melyek azok az eretnek gondolatok, amik valahol szembekerülnek a bibliai szövegből megérthető kijelentésekkel. A teljesség igénye nélkül így tehát elítélték az arianizmust (ami szerint Jézus csak egy teremtménye Istennek és később vált istenivé), vagy az apollinarianizmust (ami szerint az isteni tudat mintegy kiszorította Jézus emberi oldalát), esetleg a monofizitizmust (ami szerint csak egy természet van Krisztusban, mégpedig az isteni, amiben emberi természete mintegy feloldódott az idők során). Az egyház óvatosan akart fogalmazni: Jézusban egyszerre van jelen Isten és ember, de nem szabad Őt kettéosztani, sem valamilyen "köztes lényként" elképzelni, sem az isteni vagy emberi természet rovására megcsonkítani - akár a mitológiák félisteneit. A két természet összefüggésének mikéntje viszont abszolút meghatározottságban kimondatlan maradt. A tudatunkban dolgozunk azon, hogy Jézus "istenemberségéhez" közelítsünk, de negációkban, tagadásokban, óvatos lépésekben érdemes megtenni ezt - miközben mindig marad az egészben valamiféle misztérium.

Mégis, ez az egyháztörténeti tény nem zavarta sosem az egyházat, hogy Jézust többnek lássa bölcs embernél. Ha megkérdezünk egy Szentírást ismerő, átlagos keresztényt, valószínűleg azt válaszolja, úgy hisz Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, aki a Szentháromság egyik személye. A kereszténység egyik fokmérője, mondhatni belépési feltétele az, hogy valaki Jézust többnek látja-e puszta embernél, és nem kevesebbnek Istennél.

És akkor a fenti két példa után jöjjön az aktualitás! Az elmúlt hét történései Imane Khalif ügyében (az algír bokszoló, akinek a nemiségét és női mivoltát sokan megkérdőjelezik) elindítottak bennem is kérdéseket. A nemiséget alapvetően nem tartom egy bonyolult problémának, a körülötte lévő hisztérikus fejleményeket pedig részben mesterségesen gerjesztettnek is vélem. Ami viszont biztos, hogy nekem van egy fiam és egy lányom. Azt hiszem meg tudom különböztetni őket egymástól. Képes vagyok a szétválasztás és elnevezés műveletére. S ha elém tesznek egy papírt, ahol meg kell jelölnöm a saját nememet, bolond lennék ha nem tudnám a választ. Az én világomban férfiak és nők léteznek és minden különösebb teketória nélkül, ránézésből tudom ki melyik nemhez tartozik.

De mi van akkor, ha a nemiséget nemcsak "ránézésből" lehet és kell értelmezni? Ez pusztán a korszellem nyomása, vagy a dolgok természetének lényegi része? Azért gondolkodunk erről, mert a nyugati fejetlenség és túltolt liberalizmus megfertőzte a tisztánlátásunkat, vagy az élővilágban tényleg előforduló adottság, hogy a nemiség területén is van valamilyen fokú átmenetiség? Egyáltalán nem mindegy hogyan válaszolunk erre a kérdésre.

Bevallom őszintén, ehhez a saját pillanatnyi tudásom nem tartom elégségesnek. Viszont szeretnék valamit mondani az átmenetiségről, a formák, a dolgok, az entitások fluiditásáról és összeolvadásáról. Amennyire ismerem és érzékelem a világot, nekem az tűnik valószínűbbnek, hogy az átmenetiség a valóság természetéhez tartozó jelenség. Tehát, nem mi találjuk ki, hogy a dolgok egymásba folynak, vagy éppen szakadatlan átmenetben vannak. Ez nem az őrült "lipsik" agyszüleménye (még akkor sem, ha képesek túltolni a biciklit), nem a korszellem éppen most divatos leleménye, hanem úgy fest, egyszerűen ez az igazság.

Megjegyzem, noha az előző bejegyzésben arról írtam, hogy Isten már a teremtésnél szétválasztotta egymástól az elemeket és elrendezte őket, a Szentírással nemcsak a dolgok elkülönítése, de összekapcsolása és az átmenetisége is összhangban lehet. Erre jó példa Jézus kettős természete, ahol nem tudjuk szögmérővel-vonalzóval elválasztani az emberi és isteni természetet, de hasonlóan illusztris lehet magának a bibliai szövegnek a mibenléte: tudjuk, hogy a mitikus elemek gyakran együtt vannak a valós történelmi tényekkel, a szimbolikus képek egybeszőve jelennek meg a történetiséggel. És mindenekelőtt ott van az egész kinyilatkoztatás progresszivitása, ami sok apró dologban mutatja az átmenetiség jeleit. Kiragadva egy példát, gondoljunk Isten jelenlétére! Isten jelenléte a bibliai narratíva elején nyíltan elérhető az ember számára, akivel közvetlen kommunikál (Őstörténet), aztán ezt követően többnyire kiválasztott emberekkel, például leginkább a prófétákkal beszél (az Ószövetség nagy része), végül megmutatja magát Krisztusban (az evangéliumok), ezután pedig a Szentlélek révén bárkiben képes belülről hatni (pünkösd után). A jelenlét-formák bizonyos változása és változatossága ez, ahogy egyik formából átmegyünk a másikba a sok évezredes történetfolyamban előre haladva.

Valahogy úgy tudom jól megragadni az egész lényegét, hogy miközben (1) az átmenetiség a valóság természetének része, nekünk (2) szükségünk van viszonylag merev kategóriákra, hogy ezt a valóságot kezelni és értelmezni tudjuk. Megőrülnénk, ha nem mondhatnánk ki egy férfiról, hogy az férfi, egy lóról, hogy az ló - vagy éppen hívőként Krisztusról, hogy ő az Isten Fia. Már csak pragmatikus okokból is meg kell húznunk vonalakat, ki kell alakítanunk csoportokat, nevén kell neveznünk a dolgokat - különben elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, kicsúszik a kezünkből a saját létünk értelmezésének lehetősége. De azért, mert mi dobozolunk, a dobozokra címkéket teszünk, a valóság szövevényes rétegeiben nincs feltétlenül olyan módon rögzítve, ahogyan talán szeretnénk látni. Így aztán egyszerre igaz, hogy a férfiak azok nem nők - miközben a nemiség peremén vannak jogosan felmerülő kérdések. Egyszerre igaz, hogy egy zsiráf az zsiráf, miközben tudjuk, hogy a "zsiráfság" a mi mesterséges címkénk, a zsiráfok pedig változnak. És számomra egyszerre igaz, hogy Jézus emberi és isteni, miközben nem fér a fejembe, hogyan is kell ezt hajszálpontosan elgondolni.

Élhetnénk talán egy értelmezhetőbb világban is, ami kevésbé fluid, ahol a kategóriák valóban rögzítettek - de nekünk ez a világ jutott. A kibogózása kaland - és teher. Mindazonáltal nincs más lehetőségünk, mint a valóság mélyére nézni, még ha a hétköznapokban továbbra is jól tesszük, ha a bevált kategóriáinkat használjuk. 

Tovább

Zűrzavar vagy bonyolultság?

Amikor olyasféle társadalmi vita keletkezik, ami az előző bejegyzésben említett Algír bokszolót övezte, mindig előkerülnek ismerős mondatok a nyugati civilizációban tapintható zűrzavarról. Eszerint ma már azt sem tudjuk ki a nő és ki a férfi, mi igaz és mi nem, legfájóbban pedig hogy mi a jó és mi a rossz. A kategóriák egymásba csúsztak, a nyugati emberek - sokszor a keresztények is - teljesen össze vannak zavarodva...

Teljes a zűrzavar a fejekben! Az előző generációk többnyire még úgy nőttek fel, hogy nem küszködtek olyan binárisnak tetsző kérdésekkel, hogy egy embernek mi a neme: ennek tisztázását már az óvodáscsoportban a gyerekek szimpla mutogatással megoldották - amikor az óvónéni épp nem nézett oda. Az sem volt túlságosan nehéz feladat melyik párt mond igazat, főleg abban a kommunista érában, melyben magam nevelkedtem. Nem volt kérdés az ember melyik vallást szeretné követni, mivel maga a vallás sem örvendett túl nagy népszerűségnek, és ha mégis, ez a szó a kereszténység bizonyos formáival fonódott egybe. Nem azt mondom, hogy milyen nagyszerű volt minden régen - de jóval egyszerűbb volt, amilyen most.

Merthogy most mindnyájan egy elképesztő dzsungelben bóklászunk. A médiában már nem csak férfiak és nők szerepelnek, hanem mellettük még saját nemükhöz vonzódók, magukat nőnek valló fiúk és fiúnak valló nők, valahol a Kinsey-skála vidékén kalandozva. A pártpolitikában bár lassan(?) visszatérünk az egypártrendszerhez, technikailag mégis egy minimum két-három pólusú térben élünk, azaz baloldalról egy centrista-stílusú gondolatkörön át egészen a szélsőjobbig van megterítve az asztal. A vallások teljes kavalkádjából kanalazhatunk a kereszténység mellett, de azon belül is elképesztő a változatosság. Mindehhez hozzáadódik az egymásnak ellentmondó hírportálok zubogása, a szakadatlan információdömping és a zavarosban halászó konteo-gyártás. Néha az ember úgy érzi, hogy nem tud már egy marék csavart sem vásárolni - mert előtte az interneten még annak is alaposan utána kell olvasson, ma mi számít csavarnak, melyik csavar a trendi, mi a csavarság esszenciája.

Ezt a világot mi teremtettük magunknak, mi nyitottunk ajtót előtte, mi élveztük a diverzitását, a sokoldalúságát - és most mi fuldoklunk benne, mi panaszkodunk az áttekinthetetlenségén, mi szívjuk a fogunkat a zűrzavara miatt.

Nem mindegy azonban, hogy valóban zűrzavarról van szó vagy csak komplexitásról - mert nekem az az érzésem, a haldokló nyugatról szóló jajveszékelés mögött sokszor tudatosan keverik össze ezt a két fogalmat. Vagyis, miközben vannak tényleg zavaros dolgok, sokan érdekeltek is abban, hogy zavart keltsenek és ilyennek látassák a valóságot. Engedje meg az olvasó, hogy egy pillanatra megálljak itt és egy teljesen ismert bibliai gondolatra felhívjam a figyelmet! Ha jól olvassuk a Szentírás elején az első teremtéselbeszélést, nyilván észrevesszük, hogy amikor Isten megteremtette a világot, legalább kétféle műveletet hajtott végre, mégpedig egymás után többször:

(1) a szétválasztásét és
(2) az elnevezését.

Mindkettő a rend kialakulását szolgáló tevékenység - szemben a káosszal vagyis a zűrzavarral. Isten szétválasztó munkája az, ami elrendezi a teremtett entitásokat a maguk helyére, így lehetővé téve, hogy betöltsék funkciójukat. A Bibliában egyébként a dolgok szétválasztása kapcsán legalább két igen fontos teológiai gondolat kerül elő. Az egyik, hogy a szétválasztás és elrendezés egy rendkívül jó és isteni dolog. Bizonyos szövegek egyenesen ünneplik a szétválasztást - főleg a költői textusokban olvashatunk erről, amikor például a 104. zsoltár teremtéshimnusza kiemeli Isten hogyan tartja kézben a káosz vizeit (Zsolt 104,9). A másik, hogy ebből következően ha nincs szétválasztás, az alapvetően rossz, sőt szélsőséges esetben egyenesen szembemegy Istennel. Erről szólnak a Törvény bizonyos szövegei a tiszta és a tisztátalan dolgok, tárgyak, állatok elválasztásáról, a kétféle mag elvetéséről vagy a kétféle szövésű ruha viseléséről. Ahogy Henri Blocher fogalmaz, a mitikus vallásokban "szüntelenül szembesülünk a keveredés bűvöletével, a különbségek egyetemes feloldásának vágyával." Nagyon leegyszerűsítve, a pogány vallások gyakran hajlanak arra, hogy megszüntessék a kategóriákat szent és profán, isteni és emberi, evilági és nem evilági között - míg a bibliai hit a teremtésteológia mentén a kezdet kezdetétől a szétválasztást jónak tartja. A másik fogalom, vagyis az elnevezés is szorosan ehhez kapcsolódik: ha a dolgok nemcsak a maguk helyére kerülnek, de címke is kerül rájuk, vagyis elnevezzük őket, onnantól valamiféle fennhatóság alatt lesznek, uralhatóvá válnak. Nem véletlen, hogy a bibliai időkben amikor a szülők nevet adtak a gyermekeiknek, ezzel a névadással azt is kifejezték, hogy tekintélyben felettük állnak, felelősként kézben tartják őket.

Egyszóval és röviden: már a teremtésnél az látszik, hogy Isten a rend felől közelít, a rendet pedig csak úgy lehet megvalósítani, ha a kategóriák világosak, a dolgok nem folynak össze, szét vannak választva, és meg vannak nevezve. Ez a zűrzavar egyetlen biztos ellenszere. A téma biblikus hátteréről most ennyit akartam elmondani.

Ámde.

Amikor arra panaszkodunk, hogy a nyugati kultúrában micsoda zűrzavar uralkodik és a dolgok között megszűntek a határok, azt veszem észre, hogy hajlamosak vagyunk ott is ezt gyanítani, ahol ténylegesen nem összecsúszásról van szó - hanem bonyolultságról. Hadd magyarázzam meg mire gondolok!

Amikor én még kisfiú voltam, a családom első autója - mint akkoriban sokaknak - egy Trabant volt. Szerettük, használtuk, sokat mentünk vele, de bizony előfordult olyan, hogy megállt alattunk. Még vannak olyan emlékeim, hogy az út szélén parkolunk és édesapám ott helyben kiszerel az autó motorjából egy csomó kütyüt, nézegeti, tisztogatja, meghúz csavarokat, lecsiszol dolgokat, végül mindent visszaszerel és megyünk tovább! Nem értek az autókhoz, de akik értenek hozzá azt állítják, a régi masinákon még a tulajdonosaik is képesek voltak akár komolyabb "beavatkozásokat" is végrehajtani szakszervíz segítsége nélkül. (Ugyancsak állandó emlékképem a lakótelepen a szomszéd apja, ahogy hétvégéken fekszik a saját kocsija alatt és bütyköli.) 

Na, a mai autókkal teljesen más a helyzet. Ha felnyitod a motorháztetőt, kis túlzással nem látsz majd semmit. Csak egy nagy, a lényeges részeket egészében letakaró műanyag elemet - pont azért, hogy ne férjél hozzá semmihez, mert a végén még kárt csinálsz. Maximum a fogyó folyadékokat cserélheted, esetleg még a kiégett izzókat, de minden ennél összetettebb munka esetén irány egy szerviz! Természetesen benne van ebben a globális gyártók üzletpolitikája, a márkaszervizek profitéhsége - de bizony az is, hogy a mai autók százszor bonyolultabbak a régiekhez képest. Ha az átlagember avatatlanul hozzányúlna a motorhoz vagy elektronikához, irdatlan károkat tudna okozni.

A kulcsszó itt természetesen az avatatlanság. Avatatlanul a dolgoknak csak a felszínét látjuk és annak alapján vonunk le következtetéseket az egészről. Felszínesen nézve minden dolog egyszerűnek, érthetőnek, letisztultnak tetszik. Abban a pillanatban viszont, ahogy egy rendszer összetevőit szemlélni kezdjük, az egész zavarossá, áttekinthetetlenné, kaotikussá változhat. Pedig nem feltétlenül az - csak nekünk bonyolult. A mai autók nem kaotikusabbak egy régi Trabanthoz képest, hanem összetettebbek, komplexebbek, nehezebben értelmezhetők. De ugyanúgy rend van bennük, mint a régebbiekben volt, hiszen működnek, biztonságosabbak, élhetőbbek, jobbak. A fenti teológiai okoskodásomra visszautalva úgy is fogalmazhatok, hogy a mai autókban is "megtörtént" a szétválasztás és az elnevezés művelete: az alkatrészek el lettek rendezve, betöltik a funkciójukat, a hozzáértők pedig tudják mi történik a motortérben.

Miért írtam erről?

Nem azért, mert tagadni kívántam a nyugati társadalmakban valóban jelen lévő zavarodottságot, erkölcsi relativizmust, a jó és a rossz kérdéseiben sokszor zajló értetlenséget. Magam is tapasztalom ezeket! Fontos azonban szerintem óvatosnak lenni. Túl gyors reakció, ha valamit nem látunk át, valamiről nincs tudomásunk, valamiben kívülállók vagyunk (ez még önmagában természetes), azonnal rámondjuk az adott dologra, hogy az kaotikus, tipikus jele a haldokló nyugati világnak, zavaros és áttekinthetetlen. De nem lehet, hogy csak azért látjuk annak, mert avatatlan szemmel nézzük? Ha mondhatok egy konkrétabb példát, nekem sok éven át ilyen volt az evolúció jelensége is. Mivel nem értettem sokat belőle (nyilván most sem vagyok a szakértője), csak az ellentmondásos részleteire figyeltem fel - és ahelyett, hogy elkezdtem volna utánaolvasni, próbálkozni, legalább a műkedvelő szintjén megismerni, elkönyveltem ennek mentén hogy ez tipikus hamis tudomány, az ateista meggyőződésűek eszköze és egy zavaros elképzelés az élővilágról. 

A zűrzavar pedig sokszor nem a dolgokban van, hanem bennünk. Az ítéleteink elhamarkodottságában, amikor nem fárasztjuk magunkat azzal, hogy a bonyolultat megértsük - egyszerűbb tehát rámondani, hogy káoszról van szó. Lehet, hogy megirigyelhetnénk Isten "munkamódszerét" a teremtésben: ahogyan a vizeket elválasztja a szárazföldtől, vagyis amiként a kaotikusat szépen lehántja a stabil, szilárd, fix talajtól, és minden elrendez a maga helyére. Talán nekünk is szükségünk van ilyesmire. Az első szétválasztó művelet tehát az lehet, ha a kaotikusat el tudjuk különíteni a bonyolulttól. Már ehhez is valamiféle ismeret, türelem és alázat szükségeltetik. Nem kell mindenben szakértőnek lenni, de megértőnek talán bizonyulhatunk.

Tovább

Felemelt kezek...

"Azt se tudom fiú vagyok vagy lány!" - ezt a mondatot akkor szoktuk használni, amikor szorongató helyzetbe kerülünk és a stressz olyan mértékűvé válik, hogy a legalapvetőbb kérdések is meghaladják pillanatnyi képességeinket. Hogy például gömbölyű (geoid) vagy lapos a Föld. Hogy kettő meg kettő az mennyi. Vagy éppen: hogy fiúnak vagy lánynak születtünk. Tanulságos szociálpszichológiai kísérlet a mostani olimpia Párizsban, ahol a sportolóknak többnyire fizikai, a nézőknek pedig társadalmi kihívásokat kell teljesíteniük. Nekünk keresztényeknek különösen is.

A legfontosabb: a sportolóink közül sokan remekül teljesítenek! Kicsit mintha lassan indult volna be ez az olimpia számunkra, de azért szépen gyűlnek az érmek: amikor ezt pötyögöm, van már aranyunk, ezüstünk és bronzunk is. Ami azonban zavarba ejtő, hogy a párizsi olimpia mintha legalább ennyire szólna a sportoláshoz kevéssé kapcsolódó kérdésekről is - és ezek a kérdések valahogy mindig a férfiasságnál és nőiességnél, a szexualitásnál, a nemi identitásnál kötnek ki. Ott volt ugye az elhíresült megnyitó, ahol az embernek néha olyan benyomása volt, mintha egy Pride+Eurovízió kombót látott volna egyenes adásban. Szerencsére a sokórás parádénak azért nem ez tette ki a legnagyobb részét, de az biztos, hogy ez bizonyult a legemlékezetesebbnek: férfiak, nők, gyerekek, meleg férfiak, leszbikus nők, magukat nőnek érző férfiak, férfinak érző nők, ki tudja minek érző kicsodák vonaglottak perceken át a köztévé képernyőjén - a szerelem fővárosában, egyenes adásban, szakadó esőben. Mitológia, francia történelem, olümposzi istenek, diszkó és heavy metal, egyes vélemények szerint még egy Leonardo-fityisz is a kereszténység orra alá - vagyis minden csiribiri zabszalma méregdrága kivitelben, óriási botrányt és gondolatömlenyeket fakasztva.

És ha valaki azt gondolta, hogy a szexualitás ilyesféle kirakatba helyezése után már lenyugszanak a kedélyek, innentől végre a sport kapja meg a főszerepet, csak tegnapig kellett várnia. Most előkerült ugyanis Imane Helif, akinek mintha bizonytalanság övezné a nemiségét, vagy legalábbis kérdések merülnek fel vele kapcsolatban - és aki ráadásul pont a mi döntőesélyes női versenyzőnkkel, Hámori Lucával fog kiállni bokszolni. Helif mindössze 46 másodperc alatt legyőzte előző ellenfelét - de nyilván nem tizenkét menetes pontozás vagy kiütés révén, hanem olyan okból, amit szerintem ritkán láthat sportszerető szem a ringben. Nem mondom, hogy rengeteg ökölvívó mérkőzést nézek, de én még olyat nem pipáltam, hogy egy ringbe szálló harcos a saját testi épségét féltve kéri az olimpiai meccse felfüggesztését! Nekem egy bokszolóról az a képzetem, hogy megy előre, nem fél az ellenfelétől, bátor és rettenthetetlen, mint a sebzett elefánt. Ez a sport nem a gyáváké, akár férfi, akár női kategóriáról van szó. Angela Carinit nem ismerem, de nem gondolom, hogy gyáva lenne, azt sem gondolom, hogy reszkető térdekkel lépett a kötelek közé. De amikor egy olimpikon bokszoló alig több, mint fél perccel a kezdés után felemeli a kezét, hogy félti a testi épségét, és inkább veszni hagyja a saját olimpiáját, csak még egy pofont ne kapjon, azután térdre esve zokog - nos, ez azért csak jelent valamit. Ez egy kissé szürreális pillanat egy olimpiai bokszmeccsen, egy igazán furcsa kép, egy alaposan kilógó lóláb. De inkább maradjunk a felemelt kéznél, mert az nagyon imaginatív és szimbolikus erejű.

Van tehát ez a felemelt kéz, ez a figyelmeztetés. Ami talán most egy kicsit mindannyiunknak is szól. De mire is figyelmeztet?

Mielőtt megkísérlek erre mondani valamit, csak néhány bevezető gondolat. Nem akarok belebonyolódni a nemi identitás és a nemek binaritásának szövevényes kérdéseibe. Nem értek hozzá, de azok az írások, melyek eljutottak hozzám, arról szóltak, hogy Hanif nem transzgender, nem meleg, nem átoperált szörnyeteg és nem egy gonosz számító, aki csalva a szabályokkal férfiként akar nők között öklözni. Nem tudni arról, hogy itt valami LMBTQ-ármány szőné a háttérben a pókhálóját, ami - akárcsak a megnyitó esetében - az egész világ nyilvánossága előtt a szabályokat megszegve kicsinálja a női sportolókat! Hanif nőként indult, így engedte ringbe a NOB, noha XY kromoszómákkal rendelkezik (legalábbis egy orosz vizsgálat ezt állítja - de nem hozták nyilvánosságra!), ami viszont a férfiakra jellemző. Ez valószínűleg komoly előnyt is jelenthet akár számára egy ilyen típusú küzdelemben - és pontosan ez az, amiben nehéz tisztán látni. A Telex friss cikke szerint ugyanis van olyan genetikai szindróma, aminek a révén a hiperandrogenizmus (a férfi hormonok termelődése) esete állhat elő - úgy pedig jóval könnyebb olimpiát nyerni. 

Vagyis számomra kicsit hasonló a kép, mint a megnyitó ünnepség esetében: valamit látunk, de nem látunk mindent, nem tudunk minden részletet, nem látunk bele a fejekbe, adott esetben nem ismerjük a hátteret, legyen az történelmi vagy genetikai - és mindezek nélkül értelmezzük amit látunk. Innentől kezdve pedig - ha az embernek nem állnak rendelkezésére megfellebbezhetetlen információk - leginkább a világszemléletünk, az érzéseink, és igen, a hitünk alapján formálunk véleményt, amely vagy közelebb vagy távolabb lesz a való igazságtól. Valahol persze ez érthető és igencsak pökhendi lennék, ha magamat a többiek fölé emelném: én is hívő vagyok, én is ezt teszem - de tudatában vagyok annak, hogy így működöm és nem szeretném kinyilatkoztatni ezekben az ügyekben a megfellebbezhetetlen Igazságot.

A szegény olasz bokszoló hölgy felemelt keze számomra ezért a következőket jelenti:

1. Nem Imane Halif a felelős a saját indulásáért, hanem a NOB. (Nem mellesleg Halif egy iszlám országból érkezett - gondoljunk bele, arrafelé mennyire tapsolnának egy másságával kérkedő nőnek!) A NOB-ot viszont nem értem. Miért engedi egy olimpián szerepelni és ilyen helyzetbe kerülni egy ország benevezett versenyzőjét addig, ameddig ezt a kérdést minden kétséget kizáróan nem tisztázta? Tudvalevő ugyanis, hogy Halifot a Nemzetközi Bokszszövetség 2023-ban pont ilyen kérdések miatt kizárta a világbajnokságból. Ez is egy felemelt ököl és ezt a felemelt öklöt bizony a NOB-nak kellene meglátnia! Egy zavaros és tisztázatlan paraméterekkel bíró versenyzőt mennyire érdemes egy tiszta és világos szabályokra építő kategórián belül versenybe engedni? Nem megalázása ez minden más sportolónak? Nem veszélyeztetése ez a többi női ökölvívó egészségének? Nem magának a sportszerűségnek a semmibe vétele?

2. Nem Imane Halif a felelős azokért az indulatokért, amelyek rá zúdulnak, szélhámosnak, csalónak, gonosz szörnyetegnek nevezik vagy éppen gúnyolják a helyzete, a kinézete, az indulása miatt. Lehet, hogy ez lepereg róla, de őszintén, ezt nehezen hiszem. A felemelt kéz ezért nekünk is szól, hogy mielőtt szakadatlanul osztjuk a cinikus megjegyzéseket, a mémeket, a szellemeskedő marhaságokat és előrántjuk a kelléktárból a mindenféle háttérben zajló lobbitevékenységekre a bizonyítékokat - talán jobb hátralépni egyet.

3. Ha az egész hátterében tényleg születési jellegzetességek állnak, akkor nem Imane Halif a felelős a saját testi állapotáért sem. Számomra az is a felemelt kéz jelentése, hogy olyan világban élünk, ahol egyre inkább meg kell szoknunk majd az ehhez hasonló jelenségeket. Durvábbakat is. Ez nagyon nagy falat lesz az egyháznak - ez már most világos számomra. Valószínűleg zavaros esetek nemcsak az élsportban fognak előfordulni, de most kétségkívül ott a legszemléletesebb. Vajon meddig jut el majd az egyház, amikor újra és újra szembesül ilyesféle jelenségekkel? Sodoma és Gomora emlegetéséig? Miféle visszhangot képzünk hívő emberként az ilyen szituációkban?  Pusztán az elemi erejű felháborodásig jutunk el, esetleg addig, hogy az ilyesmit lássuk a nyugati kereszténység legnagyobb kihívásának? Visszahúzódva nem merünk majd semmit mondani, esetleg Jézus mindenkit elfogadó szeretetére fogunk ömlengő módon hivatkozni, avagy keményebbre hangoljuk a kultúrharcot? Sokféle hangnemet, utat, retorikát választhatunk. És vajon képes lesz-e az egyház vonalat húzni a magamutogató melegek és a nemiséggel kapcsolatban problémákkal küzdők közé?

Azt hiszem a mostani olimpia nemcsak a sportolókat vizsgáztatja, de a hívők tömegeit és a nyugati egyház, szűkebbre véve a magyar kereszténység jó részét is. Míg azonban a sportolók egymással, mi önmagunkkal kell megküzdjünk. Amit látunk, kihozza belőlünk a saját indulatainkat, a bennünk lévő Krisztust vagy a bennünk lévő óemberünket, a felágaskodó ént, ami azonnal asztalra csap, ha valami nyugtalanítóval szembesítik, vagy éppen a töprengésre hajlamos nyugodtságot, ami bár nem feltétlenül ért egyet a látvánnyal, mégis hajlamosabb higgadt maradni. A kérdés már csak az, hogy továbbjutunk-e a jelenleg zajló selejtezőnkből vagy elvérzünk a második akadálynál - és ki tudja lesz-e több is az olimpia hátralévő részében?

A legfontosabb azonban a konkrét ügy kapcsán még, hogy kemény és határozott fellépést kívánjunk Hámori Lucának. Azt gyanítom jó sok nézője lesz holnap!

Tovább