Kisebbrendűnek érzed magad? Addig jó neked!

Netalán van olyan az olvasóim között, aki kisebbrendűségi érzésekkel küzd? Ha igen, nagyon ne essen kétségbe: talán nem egyértelmű, de ebből a nyomasztó állapotából több jó dolog kijöhet, mintha magabiztos lenne. Hogy lehet ez?

Alfred Adler, az individuálpszichológia kidolgozója mély szakmaisága ellenére sem volt egy elefántcsonttoronyban élő személyiség. Adler, aki egy ötgyermekes bécsi zsidó családba született, bár nem volt utcagyerek, de élettere az utca volt. Mivel angolkórban szenvedett, bátyjainál ügyetlenebb gyereknek tűnt, egy súlyos betegség pedig majdnem elragadta, ám abból felépülve elhatározta: egész életét annak szenteli, hogy másoknak segíthessen. Később, már egyetemi tanárként dolgozott, szokása szerint a katedráról lelépve pedig kávéházakba ment, hogy a teljesen hétköznapi emberek közé kerüljön, hétköznapi szemmel lássa a világot és hétköznapi problémákkal foglalkozzon. A történet hosszú, röviden elég annyi, hogy Adler sok év kutatás és tapasztalat után számos dolgot megfogalmazott – részben önmaga életének kudarcai alapján, részben az általa látottak szerint.

Ezek egyike a kisebbrendűségi érzéshez kapcsolódik. Adler azt állította, hogy ezzel a nehézséggel valamilyen formában mindannyian küzdünk. A világ pedig ezen érzéseink mentén manipulál bennünket, beleértve a külsőnkkel kapcsolatos önértékelésünket (aki nem szép, az értéktelen), a munkahelyi érvényesülést (ha nem viselkedsz úgy, ahogy a kollégák elvárják, elutasítanak) vagy éppen az értékrendünket. És persze az is lehet, hogy a bennünket ért hatások tényleges egy valós, gyenge pontunknál ragadnak meg minket és ráerősítenek a kisebbrendűségi érzéseinkre. A kisebbrendűségi érzés persze túl komplex probléma ahhoz, hogy pár sorban kellő mélységben írjak róla, de szerintem mindannyian tudjuk, miről van szó.

Hogy lesz ebből a kudarcból siker?

Adler azt mondja, a kisebbrendűségi érzés egy soha ki nem fogyó forrás, állandóan túlhajtott állapot, ami veszteségélményben jelenik meg. Ha az emberek eljutnak addig, hogy nem a veszteségeikre néznek, hanem a veszteségeikre építenek, akkor ez valószínűsíti, hogy átlépnek sok problémájukon. A Jézusban való hit táplálhatja az önbecsülésünket azzal, hogy megmutatja: valaki annyira értékesnek tart bennünket, hogy felfoghatatlan áldozatot hozott értünk. Jézus saját önbecsülését is feláldozta azért, hogy a miénk épülhessen.

A fordulatot a pszichológia nyelvén szólva az átkeretezés élménye jelentheti. Ez az, amikor a bennünket ért dolgokat, a jellemünket, tulajdonságainkat más értelmezési keretbe vagyunk képesek helyezni. (Nagyjából, amit a Biblia is ír az elménk megújulása kapcsán). Sokan, amikor megtérnek, kifordulnak önmagukból: kihívóan öltözködtek – most elhanyagolják az öltözködést. Indulatosak voltak – most megalszik a szájukban a tej. Pedig a megtérés nem az, hogy Isten vagy az ember kihajítja az ablakon az alaptulajdonságainkat, hanem inkább átértékeli vagy ahogy fentebb írtam, átkeretezi. És éppen ezért tud a kisebbrendűségi érzés Isten kezében egy új kibontakozásnak az alapja lenni: tudom, hogy nem vagyok még az, akinek lennem kell és ez hajtóerőt ad a továbblépéshez, az életem kiteljesítéséhez. Sokan azt hiszik, hogy a nagy önbecsülésű emberek a legsikeresebbek, de ez nem így van. Valójában azok szoktak előrehaladni, akik nem magabiztosak. Ők sokszor küzdenek kisebbrendűségi érzésekkel, és még akkor is ezt teszik, ha soha nem győzhetik azt le ebben az életben. Szóval ha ilyesmit éreztek, ne essetek pánikba! Keretezzétek át és építsetek rá nyugodtan, aztán tapossatok a gázpedálra! :-)