2018. szeptember 8., szombat

Értelmezett tapasztalat - az istentapasztalat furaságáról (2)

Nem kell drog hozzá, sem alkohol, hogy az ember mintázatfelismerő képességei aktiválódjanak. Egy korábbi bejegyzésben már próbáltam említést tenni erről a természetes képességünkről, miszerint a világ jelenségei között hajlamosak vagyunk összefüggéseket felfedezni, dolgokba más dolgokat mintegy beleképzelni - és ez néha a kárunkra van, ám valamikor igenis a javunkat szolgálja.

A globális felmelegedés bizonyítéka

Szóval, az ember lefekszik a fűbe és nézi a felhőket. A felhőkben aztán arcokat lát, egy szaladó kutyát, vagy éppen egy nyújtózkodó zsiráfot - tulajdonképpen azt, amit csak akar. Teljesen ártalmatlan módja ez annak, amikor a belénk épített mintázatfelismerő képességünket használjuk, azaz megpróbálunk rendszert és összefüggést vinni a valóság elemeibe. Ennél már komolyabb játék, amikor emberek a tenyér vonalaiból vagy a bolygók együttállásának mintázatai alapján jó pénzért valaki jövőjét kívánják megmondani.

Merthogy nem tudunk létezni anélkül, hogy ne keressük állandóan a mintázatot, az értelmet, az összefüggést A és B dolog között. Kedvenc példám a fenti ábra, ami a női fürdőruhák méretét és a globális felmelegedés növekvő hatásait fésüli össze egymással. Hát nem elbűvölően kreatív az ember? :-)

A mintázatfelismerő képességünket tehát tudjunk ártalmatlanul és akár károsan is használni, de közben nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ez egy sok szempontból igen hasznos eszköz ám. Véleményem szerint a mintázatkeresés és az istenkeresés szorosan kapcsolódnak egymáshoz: ez az a képességünk, ami segíthet nekünk "találkozni Jézussal", azaz felismerni valamit Istenből ebben a valóságban. Ugyanakkor sokan nem így gondolkodnak. Az emberek jó része, ha Istenből akar meglátni egy "darabkát", akkor tipikusan valami csodára összpontosít, ami felforgatja a dolgok megszokott menetét. Ha majd Isten megjelenik káprázatos hang- és fényjelenség formájában, ha feltámaszt halottakat a sírból vagy tesz valami ezekhez hasonló, bibliai léptékű csodát, az lesz az igazán meggyőző. A direkt és mondhatni nyers istenélmény erejére vágynak, hiszen a mintázatkeresés valamekkora erőfeszítést igényel, ennek a kalandját pedig nem mindenki vállalja szívesen.

A mintázatfelismerésünk elsősorban nem a csodák mentén működik. John Hick amikor a látás fogalmáról értekezik, azt írja, hogy ezt a szót több különféle értelemben használjuk. Meglátni valamit első körben persze annak észlelését jelenti, hogy a vizuálisan érzékelhető tárgyakról benyomásaink keletkeznek. Azonban előfordulhat, hogy hirtelen valami újat veszünk észre egy tárgyban, miután egy ideig néztük - noha maga a tárgy semmit nem változott közben. Van erre egy tipikus példa, amikor egy grafikán egyszerre láthatunk kacsát és nyulat is, noha miközben magunkban döntünk erről, a rajz tárgyában ugyanaz marad. Hick azt mondja, a bennünket körülvevő valóság számos olyan elemből tevődik össze, amit szemlélhetünk így is-úgy is - de hogy mit látunk benne vagy mögötte, az nem magán a vizsgálat tárgyán, hanem a mi szemléletmódunkon múlik, vagyis ahogy az első körben észlelt dologról a bennünk kialakított mentális képet változtatjuk. Másként fogalmazva: minden benyomásunk, minden tapasztalatunk valójában értelmezett tapasztalat. Hick így ír erről:

"Értelmezett tapasztalatról akkor beszélünk, amikor azt, ami objektíve jelen van, tehát ami hatást gyakorol a retinánkra, tudati szinten két különböző módon észlelhetjük, mint két különböző jelleggel vagy természettel vagy jelentéssel vagy értelemmel rendelkező dolgot... (...) Minden tudatos tapasztalás tartalmaz olyan felismeréseket, amelyek túllépnek a közvetlen érzékleteken, és így az értelmezett tapasztalat körébe tartoznak."
Mindezek után az istenhívő egy olyasféle embernek tekinthető, aki bár a nem hívőhöz hasonló tapasztalatokkal rendelkezik, de ezek mögött Istent látja. Miután pedig minden tapasztalat értelmeződik, ez is egy legitim megközelítés a többi mellett. Összegezve tehát a mintázatfelismerő képességünk vezethet el minket, hogy Isten nyomait felismerjük és meglássuk, amit azután értelmezünk és a bennünk lévő meggyőződéssel összhangba hozva elrendezünk magunkban. Talán ezt az eseménysort címkézzük fel végül úgy, hogy "találkoztam Jézussal".

Ez szerintem jól hangzik, de mint bármilyen megközelítés, ami megpróbálja az istentapasztalatot egyszerűen megmagyarázni, valahol azért sántít. Azért, mert valaki azt gondolja, hogy valamilyen dolgot ennek vagy annak tapasztal meg, még nem következik, hogy igaza is van. Persze az egész világot megélhetem úgy, hogy az Isten nyomait látom benne mindenhol, de pusztán logikailag ez még nem jelenti, hogy ezek a nyomok valóban Isten nyomai. Ahogy persze azt sem jelentik, hogy ne Isten nyomai lennének. Az értelmezett tapasztalat csupán tehát addig vezet el minket, hogy a benyomásainkat, észleléseinket feldolgozzuk, és ezt többnyire világnézeti, hitbeli és más szűrők segítségével végezzük el.

Az istentapasztalat témáját a végtelenségig lehetne gurítani, és sosem érnénk a végére (ahogy számos filozófiai-jellegű kérdésnek sem). Tudom, hogy a nagyon racionálisan gondolkodó mai ember utálja ezt a szót, most mégis kénytelen leszek használni: van ebben az egészben egyfajta misztikum. A misztikusság emlegetésével nem elkenni szeretném a dolgok lényegét, hanem csak arra rámutatni, hogy mi emberek sem a világot, sem saját magunkat nem ismerjük még igazán. Ahogy mondani szokták, miként az univerzum szinte végtelennek tűnik kifelé, az emberi személyiség ugyanilyennek látszik befelé. Az istentapasztalat gyökerei is ebbe az ismeretlen régióba nyúlnak alá, s ráadásul mintha össze is kötnék ezt a kétféle végtelenséget, amikor az Univerzumot teremtő rejtélyes Istent a végtelenül bonyolult személyiségünkbe helyezve láttatják.

Én most itt meg is állok, azt hiszem.

9 megjegyzés :

  1. Sytka! Biztos megint megőrítelek, de mit csináljak, ha erről is Pál jut eszembe:-)

    "Azonban előfordulhat, hogy hirtelen valami újat veszünk észre..."

    Így van, és egészen pontosan ez történt Pállal is, csak éppen nem egy tárgy, hanem egy "személy" tekintetében. Pál ezt a folyamatot "lelepleződésnek" (ἀποκάλυψιν- apokalipszis) nevezi. A tapasztalt kijelentésének a hatására lepleződött le előtte a "titok", a "Krisztus titka."

    Azonban ahogyan mondod is, azért, "mert valaki azt gondolja, hogy valamilyen dolgot ennek vagy annak tapasztal meg, még nem következik, hogy igaza is van."

    üdv: balivi

    VálaszTörlés
  2. Mit láthatott a Buddha a fa alatt megvilágosodva?

    Az életéről szóló leírások szerint a hinduizmus modelljének végtelen körforgását látta, univerzumok sorát, az emberi szenvedélyek zárt ketrecét, és hogy a szenvedést a szenvedély lassú kioltásával lehet megszüntetni, mégpedig főisteni jóváhagyással. Az ember kiszabadulhat a szenvedélyei ketrecéből, nem köteles utódokra hagyományozni a szenvedést. Az egyénnél van a ketrec kulcsa. (No woman, no cry.) A Buddha számára ez volt a megvilágosodás.

    Nyilván volt a fejében egy előzetes koncepció, egy mintázat, ami a misztikus élményben megerősítést nyert, esetleg új elemekkel is bővült.

    Ebből kiindulva jó meglátásnak tűnik, hogy halálakor ki-ki a hite szerinti helyre (koncepcióba) kerül.

    Látszólag ez ellen hat a judaista makacskodás, hogy a végtelenül sokféle szubjektív élmény mögött/felett áll egy objektív Valóság, ami nem hitfüggő, hanem erkölcsfüggő.

    Az erkölcsöt közelebbről megvizsgálva aztán kiderül, hogy némileg szubjektív, sőt a szankcionálása enyhén ütközik az Istenről feltételezett végtelen jósággal és szeretettel. Zavarosabb a kép, mint szeretnénk.

    Mit tehet ehhez hozzá egy Isten-élmény? Végső rendet nem mutat, hanem megnyit egy kiegészítő, objektívnek tűnő dimenziót, amiről az ateista úgy tudja, hogy csak a következményei által „létezik”. A hívő pedig úgy tapasztalja, hogy számára objektívnek tűnő módon, önmagában létezik.

    balivi: ez Pálra is érvényes, azzal, hogy az Isten-élmény sosem laborbeli. Csak a szubjektumot győzi meg bármiről is, hiába meséli el akár a legjobb barátjának, a hatás nem reprodukálódik. A misztikus élmény sosem ellenőrizhető, és nem csak Pálé, hanem a Buddháé sem.

    VálaszTörlés
  3. A kereszténység (egyik) leggyengébb pontja éppen az, hogy túl konkrét mintát igyekszik adni a Megragadhatatlannak. Meg akarja ragadni, amit nem lehet, ki akarja meríteni a Kimeríthetetlent. Ez egyébként egy meglehetősen maszkulin, sőt erőszakosnak is mondható hozzáállás, nincs meg benne a kitárulkozás szabadsága és sebezhetősége az ismeretlen felé. Azt hiszi, tudja, ami nem tudható, ismeri, ami nem ismerhető, és mindezt ráadásul rá is kényszerítené az egész világra - de hol van ebben a ráhagyatkozás, a bizalom, az odaadás aktusa? Ami azonban minden előzetes feltevést és tudást feleslegessé tesz.
    Semmilyen igehirdetésre, tanításra nincs szüksége annak, akit a bizalom kitölt, aki képes saját és kultúrája korlátait levetkőzve ráhagyatkozni a Megnevezhetetlenre.

    Ha Isten valóban Végtelen, Megragadhatatlan és Kimeríthetetlen, akkor semmit sem mondhatnánk róla addig, amíg nem vagyunk képesek a kitárulkozásra, ez azonban minden mintázatot, minden tudást megsemmisítene - de ezt a sötétséget a kultúrember már nem vállalja, aki ragaszkodik saját kicsinyes ragyogásához. Sőt, ehhez még Istent is felhasználja kitűzőként, hisz mi mással ragyoghatna a legjobban mint egy ilyen pompás melldísszel?

    A keresztény kultúrember hordja magán a legnagyobb és legékesebb melldíszt. Csodáljuk hát, de jobb ha kettőt hátralépünk :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne feledd, hogy a kereszténység a judaizmus egyik ága. A kizárólagos Igazság igényét mindössze átvette az Ószövetségből.

      Érdekes lenne a fenti kommentet átírni a judaizmusra: vajon abban a formában is vállalhatónak tűnne-e.

      Törlés
    2. Kedves Dió Tim!

      Sok igazság van abban, amit mondasz és talán bizonyos értelemben erről szól a "negatív teológiának" nevezett gondolkodásmód. Eszerint Istenről tulajdonképpen semmit sem mondhatunk, mert bármit is mondunk, az szükségképpen hiányos lesz. Ha azt mondjuk, hogy Isten a szeretet, az rendben, de ahogy mi képesek vagyunk felfogni, megérezni, gyakorolni a szeretetet, annál biztosan többről van szó Isten esetében. Mit lehet akkor tenni? Hát beszéljünk inkább arról, milyen nem Isten: ez persze végtelen sok dolgot jelent, de ezekkel a kizárásokkal lépésről-lépésre mégis közelebb juthatunk ahhoz, milyen lehet Isten valójában.

      Én mondjuk nem osztom ezt a nézetet, mert túl körülményesnek tartom, de érteni vélem miért merült fel a negatív teológia maga. Ezt a kijelentésed viszont kissé paradoxnak látom:

      "Azt hiszi, tudja, ami nem tudható, ismeri, ami nem ismerhető, és mindezt ráadásul rá is kényszerítené az egész világra - de hol van ebben a ráhagyatkozás, a bizalom, az odaadás aktusa?"

      Istenben azért bízhat valaki és azért mutathat odaadást felé, mert valamennyire ismeri és tudja kicsoda Isten. Nem ésszerű a bizalmat elvárni a szinte semmi alapján. Az addig rendben, hogy a kereszténység néha túl konkrét tud ebben lenni (ez igaz), de a semmi és a "túl konkrétság" között bőven vannak még opciók. Csak egy példa: a szentségek (főként a keresztség és az úrvacsora / eucharisztia) pontosan ezt a célt is szeretné elérni: megragadhatóvá, látható, kézzelfoghatóvá tenni Isten kegyelmét a mi számunkra. És ezeket Krisztus is így gondolta.

      Törlés
    3. Bocs, hogy a csapos közbe: a három ábrahámi vallás mind világuralomban gondolkodik. A játékelméletek szerint garantáltan győz a tolerancia felett, aki így tesz. Azaz három jövőkép közül lehet választani.

      1. A kevés kiválasztott uralkodik a jobbágysorba süllyesztett emberiség felett.
      2. A „vesd Isten alá embertársadat, mint önmagadat” totalitárius analfabétizmusa tölti be a Földet.
      3. A „szeresd embertársadat, mint önmagadat” tanítás vezet globális, sokszínű, demokratikus jóléthez.

      Ahogy látom, nincs negyedik alternatíva. Ezeken kívül csak a vágyelvű gondolkodás marad.

      Törlés
    4. Kedves Sytka!

      Az egyik probléma, hogy azt hisszük, mindenáron beszélni kell. A beszéd a lehető legfelszínesebb kommunikációs forma. Beszéd nélkül is létezik megértés, ami mélyebben is hat, csak el vagyunk szokva a kevésbé közvetlen érzékeléstől. Más kérdés, hogy jelenlegi kultúránk szinte minden területen a felszínben gyökerezik - mintha az ember belülről kiürült volna, mint egy lassan kiszáradó tó, ahonnan fokozatosan tűnik el a mélység. Ahol van mélység, ott a kommunikációnak sem kell ennyire direkt módon működnie - nem kell szájbarágni, magyarázni, hitegetni.

      Nagyon hangzatosan tudunk Istenről beszélni, gyönyörű igehirdetéseket hallgathatunk, miközben a környezetünket (és önmagunkat) soha nem látott módon pusztítjuk. Az ember ön- és közveszélyes lett, miközben elvileg ő az, aki Istenhez a legközelebb áll az élővilágban.
      Az ember és környezetének állapota összefügg - nézzünk csak körül, romokban hever a világ, ahogy az ember belvilága is, miközben annyian vagyunk, hogy már lélegezni is alig lehet. Felmerül a kérdés, hogy az ember ebben az állapotában jogosult-e egyáltalán arra, hogy Istenről beszéljen.

      Minden energiánkkal önmagunkban rendet tenni, és másokat is ebben segíteni; ez lenne az egyetlen hiteles hívői magatartás, ehhez képest karriert építünk, gyarapodni vágyunk tudásban, műveltségben, pénzben, elismerésben, diplomáink és autóink számában, izom- és agyszövetben - mit sem tudva már az EGYSZERŰSÉG FÉNYÉRŐL. Belülről rothadunk, miközben kívülről egyre csillogóbbak vagyunk, és ilyen a kultúránk is, az ún. "demokratikus jólét".
      Egyre differenciáltabbak, bonyolultabbak vagyunk - ilyen a tudásunk, a beszédünk, az életünk, a munkánk, a kapcsolataink, a nézeteink, a hitünk - valóságos labirintusban élünk, benne a szörnnyel, aminek előbb-utóbb a prédái leszünk.

      Törlés
    5. Kedves Dió Tim!

      "Az egyik probléma, hogy azt hisszük, mindenáron beszélni kell."
      Ebből azt feltételezem, hogy szerinted ez így nem jó, tehát nem kell sokat beszélni. Ehhez képest jó hosszú kommentet írtál. ;-) (Bocsánat, magas volt a labda!)

      Miközben alaphangon értem a mondandódat, és nem is kívánok neki ellentmondani, némi kiegészítést tennék - mert az a benyomásom, mintha a dolognak csupán az egyik oldalát emelnéd ki. Természetesen egyetértek azzal, hogy nem kell minden áron beszélni. De szerintem nem feltétlenül a beszéd mennyisége a perdöntő, hanem inkább a tartalmatlansága. Nézd meg, az ÚSZ szerint "sok beszédben elmaradhatatlan a vétek" (tehát ne beszéljünk sokat), mégis pl. Pál volt, hogy szinte hajnalig elnyújtotta a beszédét (és nem olvassuk, hogy ezzel hibázott volna). Baj, ha sokat beszélünk, amikor nem kell - de az is, ha nem beszélünk eleget, amikor az kell.

      "Felmerül a kérdés, hogy az ember ebben az állapotában jogosult-e egyáltalán arra, hogy Istenről beszéljen."

      Igen, hiszen az ehhez való jogosítványt maga Jézus nyomta az ember kezébe, amikor felszólított arra, hogy hirdessük az evangéliumot mindenkinek és tegyünk tanítványokká minden népet. Ezek nem mennek beszéd nélkül. Az első keresztények is mindenkinek beszéltek Krisztusról és rendszeresen tartottak istentiszteletet is, ahol ugyancsak ezt tették.

      Node be is fejezem, nehogy nálad hosszabb legyek! ;-)

      Törlés
    6. Dió Tim,
      Elviekben messzemenően egyetértek! Csupán gyakorlati aggályaim vannak: szervezett keretek nélkül hány embert tartasz képesnek arra, hogy ilyen elvek szerint éljen? És lehetne-e egyáltalán ezeknek az elveknek szervezett kereteket adni?

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)