A wellnesshit és a Mózesek

Felebarátaim és testvéreim: hozzuk vissza és szeressük meg a dogmatikát! Sokat nyernénk vele ha így tennénk, mert az érzésekre építő kereszténység leépíti az egyházat és nagyon instabil. Ráadásul visszarepít bennünket egy olyan időbe, amit már rég magunk mögött hagytunk...

Egy friss felmérést olvastam a minap, mely az SZTE Vallástudományi Tanszéke által kezdeményezett kutatásokon alapszik, illetve a Századvég Intézet vallásosságkutatási eredményeit prezentálja. Nem akarom az egész felmérést és az összes számot idézni, csupán egy olyan jelenséget ragadok ki belőle, amely meglátásom szerint elég jól kifejezi az egyház mai helyzetét, s valószínűleg nemcsak Magyarországon. A kérdőívet kitöltők ugyanis a "Mit vár a vallási közösségtől?" kérdésére abszolút többségben azt a lehetőséget választották, hogy az egyház, a gyülekezet, a helyi közösség azért van, hogy lelki feltöltődést biztosítson az oda járóknak. Ahogy az ismert vallástudós, Máté-Tóth András fogalmaz elemzésében: 

"A magát vallásosnak tekintő populáció Magyarországon - egy szakértői mintavétellel gyűjtött közvélemény-kutatás eredményei alapján - a vallásosságot wellnessjellegűen fogja fel." (Kiemelés tőlem)

A második helyezett a listán egyébként az istenélmény megtapasztalása volt. Valamiképpen tehát azt láthatjuk, hogy a vallás lényege a hívők többsége szerint elsősorban az érzülethez tartozik. A hívők nem a gondolkodást vagy a cselekvést jelölték meg a legfontosabb pontként, sem a letisztult, biblikus hitet, hanem inkább azt, mennyire boldogok, mennyire érzik jól magukat az egyházban. Ilyesmiről írtam néhány bejegyzéssel korábban, amikor arról volt szó, Jézus a hívők inasává változott és az a legfontosabb célja, hogy minket kiszolgáljon. Nem akarom magam ismételgetni, de van itt valami, ami talán nem olyan nyilvánvaló, ezért idéztem most ezt a kutatást.

Azt hiszem mindez nem mond sok újat olyanok számára, akik az egyházi vérkeringésben mélyen benne vannak - inkább csak megerősíti, amit az ember egyébként is tapasztal. Lehet, hogy bántónak tűnik a wellness és a hit szavak összekapcsolása, ugyanakkor szerintem nagyon is találó. Szeretném ha mindenki jól értené amit most írok: nem az érzésekkel van probléma önmagában. Nem hiszek az olyan kereszténységben, ami hideg, mint a kő. Magam sem járnék szívesen olyan gyülekezetbe, ahol pocsékul érzem magam. De olyanba sem, ahol a kellemes érzések, a boldogság érzése vagy a lelki feltöltődés érzése válik mindennek az alapjává. 

Ma ott tartunk, ha valaki nem érzi jól magát egy gyülekezetben, akkor elmegy egy olyanba, ahol jól érzi magát - és addig marad, ameddig a jó érzései ott tartják. Az emberek beülnek egy két-három órás mozifilmre, egyesek végigolvasnak egy izgalmas krimit, de ha húsz percnél hosszabb a prédikáció, akkor az már sok, az csaknem elviselhetetlen, arra már nem tudnak figyelni. Ha megkérdezem őket, vajon hallottak-e Tóth Gabi legújabb botrányáról, tízből kilencen képben lesznek, ha azt kérdezem pontosan mi az a megigazulás, a legtöbbeknek halvány sejtelmük alig van róla. A kérésre, hogy soroljanak fel tíz híres sörmárkát, felsorolnak húszat, de a Tízparancsolatot fejből összeszedni vagy megy, vagy nem.

Az érzésekre építő kereszténység idegrendszerébe fixen beépült a gondolat, hogy a Bibliát "rágni", forgatni, megérteni, kutatni, a hittételekkel foglalkozni száraz és dögunalmas. Ez a dogmatikusoknak, a filozófiai beállítottságúaknak való, akiknek ilyen az agyuk, ilyen analizálós típusúak. Esetleg a teológusok dolga vagy éppen a lelkész kötelessége, hiszen ő automatikusan készül vasárnapra. A klerikusok feladata a hit tartalmából felkészülni, a laikusok feladata megkérdezni a klerikusokat. Egyszerűbben szólva, az átlagos hívőnek magas a Biblia megértése, de mivel az érzésekre épít, nem is akar utánamenni igazán, ha valamit nem ért, majd megkérdezi a teológiailag műveltebbeket.

Ebből lesz aztán az időutazás. Merthogy ez a wellness-szemléletmód gyakorlatilag visszaléptet bennünket az időben, jóval Krisztus elé. Az ószövetségi világban pontosan ez volt a sztenderd. Isten egy dedikált helyen volt elérhető - például a Szent Sátorban vagy a Templomban -, és csak dedikált embereken keresztül lehetett megszólítani. A tömegnek nem sok közvetlen kapcsolata adódott Istennel, erre tartották a nép vezetőjét, a főpapot, a prófétákat vagy a királyokat. Majd Mózes felmegy a hegyre, Mózes beszél az Istennel, aztán majd ha végzett, lejön a hegyről és akkor a többiek jól megkérdezik mi volt. Az istenkapcsolat garanciája tehát Mózes, akinek világít az arca, ő tükrözi vissza a dicsőséget, az ő kezében vannak a kőtáblák, a "pórnép" az ő szavaira kíváncsi. Ma a dicsőítésvezetők segítségével "megyünk be az Úr jelenlétébe" és a profi prédikátorok és tanítók segítségével vagyunk képesek értelmezni a Bibliát. Sok keresztény hite teljesen összeomlana, ha nem volna néhány jó zenész meg egy kiváló igehirdető a közelében.

A wellnesshit fennmaradásának egyik fő oka a mai világban, hogy mindig megtalálja a maga Mózeseit.

Ez viszont azt jelenti, hogy az érzülethit táplálásért bizony nemcsak az "átlaghívők", hanem a Mózesek is felelősek, akiknek hízelgő, ha isszák a mondanivalójukat. Nem a kívülálló ítélkező ember hangján beszélek, mert ez a kísértés engem is folyton fenyeget. Hozzám is előszeretettel jönnek az emberek, és kérdéseket tesznek fel a hitük kapcsán ("te teológiából doktoráltál, neked ezt tudnod kell!"), és néha az a benyomásom, hogy tőlem várják el, hogy menjek fel a hegyre és onnan hozzak valamilyen magvas üzenetet a számukra. Félre ne értsen senki! Természetesen nem akarok bunkó lenni és igyekszem mindenkinek segíteni, készségesen válaszolni a kérdésekre. Azt sem tagadom, hogy valahol felelősségem így tenni, viszont igencsak meg akarom húzni ebben a határokat. A segítségnyújtás remek dolog, de nem szólhat arról, nem mehet el addig, hogy az embereknek közben Mózessé leszek, majd megélem mások hitéletét, és én közvetítek Isten és közöttük. Én nem akarok ilyen felelősséget a nyakamba venni, nem is tartom helyesnek és nem utolsó sorban az embereknek sem jó ez.

Jelentem mindenkinek, Mózes halott, mindannyiunk számára megszűnt létezni. Ma olyan kereszténységet kellene élnünk, hogy mindenki felgyalogol a hegyre, aztán leülünk együtt megbeszélni mi volt ott. A wellnesshit arra ösztönöz, hogy ezt ne csináljuk, én meg arra ösztönözök, hogy ne csináljunk wellnesst a hitünkből. Igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy megértsük a hitünk tartalmát, igenis elkerülhetetlen a felnőtt hithez a dogmatikánk átgondolása, a Biblia hátterének kutatása. Nehéz lesz, fárasztó, küzdelmes, és persze hogy lehet segítséget kérni, persze hogy szabad kérdezni, igénybe venni azokat, akik hegymászók - csak azt ne csináljuk, hogy magunk helyett őket küldjük fel a hegyre, mert nekünk odalent kell bugyborékolni a jakuzziban, várva a ragyogó arcú Mózeseket odafentről, akik majd hozzák az üzeneteket és értelmezéseket. Meg egyébként is: ha az érzések ilyen fontosak, hát érdemes kijelenteni, hogy milyen remek érzés, amikor megért az ember ezt-azt a hite tartalmával kapcsolatban, amikor maga jut el bizonyos felismerésekre, maga szerez meg bizonyos tapasztalatokat. És lám-lám, mennyire csodálatos, hogy még Mózesnek sem kell lennie hozzá.