Meggyőződésem, hogy egy saját hitére fogékony keresztény nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy legalább esetszerűen ne hallgasson meg a hitével szemben álló véleményeket. A kihívás mindig jót tesz nekünk, mert az adott esetben görcsösen betokosodott látásmódunkat képes megolajozni, és rákényszerít a hitünkről való gondolkodásra. Szalai Miklós két ateista érvet felvonultató könyve igazi "olajozás" ebben az értelemben: intellektuális hegymászás, amely megkívánja a diszkutálást, a vitát, a továbbgondolást.
A
Létezik-e Isten? című kötet nem könnyű olvasmány. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, el kellene olvasnom még egyszer - mert vannak részek, amiket fáradtan olvastam és nem jutottak el igazán hozzám, más részek pedig egész egyszerűen nehezen befogadhatók voltak. Ez teljesen természetes, hiszen a jó könyvek már csak ilyenek: többszöri nekifutásra emészthetők.
Szalai Miklós ateista filozófus (ld. a fotón) olyan ember, akivel érdemes is szóba állni. Nem fröcsög a vallás ellen, hanem érvei vannak, miközben végig érezhető, hogy tiszteletben tartja amit kritizál. Az ilyen emberrel hosszabb távon is együtt sétálhatunk hívőként, sőt egyfajta kaland a társaságában lenni. Szalai könyve azonban sokkal többet érne egy kalandnál: a tisztességes az lenne (amire nem vagyok képes), hogy felvetéseire hosszasan, akár egy másik könyvvel válaszoljon valaki. Azok a témák, melyekről ír ugyanis, bődületesen nagy falatok - tulajdonképpen olyanok, melyek mindig is megakadtak a kereszténység (és más teisztikus jellegű vallások) torkán. Nevetséges egyetlen blogbejegyzésben reflektálni, ezért amit most írok le, ne is így tekintse az olvasóm, vegye inkább egy gondolatfoszlánynak, amihez kiragadok egyetlen példát a könyvből. Előbb azonban vázlatosan hadd feddjem fel a könyv két nagy témáját.
Az egyik a lerághatatlan csont, vagyis a "ha van Isten, miért van ennyi szenvedés?" problematikája, melyet a teodíceai megközelítések igyekeztek ugyan megválaszolni, de keresztényként is el kell ismernünk, hogy erre igazából soha nem voltak képesek. Magam is írtam korábban arról, hogy ezek az apologetikus feleletek milyen foghíjasak, és a teodiceai próbálkozások mindegyikénél kilóg az a bizonyos lóláb, mivel nem tudják a változatos szenvedés-forgatókönyvek mindegyikét lefedni, mitöbb együtt sem nyújtanak igazi választ. A másik Szalai által feldobott kérdés a hitetlenségből vett érv, melynek lényege röviden az, hogy Isten úgy várja el tőlünk a legnagyobb bizalmat és a teljes egzisztenciánkkal való felé fordulást, hogy közben csekély mértékben és elégtelen módon mutatja meg önmagát. Még egyszerűbben: ha Isten azt szeretné, hogy megismerjük Őt és egész életünkkel odaadóan kövessük, miért nem teszi nyilvánvalóbbá a létezését?
Nos, Szalai Miklós nagyon alaposan belemegy mindkét probléma részleteibe, és miközben bemutatja ennek a két "örök dilemmának" a struktúráját, a rájuk adott keresztény filozófiai válaszokat (olyan elméletalkotóktól, mint például Richard Swinburne vagy Alvin Plantinga), az ateista reflexiókat is részletesen ismerteti. A végső konklúzió mi más is lehetne egy ateista filozófiai munka végén, minthogy a szenvedésre és a hitetlenségre alapuló érvet az ateizmus jobban megválaszolja, mint a teizmus - ezért korrektebb és indokoltabb az ateizmust elfogadni az istenhit helyett, sőt még az agnoszticizmus "kellemes langymelegéből" is tisztességesebb a hitetlenség felé mozdulni.
Tiszteletben tartva a szerző véleményét, a könyv mégis többször felvetett bennem kérdéseket, melyek illusztrációjára egyetlen pici példát szeretnék kiemelni a rengeteg közül - és nem is a legfontosabbat. A könyv utolsó szakaszában előkerül az implicit hit lehetősége, amit a teológiát olvasók inkább anonim kereszténység néven ismerhetnek. A katolikus teológus, Karl Rahner nevéhez köthető elgondolás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy valaki úgy is lehet keresztény, hogy nem tudatosan az. Egy másik valláshoz tartozó (sőt, akár vallástalan ember) megélheti az emberi egzisztenciánkkal együtt járó transzcendenciális horizontunk elfogadását akkor is, ha tudatosan nem tartja például Jézust megváltójának. Még egyszerűbben fogalmazva, valaki akkor is követheti a keresztény életstílust, ha maga sincs ennek tudatában. Most ne vitassuk meg ezt az egyébként sokféle problémás kérdést felvető elképzelést - a téma úgy került az asztalra, hogy egyfajta megoldáskísérlet lehet Isten rejtőzködésére.
Ha elfogadjuk, hogy például a kereszténység Istene direkt módon nem teszi magát nyilvánvalóvá mindenkinek, hanem akár embertömegeket meghagy a maguk hitében és vallási kereteiben, miközben azok életvitelükkel és gondolatiságukkal mégis Isten útján járnak, akkor ez enyhítheti azt a problémát, miszerint Isten nem teszi magát elérhetőbbé az emberiség számára. Nos, Szalai erre azt válaszolja, ha létezik egy "implicit" vagy "anonim" út is Istenhez (ami az üdvösség jutalmába torkollik) az két szempontból problémás Isten rejtőzködésére építő érv szempontjából. Egyrészt akkor mondhatjuk azt, hogy ezek az utak is egyenértékűek azzal, mintha valaki megtérne és tudatosan követné Istent, hiszen végső soron ugyanúgy Isten tetszésének megfelelőn élnek a rajta járók, mintha tudatosan keresztények lettek volna. Másrészt mondhatjuk azt is, hogy ezek az anonim utak csak másodrendűek és csak egy nehezebben megvalósuló és kevésbé teljes kapcsolatot tesznek lehetővé Istennel.
Ha az első lehetőséget választjuk, akkor nincs értelme Szalai szerint a teizmus eszméit terjeszteni és meggyőzni az istenhit erkölcsiségéről az embereket - hiszen ezek nélkül is pontosan megfelelő életet élhetnek Isten szemében. Ha a második lehetőséget választjuk, és ezek az anonim utak csak "gyengébb színvonalú" istenkapcsolatot biztosítanak, akkor Isten igazságtalan, mert bizonyos emberek csak ilyen utakon juthatnak el hozzá.
Nos, meglátásom szerint Szalai érvelése tetszetős, de egyszerre vérzik több sebből és nagyon leegyszerűsítő is. Ennek oka pedig, hogy a személyek közötti kapcsolatokat nem lehet egzakt mérőszámokkal kezelni. Nem mondhatom azt, hogy amikor valaki tudatosan megtér és követni kezdi Krisztust, az magától értetődően "jobb utat" jelent és Istennek tetsző életmódot fog követni, ahogy azt sem jelenthetem ki, hogy ha valaki "anonim keresztény", vagyis tudatosan nem döntött Isten mellett, az másodrendű úton halad. Azt hiszem az utak még akkor is egyéni preferenciák, ha próbálunk átlagot vonni belőlük és valószínűsítjük, hogy az explicit istenkövetés jobb az implicitnél. A helyzet az, hogy egy ember hitének megfelelőségét egyszerűen nem is tudjuk sehogy ellenőrizni, sőt éppen azokat óvnám ettől, akik tudatosan keresztények. Ráadásul egy kapcsolat nem lesz kevésbé értéktelen attól, hogy nem olyan közeli, mint amennyire egy tudatosan hívő ember ezt elmondhatja magáról. Mondok egy példát: vannak olyan ismerőseim, akiket nyugodtan nevezhetek "szoros ismerősi körömhöz" tartozónak. Nyilván ide tartozik a közvetlen családom, gyülekeztetem, baráti köröm. De vannak olyan ismerőseim is, akik ehhez képest csak "implicit" ismerőseim, távolabbiak, szociálisan messzebb vannak tőlem. Ez azonban semmit nem mond el a kapcsolataim minőségéről, hanem csak azok milyenségéről ad némi képet. (Bevallom őszintén, néhány szorosabb ismerősömmel gyakran nehezebb és problémásabb is a kapcsolatom, mint néhány távolabbival - gondolom ezzel nem vagyok egyedül...) Így tehát nem feltétlenül van értelme az istenhit eleve megmérhetetlen minőségét azon méregetni, hogy tudatos hívőről vagy anonim keresztényről van szó.
Mégsem szeretném megkerülni a Szalai Miklós által felvetett kétféle út lehetőségét, és ha kényszer hatása alatt választanom kellene, akkor azt hiszem azért én inkább a másodikat választanám. Vagyis azt, hogy az implicit út minden előbb megfogalmazott finomításom ellenére is jó eséllyel kevésbé vezet stabilabb és megélhetőbb istenkapcsolathoz. Az azonban nem világos, miért lenne emiatt Isten igazságtalan? Ezt gyenge érvnek tartom. Egyrészt: ahhoz, hogy Istenről kijelenthessem, igazságtalanul cselekszik amikor nem teszi mindenki számára közvetlenül elérhetővé az istenhitet, erkölcsileg és mentálisan is Isten fölé kellene helyeznem magam, mint aki van olyan helyzetben, hogy ezt elbírálhatja. Mivel nyilván képtelenség magamat Isten fölé helyezni még hipotetikusan is, így ez automatikusan azt jelenti, hogy isteni tudás hiányában megítélni sem tudom, Isten milyen ismérvek alapján határozza meg, ki ragadhatja meg tudatosan az istenhitet és ki nem. Oké, nem mondhatom igazságosnak, de igazságtalannak sem - ám ha egy Istenről beszélünk, talán plauzibilis feltételezni, hogy tudatában van a saját döntéseinek, ami nem éppen az ateizmus logikája felé mozdítja el a döntésemet.
Másrészt ha esetleg igazam van, és az anonim kereszténység kevésbé jó megoldás, mint a tudatosan felvállalt hit, ez éppen hogy indokolttá teszi az egyház missziós erőfeszítéseit: csak ebben az esetben nem azért hirdetik a keresztények az evangéliumot és annak erkölcsiségét, hogy az üdvösséghez hozzásegítsék az "anonim keresztényeket", hanem azért, hogy egy minőségibb istenkapcsolatot tegyenek számukra elérhetővé. Még egyszer mondom: teológiai okokból nekem van vitám az anonim kereszténységgel, de a fenti gondolatmenet most nem erről szólt. Csupán azt kívántam megmutatni, hogy az erre adott ellenérveket nem látom igazán meggyőzőeknek.
Szalai Miklós remek könyvet írt olyanok számára, akik szeretnek az ilyesféle kérdéseken gondolkodni, és szeretik rágcsálni az örök dilemmák gyökereit - még akkor is, ha úgy sem jutunk soha az egész végére, és ellenérvekre folyamatosan ellenérvek érkeznek majd. Egyszóval: ha be tudod szerezni a könyvet, akkor nyugodtan vedd meg, pihend ki magad alaposan és vágj bele. Intellektuális kalandnak és a hitünkről való gondolkodás alapanyagának remek lehetőség!
