John Lennon élhetetlen világa

Naivságba burkolózni: legtöbben azt mondanánk - és igazunk volna -, hogy az kártékony dolog. Néha viszont jól esik. Talán mentálisan-lélektanilag szükségünk van arra, hogy ábrándozzunk egy szebb jövőről, a világbéke eljöveteléről vagy akár egy olyan Mennyországról, ami csak a fejünkben létezik. A probléma viszont az, hogy a modern nyugati emberek jó része benne akar maradni ebben az álomban, márpedig életstílust nem érdemes építeni illúziókra.

Az elmúlt hetek alatt és jelenleg is egy igehirdetésre készülök, amely egy agyonhallgatott és korántsem népszerű témával, mégpedig Isten ítéletének szükségességével foglalkozik. Olyan világot élünk, amely kiveti magából ezt a gondolatot, sajnos egyre jobban az egyházon belül is. Persze nem arról van szó, hogy az ember élvezi amikor Isten ítéletet gyakorol - arról viszont igen, hogy keresztény szempontból igenis szükség van erre. Egy ítéletmentes világ nem a paradicsomhoz, hanem jó eséllyel a pokolhoz mozdítana bennünket közelebb. 

Nos, ilyen "vidám" felvezetés után jutott eszembe John Lennon méltán híres slágere. Valószínűleg senki nincs, aki ne ismerné az Imagine-t, amelyben a dalszerző egy végtelenül békés, nemzetek, országok, tulajdonlás és erőszak nélküli, no meg mennyország és pokolképzet mentes világot fest le. Ebben az elképzelt térben az emberek testvériségben élnek együtt és szeretik egymást, hiszen nincs miért küzdeniük. Mindenki a mának él, vagyis nem számol a következményekkel, hanem kiélvezi azokat az életpillanatokat, amelyek neki jutottak. Tudom persze, hogy Lennon a hippimozgalom égisze alá sorolható személyiség volt, a mozgalom maga pedig pontosan az ilyen gondolatok centrumának és bölcsőjének számított a 60-as és 70-es évek amerikai közegében. Ám nemcsak egy hajdani szubkultúra ragadta meg az Imagine-életérzést, hiszen a mostani Párizsi Olimpia nyitányában is elhangzott a dal, ráadásul pazar vizuális körítéssel, a riporter erős méltatásával kísérve. Egyébként maga Richard Dawkins is emlegeti az "Isteni téveszme" című könyvében, mint egy eljövendő, csodás, vallás nélküli világ valamiféle himnuszát. Tévedés lenne tehát Lennon slágerét a múltban tartani: nagyon is életben van itt, a jelenben!

Az Imagine a popkultúra egyik ékköve lett, szinte már valamiféle szakrális tétel, amit nem illik bántani. Pedig, miközben élvezzük hallgatni a melódiát, mindannyian jól tudjuk, hatalmas zöldség és naiv abszurditás Lennon nótája. Csak azért nem mondjuk ezt ki ennyire nyíltan, mert félünk hogy az erős kritikával meggyalázzuk az egyébként kiváló zenész emlékét. 

Lennon világához legközelebb az emberi faj talán a neolit korszak előtt, a letelepedés környékén járt, amikor az emberek több szempontból is valóban úgy éltek, ahogy a dal fogalmaz. Nem voltak még fogalmaik sem a túlvilágról, sem tulajdonjogról, nem léteztek még országok és nemzetek sem, valamint tényleg az adott pillanat határozta meg a sorsukat. De azt hiszem ha Lennon csak egy pillantást vethetett volna arra a világra, minden bizonnyal elsápad. Lehet, hogy ez a pillantás más irányba vitte volna, ahol rátalál valami egészen más slágerre. A rögvalóság, a természet vad kertje, a fogak és karmok világa volt az. A többé-kevésbé egységes emberi faj napi túléléséhez hozzárendelt Éhezők Viadala arénája. Semmi, de semmi köze nincs valamiféle áradó békességhez, szappanos egymásra boruláshoz és békés közös élethez. Predációhoz, túléléshez, létküzdelemhez annál inkább.

A hippimozgalom bájos naivitásában ennek ellenére van valami vonzó, ám a valószínűleg vallásellenes John Lennon nem számolt valami mással sem. Ha kiiktatjuk a mennyet és a poklot, az országokat és a kultúrát, amelyek bár részben csak virtuális valóságok (más részben szerintem realitások), de hemzsegnek bennük az együttélést szabályozó és fenntartó elemek, vagyis azok a kódok amelyek eligazítanak jó és rossz kérdésében, azzal csak a lovak közé dobjuk a gyeplőt. Merthogy: nem iktatjuk ki a bennünk lévő állatot, csak még jobban teret adunk neki.

Ezért tragédia, amikor éppen a fáradtságosan létrehozott kultúrán belül ütik fel a fejüket olyan folyamatok, melyek révén a kultúra saját maga ellen fordul - például azzal, hogy ma már a jó és a rossz metaetikai kérdéssé vált és egyre nehezebb konkrétan kimondani valamiről, hova is tartozik. Lennon szekuláris himnusza kapcsán N.T. Wright egyik könyvében azt javasolja, hogy éppen az Imagine negatívját képzeljük el! Azaz, ne arra ösztökéljük magunkat, hogy a mennyországot zárjuk ki ("Imagine there is no heaven"), hanem a gonoszságot szorítsuk vissza ("Imagine there is no evil!"). Orrvérzésig vitatkozhatunk a klasszikus teodícea alapkérdésén: hogyan fér össze egy jóságos Isten valósága a világban tapasztalható rosszal. Egy dolgot viszont érdemes a Szentírás lapjain észrevenni. 

Isten sokféleképpen reagál a gonoszra - például konfrontálódik vele, megbünteti, felhasználja a saját céljaira, kegyelmet gyakorol, a saját Fiát is aláveti, stb... -, de soha nem tagadja a valóságát. Még az Édenkert sztorijában is ott van a kígyó - mintha csak azt sugallná a szöveg, hogy egy bezárt és jól behatárolható kert sem mentes valamiféle anomália jelenlététől. A Biblia egyébként is ezerarcú módon beszél a gonoszról, beleértve az emberi gonoszságot, a gonosz, mint fogalom és szellemi hatalom valóságát, a gonosz jövőbeli sorsát és szerepét. De a szövegek nem énekelnek meg egy olyan valóságot itt a Földön, ahol a szakadatlan fejlődés és kulturális kibontakozás egyszer csak eléri az utópia bejárati ajtaját, és benyit egy ragyogó, gyönyörűszép, kimaxolt társadalmi összeborulásba. Túl romlottak vagyunk ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk és nincsenek illúzióim, hogy azok is maradunk. Ezt a világot tehát nem itt kell keresnünk. Szeretjük a popzenét, a dallamos slágereket, de naivak azért nem vagyunk. Lennon világa élhetetlen számunkra, mert megépíthetetlen és ha valami csoda folytán mégis létrehozhatnánk, pillanatok alatt le is rombolnánk.