Kezdetben volt... a szájhagyomány

A szó elszáll, ahogy a mondás is tartja: márpedig a Biblia anyagának egy jó része bizony szájról-szájra terjedt, mielőtt írásba foglalták volna. A szájhagyomány gyakorlatára sokan gyanakodva néznek. Vajon mi garantálhatja, hogy ami végül papiruszra vagy más adathordozókra került, az megegyezik azzal, amit évszázadokon át csak az emberi emlékezet őrzött meg?

A történelmi kutatások szerint a civilizáció bölcsője Mezopotámiából indult, az írást pedig a sumérok találták fel, mégpedig funkcionális célból: valószínűleg a termelt áruk mennyiségének rögzítése okán kezdtek el agyagtáblákra jeleket rögzíteni. Nem semmi társaság lehettek. Nagyjából 2000 piktogrammot használtak írásos korszakuk első felében. Mindez körülbelül Kr.e. 6000 évvel történt, maga az írás azonban csak fokozatosan és lassan terjedt el, s a zsidóknál bizonyos értelemben még Krisztus korában sem tudta kiszorítani a szájhagyományt.

Az tehát egészen biztos, hogy kezdetben a bibliai történetek szájhagyomány útján terjedtek, s ez a szokás akkor is megmaradt, amikor az írás kezdett egyre népszerűbbé válni. A szájhagyomány innen, a XXI. századból, amikor felbecsülhetetlen mennyiségű nyomtatott és elektronikus anyagot hozunk létre, ósdi és elavult, megbízhatatlan módszernek tűnik. Pedig nem volt az, sőt bizonyos értelemben meghaladta az írásos formákat is. Az írás elsősorban logikai tartalmat közvetít, a szájhagyomány azonban a hang, a zeneiség, a kísérő gesztusok igénybevételével az üzeneten túl még többletjelentéseket is hordozhat. Ráadásul a régiek azzal is tisztában voltak, hogy nem a szórakoztatás a fő cél, hanem a kultúra megőrzése, a Biblia esetén a hit továbbadása, tehát bizonyos szempontból a fennmaradás.

Az biztosnak tűnik, hogy a bibliai történeteket kezdetben a családok mesélték tovább egymásnak, majd egy idő után mindez átkerült a nagyobb közösségek színterére, ahol hivatásos mesélők adták tovább őket. Bármennyire megbotránkoztathat ez egy mai hívőt, de abszolút elképzelhető, hogy a továbbadott történetek bizonyos részleteit kiszínezték itt-ott (noha az üzeneteit megtartották), csak azért, hogy a hallgatóság érdeklődését ébren tartsák.

Úgy néz ki, hogy az írásbeliség terjedése ellenére a biblia szövegek jó részét Dávid koráig nem rögzítették véglegesen, sőt sokuk még leírásuk után is terjedt tovább. Az is köztudott, hogy Jézus történetét sem akarták leírni, hanem egy rövid ideig még az evangéliumi sztorik is szájhagyomány útján mozogtak az emberek között. (Ennek oka Jézus esetében az is lehetett, hogy egyrészt Ő maga sem írt semmit, és követőit sem kérte erre, másrészt maguk a legelső keresztények sem tartották szükségesnek, hiszen Krisztus közeli visszajövetelére számítottak - a pergamen pedig drága mulatság volt...). A kérdés persze az, vajon mennyire sikerült szó szerint megőrizni mindent a szájhagyomány útján terjedő szövegekből?

Biztosra vehető, hogy ez hibátlanul nem történt meg, amiben persze semmi meglepetés nincs. Ha a szkriptóriumokban, - ahol hangosan diktálták a Biblia szövegét és azt számos írnok egyszerre írta - már a rögzítés pillanatában hibák keletkeztek (és ezeket egyértelműen detektálni lehet), akkor a szájról-szájra terjedő történetek esetében kizárt a szó szerinti hibátlanság. Egyébként nem is véletlen - például az előző bejegyzésekben emlegetett teremtéselbeszélések esetében -, hogy az eredeti héber szöveg tele van könnyen memorizálható szójátékokkal, nyelvi fordulatokkal és eleve fordulatos történetekben és képekben beszél. Az ilyen szöveget sokkal könnyebb megjegyezni és továbbadni. A szájhagyomány évszázadokon, sőt évezredeken át tartó alkalmazása biztosan nem történt száz százalékos pontossággal, ez azonban láthatóan csak bennünket zavar: a bibliai szerzők többnyire megbíztak saját módszereikben és alapvetően inkább az üzenetre koncentráltak, mint a formára. Mindez persze nem jelenti, hogy utóbbit teljesen elhanyagolták, de egészen biztos, hogy az üzenet közvetítése prioritásban általában megelőzte náluk a sebészi pontosságot.