Kacagók közössége

Míg az igazi valójában megélt közösség, a hús-vér emberek közti találkozás, a szemtől-szembeni jelenléttel, a vibráló párbeszédekkel, vitákkal, sörözésekkel, nevetéssel olyan dolog, amiben nagyon is érdekelt vagyok, a közösségi oldalaknak nevezett virtuális együttlét egyre jobban fáraszt. Ennek oka pedig a lassan mindent elborító és parttalan cinizmus, ami szinte életjelenséggé nőtte ki magát az olyan platformokon, mint a Facebook - és ebben a magukat kereszténynek nevezők sem mutatnak különösebben kirívó ellenpéldákat.

Nem önmagában a Facebook-kal és társaival van a problémám. Márcsak azért sem,  mert ez a blog is képviselteti magát, még ha nem is harsány módon vagy nagy mértékben, mégis a saját FB oldalán keresztül. A közösséginek nevezett felületről azonban főként az elmúlt fél évben felhangosodott a lelkemben az a benyomás, hogy éppen az nem valósul meg benne, amit ígér: maga a közösségi lét. Hívő emberként nem tudom nem hozzátenni, hogy a közösség lényege szentírási fogalomkészlettel a koinonia, azaz az a viszony, amit emberek szoros kapcsolatának nevezhetünk. Ez a szó a szakrális kommunikáció egyik alapvető eleme. Arra utal, hogy a hívő emberek már a kereszténység indulásakor szerették egymással megosztani azt, amijük van - és itt most nem feltétlenül az anyagi javakra gondolok. Az első keresztény gyülekezetek nem érdekközösségek voltak, aki a misszió elnevezésű projekt kedvéért összegyűltek, hogy azon együtt dolgozzanak. A koinonia inkább jelent sorsközösséget, ahol a résztvevők saját életüket összekapcsolták egymással, miközben az így összefésült gyülekezetnek volt egy vertikális síkja is - azaz Istenre koncentrálva tették mindezt.

Nos, nyilván botorság volna egy nem-szakrális, azaz profán webes felülettől elvárni hasonlót. Nem is akarom a Facebook-ot "megkeresztelni" és számon kérni rajta azt, miért nem keresztény. De ettől függetlenül azért ami ott lassacskán dömpingszerűen jelentkezik, az már a szimpla profán-közösségi jellegét is kezdi elvenni. Ez pedig leginkább az áradó cinizmus és gúny szakadatlansága miatt van így.

Cinikusnak lenni az én ízlésem szerint nem feltétlenül probléma - igenis van helye az ilyesminek, még az egyházon belül is. Gondoljunk csak Illés prófétára, aki gúnyosan beszól a Kármel hegy tetején a Baál istenhez kiáltozó prófétáknak. A sztori szerint Baál persze nem felel a pogány próféták obégatására, mire Illés megjegyzi, hogy biztosan azért nem hallja őket, mert épp a dolgát végzi, s tán hangosabban kellene üvöltözniük. Az ember szinte látja Illés arcát maga előtt, ahogy a cinikus mosoly megjelenik rajta.

A cinizmus éles kés, amit bizonyos helyzetekben érdemes lehet bevetni, de ha állandóan az ember keze ügyében van és szüntelen vagdalkozik vele, az már beteges. A gúny elveszti a maga eleganciáját, amikor parttalanul alkalmazzák. Pontosan ilyen lett a virtuális közösség jó része: néha az az ember benyomása, hogy mindenki röhög, vihog, lesajnálóan beszól és kacarászik. Olyankor is, amikor ez kifejezetten taszító, embertelen és gusztustalan. Csak néhány példa.

Egy drog hatása alatt önkívületben lévő fiatal megszúrta saját magát és meghalt: sokan rányomják a hírre a vigyorgó fejet. Úgy kell a marhájának, megérdemelte, minek drogozik! Egy család új autót vett magának, amiben elromlott a motor és már másfél éve pereskednek a kereskedéssel - azóta nem tudnak két pici gyermekükkel közlekedni: a hír alatt többen szinte gurulnak a röhögéstől és "megszakértik" a kommentelők bölcsességével, hogy nem ilyen márkát kellett volna választani. Azaz, a vevő volt az ostoba, megérdemli ami történt vele! Aztán olvasni lehetett, hogy ledőlt egy színpadi díszlet, rászakadt egy színészre, aki komolyabb sérülésekkel kórházba került. A hír alatt teli szájjal kacagnak az emberek. Ő akart színész lenni, benne volt a pakliban, utólag ne rinyáljon!

Hosszasan lehetne elemezni, mitől válik egy társadalom fásulttá és cinikussá. Egész biztosan szükséges és fontos néplélektani-szociálpszichológiai kutatást végezni erről. Most csak azt kívántam érzékeltetni, hogy ez a jelenség egyrészt felfedi sokak igazi természetét, másrészt pedig mérgezi azokat is, akik nem ilyenek. Rendkívül fontos lenne, hogy az egyház és a keresztények ne álljanak be ebbe a sorba. Nem, a virtualitás adta anonimitás csupán lehetőség kiélni a sötét oldalunkat, de nem kötelező ezt művelni. A minimum tehát szerintem az, hogy keresztényként kerüljük el a mindentudó kommentelés cinikus csapdáját - nem ártatlan kattintgatások ezek, mert alattomos módon megtöltik és nehézzé teszik a lelkünket. Itt nem valami szómágiára gondolok, de én elhiszem azt, hogy a saját szavaink hatással vannak ránk, az emberből az jön ki nemcsak a száján, de a billentyűzetén keresztül is, ami benne van.

Ami azonban ennél fontosabb, hogy a virtuális közösségek látható elbutulása és elgazosodása szerintem felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy az igazi közösség mindig személyes. Egyszerűen így van ez kitalálva: érezni a másik ember közelségét, hallani a hangját, látni a gesztusait és mimikáját amikor beszél, pótolhatatlan. A Facebook és társai valójában alkoholmentes sörök: olyanok, mintha közösségi terek lennének, anélkül a valódi atmoszféra nélkül, ami egy igazi közösségi jelenlétet meghatároz. Nincs gond a használatukkal, de minél többet lóg rajtuk az ember, annál jobban megértheti, hogy van amit nem lehet virtualitással kiváltani. És ez a valami - vagy inkább valaki - nem más, mint a másik ember.