Avi Loeb és a nálunk Nagyobb

Néha szoktam idézni, mert igencsak fontos igazságnak gondolom, amit a neves valláskutató Mircea Eliade műveiben hangsúlyoz az ember kriptovallásos viselkedéséről. Röviden arról van szó, hogy a magukat nem vallásosnak vagy egyenesen ateistának nevező emberek is hajlamosak a vallásosságra emlékeztető jegyeket felmutatni. Most éppen egy olyan téma kapcsán merültek fel bennem Eliade szavai, ami soha nem lankadó népszerűséggel rendelkezik: a földön kívül életről van szó.

Bevallom őszintén, a Harvard Egyetem fizikusa, azaz Avi Loeb felkeltette az érdeklődésemet. A nevét már hallottam korábban, de eddig nem igazán jártam utána annak, kicsoda ő valójában. Nos, a lényeget összefoglalva Loeb a földönkívüli intelligencia keresésének talán legnépszerűbb figurája, aki több könyvet is írt a témában (éppen most jelent a legújabb), és rengeteg podcast-ben, rádió és tévéműsorban szerepel, de még a TED-en is volt előadása. Nem kell talán hosszasan magyarázni, hogy Loeb gyorsan tett szert hatalmas népszerűségre, főleg amikor évekkel ezelőtt elhaladt a Föld közelében egy furcsa objektum. A leginkább "repülő palacsintára" emlékeztető jelenségnek az Oumuamua nevet adták, ami hawaii nyelven "hírnök"-öt jelent. Ez volt a töréspont Loeb számára, aki feltette a kérdést: mi van akkor, ha ez a bizonyos objektum nem természeti jelenség, hanem mesterséges entitás volt - például egy másik civilizáció Voyager-szerű szondájának darabja. Erre egyébként Loeb nemcsak a furcsa objektum furcsa formájából következtetett (állítása szerint nem tudunk olyan természeti erőről, ami képes lenne ilyen formát létrehozni), hanem olyan érdekességből is, miszerint az Oumuamua a Napunkat megközelítve párolgás nélkül repült tovább.

Az égi jelenséget a kutatók persze nem tudták igazán közelről és sokáig megfigyelni, mindazonáltal a történtek annyira nem hagyták nyugodni Loeb-ot, hogy felcsapott a földönkívüli intelligencia nyomai után kutatónak. A közismert SETI programmal ellentétben a harvardi fizikus úgy véli, nem rádiójelek formájában kell arra várnunk, hogy egyszercsak a földönkívüli intelligencia hírt ad magáról - inkább olyan objektumokat és nyomokat kell keresni az Univerzumban - sőt, akár a Föld bizonyos részein, például az óceánokban - melyek földön kívüli intelligencia jelenlétére utalnak. Nem akarom most ennél hosszasabban bonyolítani Loeb gondolatait, mindazonáltal ha az olvasónak van egy kis ideje, érdemes lehet ezt a vele készült beszélgetést végignéznie.

Tudom most nyár van, sokak szerint ez az uborkaszezon ideje, amikor érdemes bulvártémákkal és máskor elő nem szedhető kérdésekkel foglalkozni. Miért hoztam most fel ezt az egészet? Nos, nem a nyár és az uborkaszezon miatt.

Először is, miután elolvastam interjúkat a fizikussal és utánanéztem a személyének, őszintén megvallva nem volt olyan benyomásom, mintha Pataky Attilát vagy az ufóbolondok zagyvaságait hallgatnám egyenes adásban. Akik ismernek, tudják rólam, hogy nem vagyok az ilyen dolgok híve, egyenesen kerülöm az áltudományos süketelést az embereket elrabló idegenekről, vagy éppen az 51-es körzetről, ahol titokban földönkívüliek kibelezését végezte az ármánykodó amerikai kormány. Egy jó kis misztikus tévésorozatban helye van ennek, de a való világban egy komoly diskurzus keretében aligha. No persze egy harvardi fizikus éppen szakképzettsége miatt képes lehet a beavatottság álarca mögé elbújni és onnan teleszórni a közbeszédet a wishful thinkig-szerű ábrándjaival - nem meglepő, hogy sok kritika is övezi Loeb munkásságát.

Mindazonáltal Loeb ezzel együtt sem tűnik ufóbolondnak. Eddigi megszólalásai és érzékelhető szakmaisága inkább Paul Davies munkásságára emlékeztetnek, aki "A kísérteties csönd" című művében korrekt módon tárgyalta a lehetséges földönkívüli intelligenciák realitását, a SETI program mibenlétét, sőt még arról az előre elkészített protokollfolyamatról is írt, mi történne ha tényleg tudomásunkra jutna bármiféle földönkívüli élet bizonyítéka - akár velünk egy időben élő organizmusokról, akár már kihalt fajokról van szó. Ez tehát nem a bulvárposvány szintje, hanem egy jóval megfontoltabb és átgondoltabb megközelítés. Igazat adok Loeb-nek abban, hogy a téma elbulvárosodása miatt vagy az ettől való félelem okán már a tudomány sem fordít kellő figyelmet erre a kérdésre - pedig egy lehetséges földön kívüli intelligencia bizonyítékai fenekestül felfordítanának az egész emberiség jelenét és iszonyatos töréspontot okoznának a történelmünkben. Nem utolsó sorban: a vallásokban.

Másodszor, Loeb azonban felvet még valamit, és emiatt hegyezem én most igazán a billentyűzetem. Szerinte ugyanis a földönkívüliek léte adhatna értelmet a földi létünknek, mert enélkül meglehetősen "társtalannak" és kozmikus léptékben elárvultnak érezzük magunkat. Ahogy ő fogalmaz:

"Ha egyszer megtaláljuk odakint, a világűrben a társunkat, egy másik intelligens civilizációt, akkor többé nem leszünk magányosak, meglelnénk az értelmet a világegyetemben. (...) Megvan a lehetőségünk, hogy tudományosan foglalkozzunk a problémával, és azt gondolom, a témának ugyanolyan fontosnak, ha nem fontosabbnak kellene lennie, mint például a sötét anyag keresésének, amelyre dollármilliárdokat költenek."

Persze ez a felvetés sem újkeletű, sőt ha visszatérhetek Eliade megfogalmazására, tipikusan kriptovallásos tüneteket mutat. Az ember nyújtózkodik az ég felé. Magányosnak érzi magát, ha nem tudja a feje felett egy őt meghaladó, nála nagyobb és jobb esetben személyes vonásokkal rendelkező valóság jelenlétét. Mi ez, ha nem vallásos stílusú gondolat? Most nem az a kérdés, hogy léteznek-e intelligenciával bíró földönkívüli létformák (vagy esetleg a múltban léteztek). Nem is az, hogy elegendően fejlett technológiával és kultúrával rendelkeznek vagy kezdetleges szinten állnak. Pusztán az a gondolatjáték megragadó, ahogy ösztönszerűen hajlunk a nálunk nagyobb felé - miközben a szekuláris társadalmakban tagadjuk Isten puszta létét. Ezt a kettősséget talán úgy tudom a legjobban tető alá hozni, hogy a jelek szerint olyan földönkívülieknek örülnénk a legjobban, akik ránk hasonlítanak. Emberszerűek, emberléptékűek és a szó minden értelmében emberkompatibilisek.  Elképzelhető, hogy a magunk optimális másait keressük és óhajtjuk viszontlátni bennük? Szerintem jó eséllyel igen.

De hát: pont ez volt Krisztus, a theomorf ember. 

A nagybetűs Homo Sapiens, aki igazán megtestesítette a legjobb formánkat, és persze kis élcelődéssel még azt is elmondhatjuk, hogy valamilyen módon "földönkívülinek" nevezhetjük. Ahogy egy bölcs mondás tartja, nemcsak az a nagy szám, hogy ember járt a Holdon, hanem az is, hogy Isten járt a Földön.

Loeb azért óvatos ebben és igyekszik a földönkívüli intelligenciát kevésbé antropomorfizálni - hiszen ha létezik, miért is lenne elvárható, hogy hozzánk hasonló legyen? Ugyanez mondható el a kiváló egykori lengyel sci-fi szerzőről, vagyis Stanislaw Lemről, aki bőven képes volt elrugaszkodni attól, hogy egy nem emberi intelligenciának feltétlenül emberi alakot szükséges öltenie. Ám ezek a szerzők és gondolkodók olyasmit tesznek, amihez külön erőfeszítés kell: elvonatkoztatni saját magunktól. Mintha ez nem sikerülne a többségnek. És talán azért nem, mert amikor a hozzánk hasonlító, nálunk nagyobb intelligenciában akarjuk megtalálni az élet értelmét, nem egy másik intelligens fajt keresünk a lelkünk mélyén, hanem a saját Alkotónkat, akire tökéletesen illenek ezek a paraméterek.