Férfiak, nők, lovak, és Jézus, az istenember

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, már a teremtéstörténetben olvasunk róla, ahogyan Isten szétválasztja és elrendezi a világ elemeit: tulajdonképpen ez a teremtés formai módja, aktusa, mikéntje. A világ alkotórészeinek ilyesféle szétválasztása azonban nem azt jelenti, hogy az egyes részek között ne lenne kapcsolat. Isten szétválasztó munkája nem izolálta egymástól a különféle teremtett elemeket - sőt, a "vonalhúzás" közöttük több helyen is mesterségesnek tűnik...

Valószínűleg az idők végzetéig vitatni fogják Darwin téziseit és az evolúció kérdését, amivel most még felszínesen sem szeretnék foglalkozni: csupán azért említem, mert remek illusztrációként szolgál jelen bejegyzés mondanivalójához. Miben állt Darwin forradalmisága az előzményekhez képest? Nyilván, sokmindenben. Az egyik azonban kétségkívül az, hogy Darwin előtt - főleg ha az ókori platonizmus filozófiájára gondolunk - valahogy az volt az élővilág tipikus szemléletmódja, miszerint az rögzült formák sokaságából tevődik össze. Az élőlényeknek létezhet valahol egy eszményi alakja, egy optimuma, ami az ideájukat testesíti meg. Tegyük fel, hogy látunk egy lovat, ami persze nem tökéletes: tépett a sörénye vagy túlságosan sovány, nem elég izmos - no de mihez képest? Hát, a "lóság" ideális formájához viszonyítva, ami a ló esetében gyakorlatilag saját maximuma. Ehhez hasonlóan aztán minden élőlénynek ebben a valóságban csak a tökéletlen megvalósulásával találkozunk - az ideák világában azonban ott lapul a hibátlan alakjuk.

Darwin gondolata ebbe a rögzített sémákból álló ideológiai térbe robbant be, és teljesen átírta ezt a szemléletmódot. Az evolúcióelmélet szerint nincs olyan, hogy "ideális ló" sem itt, sem máshol, valamiféle fogalmi űrben vagy más dimenzióban. Egy élőlény leszármazottai nagyon messzire kerülhetnek az őseitől, mivel - és itt jön a lényeg - az élőlények folyamatosan változnak, nem rögzítettek, hanem állandó és szakadatlan átmenetben vannak. Ráadásul az evolúcióban nem létezik egy előre meghatározott, ideális végállapot, ami felé zajlik a változás: ilyen értelemben sincs a "lóságnak" egy optimális csúcsértéke, ami felé a lovaknak bármi áron fejlődniük kell. A változás azonban zajlik és folyamatos. A kreacionizmussal folytatott viták során gyakran előkerül, hogy "nincsenek átmeneti fajok" - nos, persze hogy nincsenek, mivel bizonyos értelemben minden faj állandó átmenetiségben él. Furcsa megfogalmazással úgy is írhatom, hogy a fajok "folynak" a természetben.

És mégis: ha ránézünk egy lóra, akkor tudjuk, hogy egy lovat látunk és nem egy rinocéroszt. Felismerünk egy kutyát és el tudjuk különíteni egy macskától, sőt a kutyafajtákat is hatékonyan megkülönböztetjük. Legyenek bár a fajok folyamatos átmenetben, hasonlítsuk az egész biodiverzitást egy óriási "élőlényfolyamhoz", ami mindig és szakadatlanul változik, egyszerű megfigyeléssel képesek vagyunk dobozolni az élőlényeket - ehhez nem taxonómusnak sem lenni. Azt tesszük, amit Isten: egy állandóan változó világban szétválasztunk, kategóriákat képzünk, és dobozolunk, a dobozokra pedig címkéket rakunk.

Amikor az ideológiák, eszmék és a teológia vidékére tévedünk, ott talán nehezebb a helyzet. Vegyünk egy klasszikus kérdést, ami Jézus kettős természetét illeti! A biblikus egyház kezdettől fogva hitt abban, hogy Jézus nem pusztán ember, hanem Isten emberi formában. Az Újszövetség számos kijelentése hol utalásszerűen, hol meglehetős kendőzetlenséggel olyan módon írja le Jézus személyét, mint aki ontikus kettősséggel rendelkezik. De hogyan kell ezt elképzelni? Mégis hogyan lehet valaki egy időben Isten és ember? Van valamiféle "határvonal", ameddig az emberi természet tart Jézuson belül, aztán onnantól "kezdődik" az isteni természete? A mitológiák gyakran beszélnek "félistenekről" - gondoljunk Gilgamesre! -, akik valamiféle átmenetet képeznek az emberek és az istenek világa között. Ez a helyzet Jézussal is? Nos, amit biztosan mondhatunk, hogy az egyház az első évszázadokban inkább azt tudta jobban megmondani, hogyan NE értsük a két természet egymáshoz való viszonyát, és melyek azok az eretnek gondolatok, amik valahol szembekerülnek a bibliai szövegből megérthető kijelentésekkel. A teljesség igénye nélkül így tehát elítélték az arianizmust (ami szerint Jézus csak egy teremtménye Istennek és később vált istenivé), vagy az apollinarianizmust (ami szerint az isteni tudat mintegy kiszorította Jézus emberi oldalát), esetleg a monofizitizmust (ami szerint csak egy természet van Krisztusban, mégpedig az isteni, amiben emberi természete mintegy feloldódott az idők során). Az egyház óvatosan akart fogalmazni: Jézusban egyszerre van jelen Isten és ember, de nem szabad Őt kettéosztani, sem valamilyen "köztes lényként" elképzelni, sem az isteni vagy emberi természet rovására megcsonkítani - akár a mitológiák félisteneit. A két természet összefüggésének mikéntje viszont abszolút meghatározottságban kimondatlan maradt. A tudatunkban dolgozunk azon, hogy Jézus "istenemberségéhez" közelítsünk, de negációkban, tagadásokban, óvatos lépésekben érdemes megtenni ezt - miközben mindig marad az egészben valamiféle misztérium.

Mégis, ez az egyháztörténeti tény nem zavarta sosem az egyházat, hogy Jézust többnek lássa bölcs embernél. Ha megkérdezünk egy Szentírást ismerő, átlagos keresztényt, valószínűleg azt válaszolja, úgy hisz Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, aki a Szentháromság egyik személye. A kereszténység egyik fokmérője, mondhatni belépési feltétele az, hogy valaki Jézust többnek látja-e puszta embernél, és nem kevesebbnek Istennél.

És akkor a fenti két példa után jöjjön az aktualitás! Az elmúlt hét történései Imane Khalif ügyében (az algír bokszoló, akinek a nemiségét és női mivoltát sokan megkérdőjelezik) elindítottak bennem is kérdéseket. A nemiséget alapvetően nem tartom egy bonyolult problémának, a körülötte lévő hisztérikus fejleményeket pedig részben mesterségesen gerjesztettnek is vélem. Ami viszont biztos, hogy nekem van egy fiam és egy lányom. Azt hiszem meg tudom különböztetni őket egymástól. Képes vagyok a szétválasztás és elnevezés műveletére. S ha elém tesznek egy papírt, ahol meg kell jelölnöm a saját nememet, bolond lennék ha nem tudnám a választ. Az én világomban férfiak és nők léteznek és minden különösebb teketória nélkül, ránézésből tudom ki melyik nemhez tartozik.

De mi van akkor, ha a nemiséget nemcsak "ránézésből" lehet és kell értelmezni? Ez pusztán a korszellem nyomása, vagy a dolgok természetének lényegi része? Azért gondolkodunk erről, mert a nyugati fejetlenség és túltolt liberalizmus megfertőzte a tisztánlátásunkat, vagy az élővilágban tényleg előforduló adottság, hogy a nemiség területén is van valamilyen fokú átmenetiség? Egyáltalán nem mindegy hogyan válaszolunk erre a kérdésre.

Bevallom őszintén, ehhez a saját pillanatnyi tudásom nem tartom elégségesnek. Viszont szeretnék valamit mondani az átmenetiségről, a formák, a dolgok, az entitások fluiditásáról és összeolvadásáról. Amennyire ismerem és érzékelem a világot, nekem az tűnik valószínűbbnek, hogy az átmenetiség a valóság természetéhez tartozó jelenség. Tehát, nem mi találjuk ki, hogy a dolgok egymásba folynak, vagy éppen szakadatlan átmenetben vannak. Ez nem az őrült "lipsik" agyszüleménye (még akkor sem, ha képesek túltolni a biciklit), nem a korszellem éppen most divatos leleménye, hanem úgy fest, egyszerűen ez az igazság.

Megjegyzem, noha az előző bejegyzésben arról írtam, hogy Isten már a teremtésnél szétválasztotta egymástól az elemeket és elrendezte őket, a Szentírással nemcsak a dolgok elkülönítése, de összekapcsolása és az átmenetisége is összhangban lehet. Erre jó példa Jézus kettős természete, ahol nem tudjuk szögmérővel-vonalzóval elválasztani az emberi és isteni természetet, de hasonlóan illusztris lehet magának a bibliai szövegnek a mibenléte: tudjuk, hogy a mitikus elemek gyakran együtt vannak a valós történelmi tényekkel, a szimbolikus képek egybeszőve jelennek meg a történetiséggel. És mindenekelőtt ott van az egész kinyilatkoztatás progresszivitása, ami sok apró dologban mutatja az átmenetiség jeleit. Kiragadva egy példát, gondoljunk Isten jelenlétére! Isten jelenléte a bibliai narratíva elején nyíltan elérhető az ember számára, akivel közvetlen kommunikál (Őstörténet), aztán ezt követően többnyire kiválasztott emberekkel, például leginkább a prófétákkal beszél (az Ószövetség nagy része), végül megmutatja magát Krisztusban (az evangéliumok), ezután pedig a Szentlélek révén bárkiben képes belülről hatni (pünkösd után). A jelenlét-formák bizonyos változása és változatossága ez, ahogy egyik formából átmegyünk a másikba a sok évezredes történetfolyamban előre haladva.

Valahogy úgy tudom jól megragadni az egész lényegét, hogy miközben (1) az átmenetiség a valóság természetének része, nekünk (2) szükségünk van viszonylag merev kategóriákra, hogy ezt a valóságot kezelni és értelmezni tudjuk. Megőrülnénk, ha nem mondhatnánk ki egy férfiról, hogy az férfi, egy lóról, hogy az ló - vagy éppen hívőként Krisztusról, hogy ő az Isten Fia. Már csak pragmatikus okokból is meg kell húznunk vonalakat, ki kell alakítanunk csoportokat, nevén kell neveznünk a dolgokat - különben elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, kicsúszik a kezünkből a saját létünk értelmezésének lehetősége. De azért, mert mi dobozolunk, a dobozokra címkéket teszünk, a valóság szövevényes rétegeiben nincs feltétlenül olyan módon rögzítve, ahogyan talán szeretnénk látni. Így aztán egyszerre igaz, hogy a férfiak azok nem nők - miközben a nemiség peremén vannak jogosan felmerülő kérdések. Egyszerre igaz, hogy egy zsiráf az zsiráf, miközben tudjuk, hogy a "zsiráfság" a mi mesterséges címkénk, a zsiráfok pedig változnak. És számomra egyszerre igaz, hogy Jézus emberi és isteni, miközben nem fér a fejembe, hogyan is kell ezt hajszálpontosan elgondolni.

Élhetnénk talán egy értelmezhetőbb világban is, ami kevésbé fluid, ahol a kategóriák valóban rögzítettek - de nekünk ez a világ jutott. A kibogózása kaland - és teher. Mindazonáltal nincs más lehetőségünk, mint a valóság mélyére nézni, még ha a hétköznapokban továbbra is jól tesszük, ha a bevált kategóriáinkat használjuk.