A halál büntetés?

Vannak témák, melyeket időről-időre újra előszedek a doboz aljáról a blogban. A halálbüntetésről egyszer régen, nagyon régen már kanyarítottam valamit, de a napi valóságot szemlélve egyszerűen nem tudom elkerülni a témát. Bűncselekmények folynak a csapból: ott van szegény, meggyilkolt Bándy Kata, az öreg náci Csatáry László, németek elleni (nemi) erőszak Jánoshalmán. Az átlagpolgár pedig asztalra csap: vissza a kötelet, ide a villamosszéket, repüljön a golyó.

Nehéz ilyenkor higgadtnak maradni. Minden normális érzésű ember ideges lesz, ha durva bűncselekményekről hall, amelyben ártatlan emberek súlyos kárt szenvednek, rosszabb esetben életüket vesztik, csak mert néhány tompa agyú elmebeteg szabad folyást enged az indulatainak. Magától értetődően előkerülnek a halálbüntetést visszaállítani kívánó hangok, még akkor is ha az nem feltétlenül jelent igazi megoldást. Sokan persze hangulatkeltéshez, politikai tőke kovácsolásához használják az eseményeket.

A Bibliát fellapozva is viták zajlanak arról, hogy etikusnak és biblikusnak nevezhető a halálbüntetés vagy sem? A témára gondolva elsők között mindenképpen a Tízparancsolat juthat eszünkbe, konkrétabban a hatodik, mely lényegretörő tömörséggel fogalmaz:

"Ne ölj!" (2Móz 20:13)

Nem meglepő módon a kereszténység hozzáállása a halálbüntetés gyakorlatához nem egységes. A katolikus egyház árnyalni próbálja az emberölést kérdését, hiszen nem mindegy, hogy az közvetlenül valaki ellen irányul, vagy egy cselekedet mellékhatásaként következik be, esetleg saját magával végez valaki. Mindent összevetve a katolikusok "bizonyos föltételek mellett" elfogadhatónak tartják a halálbüntetést, de inkább "a megbocsátást favorizálják". A protestáns felekezetek teljesen megosztottak ebben a kérdésben, nem meglepő módon amelyikük hitgyakorlatában erősebb az Ószövetség hangsúlya, ott erősebb a halálbüntetés iránti szimpátia is.

Lehetetlen volna itt és most áttekinteni a Szentírás témába vágó passzusait, gondolatébresztőnek azonban érdemes néhány szempontra felhívni a figyelmet. Először is ott a tálió intézménye (melyet nem csak a Biblia, hanem a Talmud, sőt a Korán is érvényesít): ez egészen röviden azt jelenti, hogy a bűncselekményt elkövetővel szemben olyan megtorlás indokolt, amilyen mértékű sérelmet okozott. Közismerten ez a "szemet szemért, fogat fogért"-elve, az arányosság elképzelése. Emberölés esetén a tálió tulajdonképpen egyértelműen magával vonja a halálbüntetést. Ugyanakkor egy különbségtétel már ezen a ponton is előkerül a Bibliában: ha valaki nem szándékosságból ölt embert, abban az esetben 6 menedékváros állt rendelkezésére, ahol biztonsággal meghúzhatta magát a vérbosszú elől. A város papjai eljárás keretében dönthettek arról mi legyen a gyilkossal. Amennyiben mégiscsak szándékosságnak ítélték tettét, kötelesek voltak kiszolgáltatni a bosszúra vágyóknak. 

Másodszor az Újszövetség világába átlépve mintha hangsúlyváltásra kerülne sor. Isten kegyelme, a megváltás, a bűneinkért kifizetett váltság és az örök élet áll homloktérben a halállal szemben - noha hozzá kell tenni, maga Jézus arról is tanított, hogy aki haraggal tekint "atyjafiára, az méltó arra, hogy ítélkezzenek felette".

Mit gondoljunk tehát a halálbüntetésről?

Tovább

A négy alapszükséglet és a vallás

Érdekes és gondolatébresztő interjúkötetet olvasok jelenleg, mely Dr. Németh Dávid pasztorálpszichológussal készült és lelkünk titkaiba avat bennünket. A kötet számos kérdést érint: Istenről, a családról, a nemiségről, a pszichológiáról, szorongásainkról és minden más bennünket érintő területről szól. Németh Dávid e témák között azt állítja, az embernek négy alapszükséglete van, melyeket csak vallásos módon lehet kielégíteni.

A szkeptikusok által ma is vitatott, hogy tulajdonképpen szükség van-e bármiféle vallásra és hitbeli meggyőződésre, vagy ez csak egy ideológiai kolonc, amit az emberiség még nem rázott le a nyakáról. Dr. Németh Dávid arra a felismerésre jutott, hogy az emberi életben előfordul legalább négy olyan alapszükséglet, melyek hatékonyan csak vallásos módon kezelhetők:

1. Elrejtettségi szükséglet. Bármilyen stabil és megfelelő kapcsolatom van a körülöttem élőkkel - például a családom tagjaival -, nincs a kezemben a sorsuk, bármikor elveszthetem őket. Ezért emberként mindenféleképpen hajlunk arra, hogy valami egészen biztos és biztonságos kapcsolatot találjunk, mely az el nem múlás ígéretét hordozza. És akkor máris vallásos válaszokhoz jutunk, sőt igazán csak Isten garantálhatja azt, ami túlmutat a halálon.
2. Az erkölcsi orientáció szükséglete. Önkéntelenül hajlunk az objektív fogódzók felé (akkor is, ha nem teljesen értünk egyet mibenlétükben). Isten jóságára tekintve pedig könnyebb és természetesebb önzetlennek lenni.
3. Identitásszükséglet. Tudni akarjuk kik vagyunk, továbbmenve szeretnénk valakik lenni, akik valamit letesznek az asztalra, nyomot hagynak maguk után. Ha következetesen tesszük fel ezeket a kérdéseket, előbb-utóbb az élet nagy dilemmáihoz jutunk el: például ahhoz, hogy vajon nem az Alkotóm tudná legpontosabban megmondani ki vagyok?
4. Értelem és cél. Értelmes életcél nélkül nem tud kielégítő életet élni az ember. Ha az életnek semmiféle értelmet nem tulajdonítok, akkor a mai napom is értelmetlen. Ez nehezen elfogadható válasz legtöbbünknek - vagyis egy idő után önkéntelenül rákérdezünk az élet végső értelmére. Ezen a ponton pedig a vallás szóhoz jut.

Félreértés ne essék: az előbb felsoroltakra természetesen lehet nem vallásos, mindenféle hittől mentes válaszokat is adni. Például az élet céljával kapcsolatos emberi szükségletre valaki azt is mondhatja: nincs cél, illetve annyi van, amennyit találsz magadnak. Amiről itt beszélünk, hogy ezekre a szükségekre a vallásos tartalmú feleletek jobbak lehetnek, mint azok, amik nem vallásosak.

A könyv természetesen nem hagyja szó nélkül a fenti négy pontot, a riporter nem szégyenlősen rá is kérdez bizonyos dolgokra, firtat némely állítást és felvet újabb lehetőségeket. Itt most mindösszesen azért idéztem négy szükségletünket, mert saját érzéseim és eddigi tapasztalataim alapján valóban úgy tűnik, hogy a kérdéses témák önkéntelenül a hitem irányába mutatnak és ösztönöznek arra, hogy Istent keressem válaszul. Én is azt tapasztalom, hogy tényleg jobb válaszok adhatók ezekre a valós szükségekre a hit szemszögéből, mint anélkül. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárul az életünk teljességéhez: abban az ideális esetben feltétlenül, ha valaki mind a négy fenti pontra számára kielégítő feleleteket talál. Vagyis kevésbé tart a haláltól (hiszen az nem az élete vége), erkölcsi támaszt kap, tudja magáról kicsoda és mit akar, mi felé halad. Olyan ez, mint egy álom. Vajon kielégíthetők ezek a szükségletek? Szerintem teljesen, hézagmenetesen soha.

Tovább

Fekete és fehér

Egy mélységesen vallásos néger fickó (Samuel L. Jackson) megment az öngyilkosságtól egy vonat elé ugrani készülő professzort (Tommy Lee Jones), majd saját lakásába viszi, ahol kettőjük között vita bontakozik ki a Biblia, az élet értelme és a hit témaköreiben. A tét nem kicsi: meg kell győzni a professzort arról, hogy élni érdemes - nehogy ismét megpróbáljon egy másik vonat elé ugrani. Kétszereplős kamaradarab, mely végig egyetlen kis szobában játszódik - minden más csak elrontaná.

Vannak dolgok az életben, melyek csak spontán módon keletkeznek és nem lehet előre megtervezni vagy bármilyen más úton kierőszakolni őket. Ha belegondolok, a számomra emlékezetes baráti beszélgetések mind ilyenek voltak. Ezeket az alkalmakat nem létrehoztuk, hanem belekerültünk. És elemünkben voltunk! Ilyenkor aztán minden előfordult: váltogattuk a témákat, szidtunk és dicsértünk dolgokat, elmentünk filózgatásba hogy aztán valami felszínes rizsázáshoz jussunk, beszéltünk hülyeségeket és mondtunk mélyebb megállapításokat. De úgy távoztunk a végén, hogy ezt legközelebb is szívesen folytatnánk - aztán megértettük, hogy az ilyesmit nem lehet csak úgy folytatni, vagy kialakul magától vagy nem, ebbe bele kell törődni, nincs más lehetőség.

Kicsit ezt az érzést hozza vissza a The Sunset Limited. Ül egy szobában egy láthatóan mélyen vallásos néger fickó, aki épp most tette lekötelezettjévé azt a megtört öregembert, akit öngyilkossági kísérlet közben rántott vissza a vonat elől. A hitbuzgó és az életunt egymással szemben. Előbbi feltűri az ingujját és nekifog érvelni, utóbbi hallgatja, de állandóan menni akar, elege van a "vallásos rizsából". Aztán persze ő is felveszi a kesztyűt és előkotorja saját magát a depressziója alól. A másfél órás játékidő így telik el, egymással vitatkozva, egymást győzködve, végig feszülten, cseppet sem unalmasan, mert éppen olyan, mintha belepillanthatnánk egy jó kis diskurzusba, ahol ráadásul egy ember élete a tét. Ha ugyanis nem sikerül legalább részben "áttéríteni" a professzort, legalább valamennyire elhitetni vele, hogy élni jó, akkor komoly esély van arra, hogy az ismét megpróbál véget vetni az életének. De tényleg van jobb a következő vonatnál?

A Sunset Limited-et nem meglepő módon nem játszották moziban, valószínűleg azért, mert az olyan színdarabból adaptált filmek, ahol két ember beszélget a konyhaasztal mellett, kevés látványelemet tartalmaznak. Nézőként hálásak lehetünk ezért. Ez a film kopasz, nincs benne pirotechnika, semmi vizuálisan formabontó, és éppen ezért lesz néznivaló, jól megkomponált, a lényegre koncentráló. Itt minden a két ember között dől el, nem segítenek a látványos díszletek, a káprázatos robbanások, amik elvonnák a figyelmet a tartalomról. Végre a történet a lényeg, a maga meztelenségében. A színészek kénytelenek játszani, mert a nézők szeme csak őket láthatja meg - és elégedettek lehetünk, mert ennek megfelelően is teljesítenek. Mindketten nagyon jól.

Megmenekül a professzor? Sikerül lebeszélni az újabb öngyilkossági kísérletről? Esetleg megtér a történet végére? Otromba tréfa volna, ha bármit elárulnék. A film játékideje alatt sem mindig lehet eldönteni, hova fut ki a történet, mire jut egymással a két öreg. Váltogatják a témákat, szidnak és dicsérnek dolgokat, elmennek filózgatásba hogy aztán felszínes rizsázásba jussanak, beszélnek hülyeségeket és persze elhangzik egy-két mélyebb megállapítás. Tisztára, mintha igazi lenne.

The Sunset Limited (2011, 91p)
Fsz: Samuel L. Jackson, Tommy Lee Jones
R: Tommy Lee Jones

Tovább

Doktorok a falak között

Az elmúlt pár napban kétszer is kaptam e-mailben reklámszerű meghívót egy bizonyos úriembertől, akinek inkognitóját megőrizném. A levélben egy öltönyös, kezében vaskos Bibliát tartó, idősebb férfi néz velem farkasszemet, miközben másik karjával határozottan rám mutat, mintha azt mondaná: "nincs mese öregem, el kell jönnöd hozzám". A vizuális marketing mellett persze maga a levél szövege, ami inkább felkelti az ember figyelmét.

Mr. Csodatévő ugyanis nem akárki: az e-mail tanúsága szerint "gyógyító csodanap"-ot szervez, ahol az ember végre megszabadulhat minden testi-lelki kínjától. Ahogy maga írja: "legyen szó akár rákbetegségről, depresszióról, esetleg csontproblémákról". A skála tehát igen széles. Kézenfekvő azt gondolni, hogy univerzális tehetséggel állunk szemben, aki tulajdonképpen minden betegséghez ért - az ember sajnálja, hogy miért nem hallott róla korábban és furcsállja, hogy miért vannak még beteg emberek az országban. Tehetsége ráadásul nem pusztán a sokféle betegség gyógyításában merülhet ki: valószínűleg ott és azonnal, az általa szervezett rendezvény helyszínén azt is képes megállapítani, hogy a beteg valóban meggyógyult. Például - maradjunk a kapott listánál - a depresszióból... Azt hiszem Superman és Pókember együtt sem rendelkezik ilyen hatalommal, mint ez a bácsi.

Mivel a meghívóban egyetlen szó sem esik Istenről vagy bármiféle utalásról, miszerint a "gyógyító csodákhoz" esetleg nem csak emberünk tehetsége nyújtja az alapot, ezért csak a fentebb említett fotón látható termetes Biblia miatt gondolhatjuk, hogy keresztény szellemiségű rendezvényről van szó.

De minek rendezvényt szervezni a gyógyuláshoz? Ez az egyik olyan kérdés, amit még sosem tettem fel egy vérbeli, karizmatikus gyógyítónak (lévén nem nagyon ismerek személyesen ilyeneket), pedig nagyon szívesen megtenném. Ahogy nálam valaki jobban megfogalmazta:

"Miért nem jönnek össze mindazok, akik állítják, hogy rendelkeznek a gyógyítás ajándékaival, és miért nem szolgálnak ott, ahol a legelkeserítőbb a szükség? Kezdhetnék a saját területükön levő kórházakban és szanatóriumokban, aztán továbbmehetnének a szélrózsa minden irányába. A betegek gyógyításának a lehetőségei korlátlanok."

Nem rossz ötlet! Ahogy Jézus többnyire a nyílt utcán gyógyított, sőt temetkezési helyre is elment halottat támasztani, úgy ez a lehetőség ma is nyitva áll. A csodagyógyítók azonban ritkán vagy inkább soha nem lépnek ki sátraikból vagy a tv-stúdiók, istentiszteleti helységek falai közül. Mindig irányított közegben végzik a munkát, mondhatni felépített módon gyakorolják a gyógyításaikat. Legalábbis én nem sok esetről hallottam, amikor Isten csodás emberei spontán, mondjuk egy temetőben sétálva halottat támasztottak vagy egy kórházban kórteremtől-kórteremre járva súlyos szervi betegségben szenvedők keltek volna ki az ágyukból szolgálatuk során.

Isten persze tud gyógyítani, de néha nem tudom eldönteni, mennyi köze van a mai, felfokozott hangulatot teremtő, százezres tömegeket megmozgató csodadoktorokhoz. Azt viszont sejtem, hogy a vitalitás, az egészségmegőrzés, a gyógyulás az egyik legstabilabb terület. Mindig lesz igény rá, mert mindig lesznek betegek. A jóléti társadalmaktól a nyomorgó és nélkülöző emberekig mindenkinek "eladható" üzenet, az év bármelyik hónapján, a hónap bármelyik hetében, a hét tetszőleges napján, hogy valamiképpen majd megszűnik nyomoruk forrása és elillan az a gyötrő fájdalom vagy betegség, ami megkeseríti az életüket. Ne csak keresztény modellekben gondolkodjunk: belefér ebbe a homeopátia illúziójától a kuruzslókon keresztül személyes kedvencemig, Tihanyi "fantomműtétjéig" minden. Óriási hatalomra és kiváltságos bánásmódra tesz szert, ha valaki el tudja hitetni sokakkal, hogy nála a megoldás kulcsa a legsúlyosabb betegségekre.

Nekünk átlagembereknek mindennapi tapasztalatunk azonban az, hogy néha együtt kell élnünk több betegségünkkel. Ez persze rossz, sőt adott esetben borzalmas dolog. Lehet, hogy célja van? Lehet, hogy az is csoda, ha Isten megtart valakit egy betegségben?

Tovább

Olvassatok másokat!

Meleg van, leolvad rólam a nadrág, átizzadom a pólót, naponta többször megyek zuhanyozni - vagyis minden bajom van. Úgyhogy olvassatok másokat! Illetve, maradjunk együtt és gondolkodjunk tovább, csak kicsit más formában.

Elindult egy új blog, melynek címe Küldetés. Tematikája szerint többnyire a misszióhoz és az ahhoz kapcsolódó gondolatkörhöz kíván hozzátenni mindenféle témában. A blogba néhány ismerősöm, kollégám és én is fogok írni. Egyszerre szeretnénk beszélgetni az egyház tennivalóiról, megmutatni az olvasóknak hogyan élnek azok az emberek, akikhez egy misszió eljut, és adott esetben vitás kérdésekről együtt gondolkodni, melyek a misszió világát érintik.

A blogot nem titkoltan a Kelet-Európa Misszió működteti, de lényegét tekintve ugyanolyan, mint bármely más blog. Ha van kedvetek, kövessétek figyelemmel és ha nagyon jó kedvetekben vagytok, tegyétek ki saját blogotok linkjei közé! :-)

Tovább

Tényleg depressziós írás a Prédikátor könyve?

Az ószövetségi Prédikátor könyvét túlzás nélkül atomjaira szedte a bibliakritika. Szinte nincs olyan témakör, melyet ne vitattak volna vele kapcsolatban. Salamon szerzősége, a könyv keletkezése, az állítólag előforduló anakronizmusok, nyelvészeti furcsaságok, a hapax legomenonok, a könyv világias stílusa mellett az egyik leggyakoribb ellenvetés, hogy a Prédikátor könyve lehangoló, negatív szemléletű mű. Nekem az egyik kedvencem.

Hányatott sorsa volt: még a második században is zajlottak rabbinikus viták arról, hogy a Prédikátor könyve „beszennyezi a kezet vagy sem”. Ahogy L. Lowell Smith írta:

"Nincs megtestesült lelki fölemelkedés ezeken a lapokon... A Prédikátor könyve... csak egyet végez el, a zavarba ejtést."

Többek véleménye csendül ki ebből a megállapításból. Crenshaw a könyv „elnyomó tendenciájáról” beszél, ami az emberi életet haszontalannak, teljes ellentmondásnak tartja. Scott szerint „racionalista, szkeptikus, pesszimista és fatalista” munka, mely a legtöbb nézetében ellentétes a vallásos zsidók életszemléletével.

A napokban olvastam egy lektorált elemzést a kérdésről, ahol a szerző összeszedte a repetíciókat, a leginkább előforduló ismétlődő kifejezéseket. Mint kutatásából kiderült, a Prédikátor könyvében főként három témakör váltakozik: az élet értelmének keresése („mi haszna van...?”-formulák), az élet abszurditásának felemlegetése („hiábavalóság”-formulák), valamint az élet pozitívumainak megemlítése („nincs jobb”-formulák). Bár nem szeretném ismertetni az egész vizsgálódási módszert, ennek végén a szerző nagyjából arra jut, hogy e három közül a legterjedelmesebbek az élet abszurditásáról, mulandóságáról, a halálról és elmúlásról szóló fejtegetések. Ezek mintegy 37,75%-át teszik ki a Prédikátor könyvének, minden más téma kisebb terjedelemben osztozkodik.

Kétségtelen, hogy nem ez a bibliai irat az, amit életunt és depressziós emberek kezébe elsőként adnék, ha célom az volna, hogy kicsit jobb kedvre derítsem őket. Már a második vers is elég lehangoló lehet sokaknak:

"Igen nagy hiábavalóság - mondja  Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!" (Préd 1:2)

Ha már együtt szomorkodunk, megemlítem, hogy az itt olvasható hebel kifejezés nem csak „hiábavalóság”-ot, hanem szó szerint „párát” vagy „leheletet” takar és a dolgok ideiglenességét, pusztulásra ítélt állapotát fejezi ki. Pontosan így hívták a Teremtés könyvében Ábelt (lehelet), aki az első emberpár Kain által meggyilkolt fia volt.

Fontos azonban egy másik, pontosan huszonötször ismétlődő kifejezést is észrevenni: „a nap alatt”. Talán ez az a perspektíva, amit feltétlenül szem előtt kell tartani olvasás közben. A Prédikátor alapvetően evilági nézőpontból, mondhatni „földhözragadtan” szemlélődik,  és ebből a perspektívából vonja le következtetéseit is. Ahogy William MacDonald szerintem megragadóan írja, a prédikátor „tűvé teszi a világot, hogy megoldja az élet rejtélyét”, kutat a válaszok után. Roy B.Zuck szerint négyféle választ biztosan találhatunk a könyvben:

1. Isten nélkül az életnek nincs értelme
2. az életben sok dolgot nem lehet megérteni
3. a hagyományos bölcsesség indokolatlanul optimista
4. az egyetlen igazán helyes válasz az élet értelmére az istenfélelem

Az utolsó pont egyértelműen pozitív végkicsengést ad – ezt még azok is elismerik, akik az egész művet lehangolónak és depressziósnak vélik. Ahogy a bevezetőben említettem, nekem ez az egyik kedvenc könyvem a Szentírásban és egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor magam alá kerültem volna a Prédikátor gondolatait olvasva. Sokkal inkább nevezném realistának, mintsem negatívnak ezt a szöveget. Pont úgy írja le a nap alatti valóságot, ahogy azt saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Ilyen a világ, ilyen az élet.

Tovább

Ellenségeink és mi

Még a hit iránt teljesen közömbösek is ismernek néhány mondást, ami Jézustól származik. Ezek közül talán a két legnépszerűbb a "szeresd felebarátodat...", illetve a "szeresd ellenségedet" kitételek. Ez a két csoport azt hiszem mindannyiunk számára ismerős: felebarátokat és ellenségeket egyaránt meg tudunk nevezni. Utóbbiakkal kapcsolatban eszembe jutott...

... mennyire sok ellenségkép jár körbe-körbe az egyházban. Ha átgondolom az elmúlt évtized "termését", furcsa mód sok olyan "ellenséget" találok, akik vagy amik nagyon sokakat megmozgattak, aktivitásra bírtak, beindítottak. Tulajdonképpen azt kell mondanom, egyes esetben az evangélium maga nem ért el olyan dinamizáló hatást, mint amit ezek az emberek, mozgalmak, produktumok elértek a keresztények között. Így tehát sokan ellenségként tekintenek más vallásokra és azok képviselőire (például Mohamed személyére és az iszlámra), ellenségként kezelnek kultúrához tartozó jelenségeket (például a Harry Potter sorozatot, a Krisztus utolsó megkísértése című filmet és ehhez hasonlókat), ellenségként gondolnak konkrét emberekre (legyen az Darwin vagy a Dalai Láma) vagy társadalmi jelenségekre (például a homoszexualitás). Ezek az ellenségképek - még ha részben konkrét személyhez is köthetők - többnyire arctalanok, sokkal inkább valami olyannak a megtestesítői, ami indulatokat vált ki belőlünk.

Nem állítom, hogy az előbb felsoroltakkal kapcsolatban jogtalan lenne kritikát megfogalmazni, sőt úgy gondolom, lehet és kell is, hogy legyen egy kereszténynek véleménye a homoszexualitásról, más hitekről, de még Mohamedről is. Az is teljesen rendben van, ha kritikus szemmel viszonyul hozzájuk! Ám, akárhányszor beszéltem olyanokkal, akik harsányan síkra szálltak valamik vagy valaki ellen, mindig nagyon tipikus falakba ütköztem. Egy ilyen párbeszéd nagyjából egyetlen kérdés-feleltből állt. "Beszéltél már valaha homoszexuális emberrel? Ismered az életét?" - teszem fel a kérdést, a megszokott válasz pedig "Nem, de nem is akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk". "Tudod mit mond az evolúció?", a válasz sokszor annyi "Hogy a majomtól származunk". "Ismersz muszlim hívőket?", a felelet: "Isten óvjon tőlük, azok mind terroristák, takarodjanak haza, ahonnan jöttek!". "Olvastál már egyetlen Harry Potter könyvet?", a reakció szerint pedig "nem, de nem is fogok, mert a varázslást tiltja az Úr".

A kereszténynek is lehetnek ellenségei a többi ember között, tagadhatatlanul, hiszen Jézus felszólított arra, hogy szeressük őket. De azt hiszem az a személy, aki igazán ellenségkép kellene legyen a számunkra, nem egy ember, egy vallás vagy mozgalom, esetleg könyv vagy film, hanem az, akit a Szentírás görögül szatannak, azaz vádlónak nevez. Persze a valódi ellenséggel szemben nem lehet tüntetést csinálni, nem lehet sajtóban és a nyilvánosság előtt tiltakozni ellene - mert nem olyan kézzelfogható, mint bármi vagy bárki, aki ehhez a világhoz kötődik.

Az evilági ellenségeinkkel azonban más teendők kell legyen - legalábbis a fent idézett jézusi tanítás szerint. Pál még tovább is fokozza ezt a képet:

"... ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére." (Róm 12:20)

Történelmi tanúságok szerint a zsidókat leigázó Asszír birodalom egyik bevett eljárása volt, amikor forró aszfaltot csurgattak az elítéltek fejére. Ez persze nem a Pál által írt szeretet gyakorlása okán tették, hanem fegyelmező szándékkal. Eszmeiségében kicsit talán közelebb áll a fenti idézethez az az ősi egyiptomi szertartás, ahol a bűnbánó parazsat tett a fejére, hogy kimutassa bűnbánata komolyságát. Itt már megjelenik a szégyen, mint érzés motívuma, ami elvezet egy vétek helyretételéhez. John Stott pedig azt írja, a parázs a páli retorikában (a régebbi fordításokban eleven szén) gyógyítani hivatott, nem bántani, megnyerni, nem elidegeníteni: a szégyenkezés bűnbánatra vezet.

Az emberi ellenséggel való bánásmód lefegyverző ereje abban rejlik, ha szeretjük az ellenséget. Ha a rosszat jóval győzzük le. Ez az, amire az ellenség nem számít, amire nem gondol és pont ez okozhat számára olyan fájdalmat, ami elindíthatja a jó úton. Ha tényleg rossz úton van, erőszakkal és haraggal nem biztos, hogy kifizetődő próbálkozni.

Vajon mi lenne, ha a keresztények az ellenségkép gyártás közben megfontolnák és még meg is valósítanák ezt a páli elvet?

Tovább