Fogyunk - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (1)

Csapjunk a közepébe és jelentsük ki: alaposan elmerültünk a "melegkérdésben", mintha csak ez lenne a legnagyobb problémánk. Ám a hazai kereszténységnek vannak sokkal égetőbb kihívásai is, szembe jövő gyorsvonatok, sötétben úszó jéghegyek, amelyek mintha nem kapnának elegendő figyelmet. Ebben a rövid sorozatban öt olyan kérdésre kívánom a reflektorfényt fordítani, amelyek álláspontom szerint messze túlnőnek a homoszexualitás által okozott hullámokon, és amelyekkel sokkal többet kellene törődnünk!

Az első óriási nehézség, amivel tulajdonképpen jó ideje szembe kell néznünk, nem specifikusan magyar jelenség, de mi sem maradunk ki belőle. A kereszténység lassan, de biztosan fogyóban van a szekuláris nyugati világban. Ez a probléma sokaknak talán azért nem szúr szemet, mert az elmúlt években sikerült elhitetni az átlagemberrel, hogy keresztény Magyarországon él. A médiában keresztény értékekről beszélnek, a "Jóistenre" hivatkoznak, az iskolákban kötelező a hit- és erkölcsoktatás, nemrég még Ferenc pápa is Budapestre látogatott. Ez azonban szerintem csak a kirakat, a cukormáz, ami könnyen leolvad. A kristálytiszta igazság az, hogy Európa és benne Magyarország szekuláris rendszer, keresztény szempontból pedig újra missziós terület. Minden hátszél és támogatás ellenére az emberek a vallásra és a hitre nem tekintenek növekvő nyitottsággal, s bár sokakban van valamiféle spirituális éhség, a legtöbben azt az egyház nélkül kívánják megélni. A népszámlálási adatok senkit ne tévesszenek meg, ahogy az sem, ha sokan kereszténynek vallják magukat, mivel gyerekként megkeresztelték őket és különben is templomban volt az esküvőjük.

A nagy kérdés persze, hogy mi taszítja el az embereket a hittől? Nyilvánvaló, hogy rengeteg válasz létezik, hiszen az egész "egyházi fogyókúra" mögött is komplex okok állnak. Engedje meg az olvasó, hogy ezek közül most csak egyetlen gondolatot merjek megfogalmazni: szerintem a kereszténység mára elveszítette forradalmi progresszivitását. Mit értek ezalatt?

Nos, a progresszivitás szónak már a csengése is szörnyű a legtöbb hívő fülében. A fékevesztett liberalizmust sejtik mögötte, ami csavargatja az evangéliumi üzenetet, elvtelen kompromisszumokra hajlik a világgal vagy éppen gyökértelen teológiai szemléletmódokat terjeszt. "Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül" - tartja a bölcs mondás, amit mintha csak a progresszív teológiára optimalizáltak volna. A helyzet azonban szerintem az, hogy kár lenne összekeverni a valóban romboló, elvtelen, Szentírást kikerülő szélsőséges progresszív teológiát az integratív, építeni akaró, a bibliai hagyományokra épülő forradalmisággal. Ez a hangsúlytévesztés nagyjából ahhoz hasonló lenne, mint amikor a konzervatív hívőkre kapásból rámondják, hogy mindannyian fundamentalisták. Egy adott lelkiségi felfogás szélsőértékeit nem szerencsés rámosni a teljes skálára! 

Ami a szélsőséges progressziót a normálistól elválasztja, hogy míg előbbi teljesen talajvesztett és könnyedén átlapozza a Bibliában leírtakat, addig utóbbi a kétezer éve fennálló hagyományokkal és evangéliumi hittel kontinuitásban akar új felépítményeket létrehozni. Szerintem az elvtelen progresszióval ellentétes pólusban az a hagyományőrző felfogás áll, aminek nem pusztán célja, hanem egyben végcélja is kimerül annyiban, hogy valahogy őrizzük a hagyományokat. Magyarul: a keresztények dolga, hogy "mentsék ami menthető", hogy egyszerűen csak fenntartsák és továbbörökítsék a hitük tartalmát. Mindez persze nélkülözhetetlen, csak nem elégséges: hiányzik ugyanis belőle az a dinamika, ami a kereszténység első évszázadaiban az egész egyházat motorizálta. Nincs benne semmi forradalmiság, semmi pezsgés, semmi életrevaló vonás. Nem állítom persze, hogy én tudom a választ a fogyásra - valószínű nem is egyféle válasz létezik. De úgy vélem, hogy nagyon kevés csupán annyit tenni, hogy a hagyományainkat őrizzük és ápolgatjuk, miközben lövöldözünk a világra. Egy ilyen hithez senkinek nincs kedve csatlakozni, mert nem is világos, mi a jó benne.

A kereszténységnek vissza kellene nyernie a forradalmi jellegét, csakhogy ennek nem találja jelenleg a módját. Többről van itt szó szerintem, minthogy mi hívők felhasználjuk a modern lehetőségeket (blogolunk, vlogolunk és öltöny helyett farmerben megyünk istentiszteletre, ahol mai zene szól), sokkal inkább szemléletbeli váltóigazításra van szükség. Ennek egyik kiindulópontja lehet azt tisztázni, milyen viszonyunk kell legyen a világgal - milyen attitűdöket kívánunk erősíteni és milyeneket visszaszorítani, miközben a hitünk kontinuitását is fenntartjuk.

A témát nem azért vetettem fel, mert egy blogbejegyzésben megoldható lenne, vagy jómagam tudnám pontosan mit kell csinálni. Csak szerettem volna rávilágítani: míg rengeteg energiát, figyelmet, időt ölünk bele a homoszexualitás elleni küzdelembe, mintha azon nem töprengenénk ennyit, miként lehetne az egyház fogyását megállítani. Tökmindegy mennyi a meleg, ha egyre kevesebb a keresztény. Nem az a kérdés milyen sok az aratnivaló, hanem hogy miért nincs elég munkás? Végső soron nem mindegy hány milliárddal támogatja az állam az egyházakat, ha közben "teljes papfogyatkozás" van? És nem utolsó sorban: ha kevesen leszünk, kit fog egyáltalán érdekelni mit gondolunk bizonyos társadalmi kérdésekről?