Odakintre idebentről, avagy a mérleg két serpenyője

Amikor írok egy bejegyzést és erre reakciók érkeznek, nem meglepően mindig továbbgondolok magamban bizonyos szálakat. Ilyen értelemben ez a poszt folytatása lesz az előző bejegyzés kérdésének, de azt hiszem jelentősen túl is mutat azon. Egész pontosan egy másik kérdésig visz bennünket, melyet keresztényként fontos lenne jól megválaszolnunk: érdemes-e "kikiabálnunk" az egyházból a világba?

Az előző bejegyzés alapvető kérdése úgy hangzott, hogy mi zavarja Istent konkrétan a homoszexualitásban? Egyelőre még nem láttam olyan feleletet, amelyre jó szívvel ki merném jelenteni, hogy igazán meggyőzőnek és perdöntőnek tekinthető. Talán gyanakvóan is néz rám az olvasó, valami ilyesmit gondolva magában: "Mivel Sytka eleve eldöntötte, hogy semmi nem fogja meggyőzni, ezért nem találja az érveket meggyőzőnek". Nos, megnyugtatok mindenkit, ha esetleg ezt gondolná: nem hoztam ilyen döntést. Voltak már olyan kérdések eddigi életem során, melyek ennél sokkal fontosabbak számomra, és olyan érvek halmozódtak fel velük kapcsolatban, hogy végül alaposan megváltoztattam a véleményemet. Meggyőzhető ember vagyok, igaz, nem könnyen - de egy jó érvnek nem számít milyen nehéz eset volnék, hanem repül és átüt, mint a puskagolyó. De ehhez tényleg jó érvre van szükség.

Nem szeretnék azonban magamról beszélni, mert végső soron nem az én meggyőzésem itt a kérdés, nem engem kell meggyőzni, nem vagyok én ennyire fontos személy. A tét nálam sokkal nagyobb. Szeretném ha mindenekelőtt kicsit belegondolnánk ebbe.

Mi keresztények azzal az igénnyel állunk a társadalmi lelkiismeret elé, hogy a melegek szerelemhez-házassághoz való jogot itt ne kaphassanak. Emellett azt is mondjuk, hogy igazság szerint az életforma, amit napi szinten gyakorolnak, a pokolba viszi őket - akár házasodhatnak, akár nem. Azt szeretnénk elérni, hogy a magyar törvények akadályozzák meg őket a házasságkötésben, örökbefogadásban és lehetőleg sok minden másban is. Keresztényként azt kérjük a meleg emberektől, hogy tagadják meg a nemiségüket, vonuljanak egy életre cölibátusba, szakítsák meg a párkapcsolatukat - vagy ellenkező esetben a kárhozatba jutnak és örökké szenvedni fognak. Röviden, ez az üzenetünk, ezt képviseljük és többnyire ezt hangoztatjuk, valamikor nyíltabban, valamikor látens módon.

Azt hiszem abban talán mindannyian egyetértünk, hogy ezek nagyon súlyos gondolatok, melyekhez nagyon komoly korlátozó törekvéseket társítunk. Egyszerűen az a tisztességes minimum ilyenkor, hogy amennyiben ez a durva csomag van a mérleg egyik serpenyőjében, a másik serpenyőben ehhez méltóan súlyos indoklások, érvek, nyomós okok szerepeljenek, melyek a megcélzott melegek számára is érthetők és plauzibilisek. Nagyon fontos tehát, hogy ezt a kérdést nemcsak magunk miatt kellene megválaszolni, hiszen megismétlem, törvényi erővel akarunk visszatartani embereket a házasságkötéstől. Melyek tehát azok az érvek, melyek mentén jogos lenne a korlátozásokat bevezetni? Mit tennénk a mérleg másik serpenyőjébe? Most szerintem végső soron annyit, hogy hitelvi okokból zavar minket a homoszexualitás, ezért korlátozni akarjuk a melegeket. Egy demokratikus jogállamiságra építő szekuláris társadalomban ennyit mondani gyakorlatilag a nullával egyenlő.

Ezért én úgy látom, ha nincs semmiféle nyomós érvünk, amely meggyőző és valószínű a hitünkön kívül álló emberek számára is, felesleges verni az asztallapot ezügyben. Megpróbálhatjuk persze azt - amit valaki egy szörnyű kommentben megfogalmazott az előző bejegyzés alatt -, hogy erőnek erejével keresztülverjük a társadalmon az akaratunkat, de valahogy a demokráciák normál üzemmenetben nem így szoktak működni. A hitünket sem tűzzel-vassal-karddal hirdetjük, és ahogy az elmúlt évtizedben bebizonyosodott, a jelentős politikai hátszél sem segít rajtunk túl sokat. Az emberek meggyőzésének normális és számomra igazán validitást hordozó útja az érvek, a vita és beszélgetés révén történő formálás - az erőszak nem. Hívő emberként utálnék egy olyan világban élni, ahol az egyház a törvény öklét használja fel, hogy a hitének megfelelő gyakorlatot érvényesítse. Szerintem ezt a vonalat le is zárhatjuk.

A mérlegre vetett pillantásból viszont az látszik, hogy az pillanatnyilag túlsúlyos. Elbillen az egyik irányba, túl van terhelve az elvárásainkkal, a kritikai állásfoglalásainkkal, a véleményünkkel, míg a másik oldalról hiányoznak az objektív, fajsúlyos, nehezen félreérthető érvek. Ebből számomra az következik, hogy az egyház alapvetően és elsősorban a saját területén belül kell maradjon ebben a kérdésben: ott teljesen jogosan számonkérheti a bibliai erkölcsiséget olyanokon, akik azt önként a magukévá tették és a követésére fordítják az életüket. (Ettől függetlenül még áll az előző bejegyzésben feldobott dilemmám, hogy a magunk számára is meg kellene értenünk, konkrétan mi lehet a baja a Szentírásnak a homoszexualitással. De ez már egy belső vita tárgyát képezhetné.) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egyház akkor semmit sem mondhat a szélesebb társadalom számára, csak ebben az esetben a küldetése nem a törvényi erőre emelés felé mutat, hanem a saját erkölcseinek bemutatása, a véleményartikuláció, a társadalmi párbeszéd irányába. Egyszerűbben: akkor nem az a dolgunk, hogy valamiképpen rábírjuk az államot, hozzon a melegeket korlátozó intézkedéseket és törvényesen akadályozza őket, hanem annyi, hogy elmondjuk hitelvi alapon hogyan látjuk ezt a kérdést.

Azt hiszem vannak olyan kedves testvérek, akik elszontyolódnak, ha az utolsó két mondatomat végiggondolják. Ők többet akarnak a vitánál és beszélgetésnél. Szerintem meg "odakintre" kiabálni "idebentről" úgy, hogy a mérleg egyik serpenyőjében nincsenek a véleményünk súlyához fogható érvek - nos, ennek én pillanatnyilag nem látom igazán a létjogosultságát, de túl sok hasznát sem.