Tehát: mi jellemzi az egészséges haragot? Hadd említsek meg csak két hasznos jellegzetességet!
A harag helye
Tehát: mi jellemzi az egészséges haragot? Hadd említsek meg csak két hasznos jellegzetességet!
Nemhogy ömlik, egyenesen zubog minden csatornán, hogy a kormány számára milyen fontos a gyermekek védelme. Érdekes viszont, hogy miközben a gyermekvédelem ennyire kiemelt szempont, az utcán tüntető diákok szemébe mégis spriccel a könnygáz - persze a csípős permetnél fájdalmasabb az iskolásoknak, hogy a gyermekvédő vezetés magasról tesz a véleményükre. Ehhez a szerfelett ellentmondásos helyzethez "remekül" illeszkedik Böjte Csaba ügye is, amely a "gyermekvédő" oldalon nem igazán vált ki erős tiltakozást: úgy látszik tehát, azért mégsem annyira fontosak a gyerekek.
Aztán kidőlt egy csontváz, most pedig még több is. Ott tartunk, hogy Böjte Csaba lett a legnagyobb akadálya a saját szervezete működtetésének.
Nemi erőszak, bántalmazás, visszaélések sora - nem részletezem, a vonatkozó hírforrásokban minden le van írva -, és szinte példátlan, másodfokon kiosztott 28 év(!) börtönbüntetés az abuzálást elkövetőnek. Mintha mindez nem lenne elég, időközben előkerültek ehhez hasonló ügyek, és ahogy Bartus László a maga szokásos bárdolatlanul szókimondó stílusában - ámde igen találó szóhasználattal - megfogalmazta: az eredetileg gyermekek védelmére és nevelésére létesített Dévai Szent Ferenc Alapítvány inkább egy "gyerekrezervátumra" emlékeztet, ahol azt csinálnak a kicsikkel, amit csak tudnak és amit nem szégyellnek. Szégyenkezésről pedig láthatóan nincs annyira szó, ahogy felelősségvállalásról sem igazán.
Megrándíthatnám a vállam, de nem vagyok az a fajta, és nem tudok az ilyesmihez hozzászokni. Persze meglepődött sem vagyok, kivéve egy dolgot. Ez is az én hibám.
Valahogy bedőlhettem a mézes-mázos Böjte-imidzsnek, mert a "kedves szerzetes" csuhája mögött sokáig nem tűnt fel, hogy ez az ember milyen szörnyű butaságokat beszél. Most nem a szóvirágos közhelyekre gondolok a mindent elsöprő szeretetről és hasonló frázisokról, ami egy amerikai szépségkirálynő választás záróbeszédéhez illő bölcsesség, hanem amiket ebben az ügyben és más dolgok kapcsán Böjte megfogalmaz. Így például zavarba ejtő ostobaság gyerekekkel együtt imádkozni az "ártatlan Budaházy bácsiért", vagy azt mondani, hogy a "rákos daganatot" sikerült kimetszeni az Alapítványból a fenti bírósági ítélet kapcsán, a többiek pedig szinte ártatlanok ebben a helyzetben, hiszen az "egészséges szöveteket" így megvédték. Ezek olyan szintű sületlenségek, hogy egyenesen mellbevágó olvasni őket. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy maga Böjte elhiszi őket vagy csak azért mondja, mert nem maradhat néma ebben a helyzetben. Ehhez a sületlenséghez csatlakoznak még olyanok, akik nyakra-főre osztják az interneten a "boldog dévaházi árvák" sztorijait - amivel azt kívánják illusztrálni, hogy micsoda aljas dolog Böjte Csabát bántani, hiszen nagyon sok gyermeken segített. Amit persze - tegyük ezt hozzá - nem tagad senki sem, de nem is azért "bántják" Böjtét, akiken segített, hanem akik egy életre megnyomorodtak a megalázó bánásmód és akár szexuális abúzus miatt. A sikeres élettörténetek eltörlik a bűncselekményeket? Komolyan lehet így érvelni?
Ne felejtsük el, itt valakik egy évtizeden át rendszeresen bántalmaztak gyermekeket nevelői minőségben, nem is egyet, mert nem elszigetelt esetről van szó és nem egyszeri alkalomról. Kínozták, rettegésben tartották őket, fizikailag és érzelmileg abuzálták. Világossá vált, hogy a nevelőként dolgozók egy része is inkább nevelésre szorult volna - ehelyett azonban hatalmat adtak a kezükbe a szervezeten keresztül. Erre Böjte másik reakciója mindösszesen az volt, hogy most nem ítélkezni kell, hanem imádkozni.
Hát igen, ebben azért van valami, az már biztos! Tényleg imára van szükség: Böjte Csabának jó szerzetesként hason csúszva kellene bűnbánatért könyörögnie Isten előtt, és vele együtt másoknak is. Aztán az ámen kimondása után - ha nem akarja, hogy a hitelessége végképp porrá omoljon és az életművének tekinthető szervezetet elnyelje a Nagy Erkölcsi Fekete Lyuk - azonnal lemondani, nyilvánosan megfogalmazni erős bocsánatkéréseket és rábízni a szervezet vezetését vezetni képes emberekre. Ilyen kaliberű bukásoknál ez az elvárható minimum, ami persze az egész esethalmaz jogi hátterét még nem fogja megoldani önmagában. Az ájtatos szólamoknak most nincs helye, csak röhejessé teszik a szörnyűséget és még több kárt okoznak. Az igazi gyermekvédelemre pedig láthatóan nem az óvodákban, hanem a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál van szükség.
"Nagyon sokan a 2050 körüli időpontra teszik a totális összeomlást, és szerintem ez nagyjából korrekt számítás, ha csak nem történik valami komoly és gyors változás. De ha történhetne ilyen, annak már azért látszania kéne."
Van egy csúnya kifejezés, de akármilyen bántóan is hangzik, meg kellett alkotni: úgy hívják, hogy "ekkléziogén neurózis". Ez az egyik legszabatosabb megnevezés, amit az ember manapság hallhat, amikor az egyház által okozott sérülésekről beszélünk. A Felszabtér egy több részből álló interjúsorozatot közölt le a zeneművész Rabovay Júliával, amit érdemes elolvasni és érdemes átgondolni is, merthogy pontosan az egyházi sérülések állnak a középpontjában.
Az egyház által okozott sérülések pontosan így működnek. Ezek spirituális bárányhimlők, melyek az embert teljes felületén kiütik. És akkor bizony minden és mindenhol fáj meg viszket. Ha éppen az a szervezet bánt, ami Jézus eredeti szándékai szerint a védelem, az otthon, a gyógyulás szándékával jött létre, azt nem lehet eléggé elkeserítőnek nevezni. Mindezt csak azért írom, mert világossá és egyértelművé kívánom tenni: elolvasva Rabovay Júlia történetét, egy pillanatra sem becsülöm le az ekkléziogén neurózist, amin keresztülment. Azok, akik valamiféle konzervatív hitvédelembe csomagolva tulajdonképpen a saját világszemléletüket és szabályaikat kívánják másokra ráerőltetni - természetesen "Jézus nevében" - súlyos bűnt követnek el és tönkreteszik a náluk sokszor kisebb, védtelenebb, befolyásolhatóbb hívőket. Nincs ezt hova szépíteni. A jelenség létezik, valós, siralmas, elbagatellizálni komoly vétség. Magam is átéltem ilyesmit, illetve most is rendre találkozok olyan hívőkkel, akiken átment hasonló úthenger.
S ahogy a bárányhimlőre, úgy az ekkléziogén neurózisra is valamiféle "gyógyszeres megoldást" kell használnunk. De mi a jó "gyógyszer" egyházi sérülésekre? Nehéz kérdés, egy azonban biztos: van olyan is, ami nem használ. A Felszabtér cikksorozata kapcsán sajnos pontosan ez jutott eszembe. Ha megsebesít valakit az egyház, arra nem az egyház szidalmazása, lehúzása, szétkritizálása lesz a gyógyszer - ebben biztos vagyok. Ha ismersz egy hatalmával visszaélő lelkészt, arra nem a lelkészkedés megszüntetése, kigúnyolása, cinikus lesajnálása lesz a balzsam. Elhiszem, sőt fontosnak tartom, hogy aki átél egyházi sérüléseket, megtalálja azokat a színtereket, platformokat, ahol ezt szabadon és őszintén kibeszélheti magából. A gyógyulás egyik fontos mozzanata a kibeszélés, kimondás, a dolgok nevén nevezése. Ezt hívjuk lelkigondozásnak, ami általában két személy, a lelkigondozó és a lelkigondozott között zajlik, mondhatni "biztonságos környezetben", de nem kint a közbeszéd nyílt terepén. Vannak persze olyan esetek, amelyeket nagyobb közönség elé is érdemes kitenni - ám véleményem szerint csak akkor, ha az ekkléziogén neurózisban szenvedő ember már túl van személyes sérelmei feldolgozásán, már átbillent a zeniten, vagy legalábbis érzelmileg már képes bizonyos távolságot tartani a rossz élményeitől. Honnan lehet tudni, hogy ez a helyzet? Tapasztalatom szerint onnan, hogy az ilyen élettörténetek fókuszpontjai már nem a sérüléseken, hanem a megoldáskeresésen állnak, valamiféle kiutat szeretnének mutatni, valahogyan fellebbentik a fátylat arról, hogyan lehet a gyógyulás felé elindulni. Ahogy olvastam Rabovay Júlia történetét, szerintem ő tud távolságot tartani. A probléma nem is ez, hanem a kontextus.
Rabovay Júlia története persze nagyon tanulságos és biztos vagyok benne, hogy igaz. Bár vannak olyan kijelentései, melyek szerintem a történetétől függetlenül aggályosak, a legrosszabb számomra az a keret amibe a sztori beágyazódik: mert az összességében nem a megoldás felé mutat. Megpróbáltam áttekinteni a Felszabtér idevágó cikkeit. Ha meg kellene fogalmaznom egy konklúziót arról, milyennek tűnik a kereszténység a személyes sztorik és interjúk alapján, akkor nagyjából azt mondanám, a kereszténység egy embereket tönkretevő, megbetegítő, eleven roncsokat teremtő társadalmi produktum. Az egyház a visszaélések terepe, a bevett felekezetek (különösen a nagyegyházak) romboló atmoszférájú helyek, amiket leginkább kerülni érdemes. Valami hasonló volt a bajom mindig is az ide tartozó Perintfalvi Rita írásaival és munkásságával: egy jó szó nem sok, annyit nem képes mondani az egyházáról, aminek a tekintélyét felhasználva teremti meg saját egzisztenciáját.
Különös igazság, hogy a sebesültek másoknak is okozhatnak sebeket. Itt is ezt látom. Elolvasva az interjúkat, persze találhatunk számos értékes meglátást, frappáns gondolatot és szókimondóan őszinte pillanatot, melyek emberi sorsokból fakadnak. Az összkép azonban igen sötét: az életutak végső konklúziója önkéntelenül valahogy úgy cseng az olvasó fülében, hogy az interjúkban szereplő embereket megkárosította a kereszténység, amiben amúgy sincs szinte semmi jó vagy örömteli. Nos, ez a látens és újra visszatérő üzenet viszont önmagában megbetegítő és elrettentő. Nem mondom, a keresztény embernek bőven van miért a saját portája előtt sepregetni, de miközben ezt teszi, azért tudnia kell, hogy az egyház mégiscsak az otthona.