Csupasz hit, töltet nélkül - válasz Monostori Tibornak

Monostori Tibor friss írása a progresszív kereszténység tíz pontjáról olyan volt nekem, mint egy felhívás keringőre. Erős késztetést érzek arra, hogy megszólaljak, és ezt teszem úgy, hogy nem vagyok kifejezetten konzervatív. Mitöbb, nyitottnak tartom magam az újdonságra, a fejlődésre, a hitemet érintő újragondolásokra - aki ismer, tudja ki vagyok. Most mégis mondanom kell valamit, mégpedig egy konzervatívabb hangtónusban...

Azért máris hangot adok valaminek itt, a legelején: irgalmatlanul fárasztó számomra ebben az agyoncímkézett világban élni, ahol fundamentalisták, ultrakonzervatívok, konzervatívok, liberálisok, progresszívek, neokonzervatívok, sőt konzervatív-liberálisok is vannak. Ebben a pókhálóban aztán mindenki önmagát pozicionálgatja, és persze igyekszik úgy csinálni, hogy ő legyen középen, bent az origóban. Csak így tud kényelmesen utálni mindenki mást, akik hozzá képest természetesen valamilyen szélsőséget képviselnek. Mindenki a címkékkel foglalkozik, ott akar fogást találni a másikon: "hát igen, te azért írod ezt meg ezt, mert ilyen meg ilyen vagy!" Remélem, hogy a most következő kritikát mindenki a maga jogán mérlegeli és nem azon morfondírozik majd, hogy mennyire konzervatív vagy mennyire progresszív ember írta a sorokat. Monostori Tibor nem azért téved, mert progresszív és senkinek sem attól lesz igaza, mert konzervatív. Néha jó dolog félretenni a címkéket, mert súlytalanná tehetik a tartalmat - márpedig most olyan kérdésekről van szó, melyek a hitünk tartalmát, magvát, centrumát is érintik. Lássuk a medvét!

Roppanó hang

Ezen a nyáron - számomra is szokatlan és váratlan módon - sokszor kellett előszednem a "konzervatív énemet". Nekem is van olyanom, és most ágaskodik bennem, erről pedig azt hiszem nem én tehetek, hanem ami manapság körülöttem történik. Most épp Monostori Tibor cikke történt, aki megkísérelte összeírni - egyébként becsülendő módon! - a progresszív kereszténység 10 pontját, azaz legkarakteresebb ismertetőjegyeit. Az ember végigolvassa, és ahogy előre számítani lehet rá, vegyesek lesznek az érzései. Az igazság keveredik benne nonszensz elemekkel, megfűszerezve olyan gondolatokkal, melyek végső soron szubjektív látás és gondolkodásmód kérdései. Természetesen most a nonszenszek lesznek számomra a kritika tárgyai, a belső ellentmondások, melyek az én felfogásom szerint az egész épületet szétfeszíthetik. Mielőtt idézek a cikkből, tisztázni szeretnék egy dolgot. Személyes véleményem az, hogy minden komplex gondolati rendszerben vannak bizonyos ellentmondásosságok, feszültségpontok, paradox és önhivatkozó elemek. Ez nem probléma, talán nem is elkerülhető, hanem adottság, faktum, tény, mellyel dolgozni lehet. A keresztény hitben, ahogy magában a keresztény életben is léteznek paradox elemek, ellentmondásosnak tűnő részletek, vagyis nem egy tükörsima felülethez hasonlít, hanem egy lecsiszolt deszkához, amin ha végigsimítjuk a kezünket, finomnak és megmunkáltnak tűnik, de itt-ott érezhetjük az érdességét. Ez még nem probléma. Van azonban a nonszensznek és az ellentmondásosságnak olyan szintje is, melyet egy rendszer nem képes anélkül elviselni, hogy ne roppantaná össze teljesen. 

Egy hasonlattal élve kicsit olyan ez, mint egy merülő tengeralattjáró. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb halad, úgy a hajótest elkezd vészjósoló hangokat kiadni, például pattog, recseg, kopog - nyilván a brutális víznyomás hatására. Aztán bizonyos pontokon már víz fröccsen be, csavarok repülnek ki a helyükről, kigyulladnak a vészjelző lámpák. Mindez előfordulhat egy merüléskor, ám van egy olyan határ, ami alá már nem lehet büntetlenül tovább süllyedni. Van egy végzetes, egy utolsó roppanó hang, amikor az egész hajó menthetetlenül összeomlik és a dolgok már nem értelmezhetők többé, mert maga a tengeralattjáró esik áldozatul. Vajon hol tart most a progresszív kereszténység? Dolgozik a paradoxonokkal, próbálja kezelni ezeket, vagy már túl mélyre merült, már zúdul be a víz, már repülnek a csavarok, esetleg  az egész összeroppant? Sajnos azt kell mondjam, legalábbis Monostori tíz pontja utóbbihoz áll a legközelebb.

Házas agglegények és kör alakú háromszögek

Monostori Tibor írása elején sokszínű képet fest a progresszív hívőkről, akik nagyon sokfélék. Mi sem természetesebb ennél, hiszen egyébként is különbözők vagyunk. Szerintem ez nem erény, hanem emberi adottság, amivel együtt kell élnünk, amiből jó és rossz egyaránt származhat. Ám a felsorolásban nekem máris akadnak furcsaságok. Vajon miféle értelemben keresztény az a hit, amit olyanok követnek, akik "kétségbe vonják a hittételek nagy részét", vagy ahol a hívő ember panteista (azaz összevonja Istent a teremtett világgal), miközben az ilyen hívők életük legfőbb iránytűjének "az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják"? Furcsa ez az egész, mert egymást kioltó dolgokról van itt szó. Maradva a felsorolásnál, ha teszem azt én egy olyan progresszív vagyok, aki a hittételek nagy részét kétségbe vonom, akkor hogyan lehet az életem legfőbb iránytűje Jézus megváltó műve, ami maga a legnagyobb hittétel is egyben? Ráadásul a megváltás, mint hittétel elfogadása elvezet számos más dogmatikai kijelentéshez is, melyek egyszerűen következnek belőle, s akkor nyilván azokat is el kell fogadnom. Ha Jézus megváltása az iránytű, akkor elég nehéz elképzelni, hogy például totál nem fogadom el a bűnről szóló tanítást (ami nélkül a megváltás értelmetlen), vagy mellőzöm az eszkatológiát, holott az Jézus visszatérésében csúcsosodik ki és a megváltás bizonyos betetőzése. Természetesen vannak kevésbé fontos dogmatikai problémák és kérdések is, ám még ezek esetében sem a "kétségbe vonás", hanem esetleg a "másként gondolkodás" lehetne a jobb jelző. Nem világos pontosan mely hittételeket fogadják el a progresszívok és melyeket nem, valamint ki dönt erről? Vagy ez pusztán egyéni ízlés kérdése?

Monostori következő mondata különösen is érdekes: "A progresszív keresztény számára másodrendű kérdés, hogy megtörténtek-e a csodák, vagy akár a feltámadás." Mármost, ha a sokszínű progresszív keresztények Jézus megváltó művét életük legfőbb iránytűjének tartják, hogyan lehet másodrendű kérdés számukra a feltámadás? Az biztosan nem ízlés dolga, hanem egyszerű tény, hogy az első keresztények másról sem beszéltek mindenkinek, mint Jézus feltámadásáról - ezt találjuk a Szentírásban. A feltámadás miatt gúnyolták, cikizték őket (filozófiai) ellenlábasaik, és Pál apostol is ezt tette meg az egész kereszténység hitelességi kérdésévé - szerinte a feltámadás nélkül az egész keresztény hit értelmetlen és felesleges (1Kor 15,14). Ebből nekem nem úgy tűnik, hogy a feltámadás másodrendű kérdés lenne, mely maximum intellektuális kalandot jelent a hívőknek, hanem alapvető és meghatározó doktrína, melyen az egész keresztény hit áll vagy bukik. Még furcsább gondolat miszerint "Krisztus váltsága természetesen nem azon múlik, hogy kétezer éve megtörtént-e a kereszthalála és a feltámadása" - vagyis tulajdonképpen a kereszthalálnak és a feltámadásnak, mint történelmi eseményeknek nincs semmiféle súlyuk, a megváltó halál ezektől függetlenül is érvényes. Azt hiszem az egyébként egzisztencialista Rudolf Bultmann most megnyalná még a tíz lábujját is - eddig ő sem ment el, legalább a kereszthalál tényét fontosnak tartotta.

Bevallom őszintén, a fenti gondolatmenetek nagyjából úgy hangzanak számomra, mintha valaki a házas agglegények vagy a kör alakú háromszögek létezése mellett próbálna vehemensen érvelni. Jézus megváltása mégiscsak fontos, hiszen ettől mondjuk magunkat kereszténynek - szól az első állítás. Viszont az már nem számít, az teljesen súlytalan, hogy Jézus meghalt-e a kereszten és feltámadt-e vagy sem - így a második. Krisztus tehát kell nekünk, de tökmindegy ki volt Ő és mi történt vele, mert az már súlyos dogmatizmus, kényszerítő erejű logika, amit el kell kerülni. Az fontos, hogy Jézus megváltson, de ne haljon meg a kereszten és ne támadjon fel. Mintha csak azt mondaná egy férfi, hogy ő nagyon szívesen megházasodik, amúgy is házasságpárti és a házasságnál nincs is jobb dolog a világon, de azért házasságkötés után mégis szeretne valahogy agglegény maradni.

De máris itt a következő furcsaság. "Az Ige mindent elsöprő és életet transzformáló ereje az, ami számít." - írja Monostori, miközben nem világos, milyen transzformáló erő lenne egy olyan Igében, aminek a csodákról szóló leírására bármikor legyinthetünk, ahol Jézus nem is halt meg a kereszten és nem támadt fel, ahol az sem világos, kinek melyek a legfontosabb dogmák, és a hitünk alapjait képező történeti események puszta intellektuális kalandok a progresszív hívő számára. Egy ilyen alaposan megkopasztott, lényegileg súlytalan dogmatikán alapuló, spártaian semmilyen spirituális csomagban pontosan mi az a potencialitás, ami bárkit transzformálni, megváltoztatni, megújítani képes? Homály és rejtély számomra!

Teljes erőbedobással a bármi áron békéért

"A progresszív keresztény a békés együttélésre és a kompromisszumokra törekszik" - írja a szerző, s bár explicit nem említi, mégis úgy tűnik, az elsőt csak akkor látja elérhetőnek, ha erősen hajlik a másodikra. Míg az agresszív fundamentalizmus támad és hengerel, a progresszív fundamentalizmus a kellemes-langyos mocsár bódítását akarja fenntartani. Másként fogalmazva, a klasszikus-dogmatikus fundik lerohanják az embert a hittételeikkel és türelmetlenek - a progresszív fundik pedig mindenféle konfliktus felvállalását automatikusan rombolónak gondolják és nyakig merülnek az elvtelen békedagonyában. Két szélsőértéket látunk itt működés közben, az egyik keresi és gerjeszti a konfliktusokat, a másik kerüli és tagadja a puszta létüket is. Melyik ujjába harapjon tehát az ember?

Persze Monostori igyekszik kivételt tenni, hiszen ha valaki nem tartja meg a békét, hanem a "civilizált élettel és a jogszabályokkal semmilyen formában nem összeegyeztethető fenyegetés éri", nos, akkor a progresszív is agresszív lesz és beindul, vagyis "teljes erőbedobással védelmezi Krisztus egyházát". Konkrét példa nélkül nehéz pontosan érteni ezeket a szavakat, de még így is felmerül a kérdés: amennyiben a civilizált élet és a jogszabályok ellen vét valaki a béke ellenében, arra miért a kereszténységnek kellene elsősorban reagálnia? Én eddig úgy tudtam, ilyen esetekre tartjuk fenn magát az államot, az erőszakszervezeteket, a jogi lehetőségeket. Feltételezem, Monostori Tibor az állam és egyház szétválasztásának híve, de akkor miért akar közbelépni olyan esetekben, melyek alaphangon nem egyházi feladatok közé tartoznak? Csak nem arról van szó, hogy miközben bírálja a konzervatívokat egyház és állam összeboronálásáért (egyébként jogosan), ha a maga céljairól van szó, ő is szívesen hajlik erre a megoldásra? Lehet, hogy ez csak gonosz előítélet részemről, mégis nehezen szabadulok a gondolattól, hogy ez lehet a háttérben.

Legalább ennyire érdekes, hogy ez a harciasság szikrájában sem mutatkozik, ha  az apostolok által megőrzött és továbbadott hit megóvása a kérdés, noha az egész cikk első pontja épp azt is bizonygatja, hogy a progresszív felfogás "egy kétezer éves élő hagyományt követ". Nos, a kétezer éves élő hagyomány konstans módon a bibliai hit megőrzésére fókuszált, a Krisztus és az apostolok tanításait oltalmazta és konzerválta. Ha ezt támadás érte, ha megpróbálták kiszorítani vagy megsemmisíteni, a Krisztust valóban követő hívők teljes erőbedobással védelmezték Krisztus egyházát. Bizonyos értelemben hasonló időket élünk most is, csakhogy a nyílt konfrontáció helyett csendes háború  zajlik az idealista szemléletmód egésze ellen. Szeretném felhívni Monostori Tibor figyelmét arra a tényre, hogy nem az agresszív-konzervatív fundamentalizmus okozza a világ összes problémáját, hanem az agresszív szekularizációs ideológia is, ami erodálja, nevetség tárgyává teszi és felmarni kívánja a keresztény hitet. Ezzel nem kell foglalkozni?

A tartalom és a töltet

Fontos kiemelni, hogy maga a fundamentalizmus nem konzervatív és nem progresszív jelenség, hanem alapvetően és meghatározóan egy attitűd, amivel a dolgokat megragadjuk, ahogyan a valósághoz és jelenségeihez fordulunk. Minden világnézet, felfogás, ideológia, kegyességi irányzat profiljába jól illeszkedik, így aztán éppen úgy jelen van a szélsőséges progresszivizmusban, mint a maradi és kérlelhetetlen konzervativizmusban. De azért jelentsük ki: nem attól lesz fundamentalista valaki, mert ragaszkodik a hatnapos teremtéshez - attól még maximum csak tévedésben van -, hanem ha másokon átgázolva, radikálisan, harcosan és kárt okozó módon tartja magát ehhez a hitéhez. Viszont legalább ilyen lényeges, ha még ezt is teszi, a hite valóságáról ez sem mond el semmit, hanem sokkal inkább róla, az emberségéről, a jelleméről beszél. Tehát hogy jól értsük: a kreacionizmus nem attól zsákutca (mármint az én meglátásom szerint), mert fundamentalista attitűddel képviselik, hanem mert egyszerűen és tényszerűen nem igaz. Ha kedvesen, krisztusi szeretettel, alázatosan és nyájasan lépnének fel a kreacionisták, attól a hitük a teremtésteológia értelmezésében nem válna helyessé - ahogy attól sem tévednek, ha fundamentalista harciassággal állnak a porondra.

Az attitűdöt és a hittartalmakat tehát jó lehet szétválasztani egymástól. Az elkötelező hit persze mindig hoz magával valamiféle érzelmi töltetet is - az igazsággal szemben nehéz rezignáltnak maradni -, mindazonáltal a viszonyulásmód még nem maga a hit. Meglátásom szerint a progresszív fundamentalizmus állandóan a fundamentalisták attitűdjeire koncentrál, ott ragadja meg őket, és simán kidobja emiatt a hittételeket is, melyekhez pedig nem feltétlenül rossz, hogy ragaszkodnak. Ezt látom ebben a cikkben is: a békesség és civilizált együtt élés irtó fontos, de az nem számít, hogy Krisztus valóságosan meghalt és feltámadt.

Betűcserét kérek!

Végezetül egy fontos korjelenségre akarom felhívni a kedves olvasók figyelmét, és azt hiszem e tekintetben teljesen mindegy, hogy a konzervatív vagy a progresszív irányhoz érzik magukat közelebb állónak. Egyszerű dologról van szó, de az egyszerű dolgokat tudjuk a leginkább szem elől téveszteni. Mindösszesen ennyi az egész:

a kereszténység nem arról szól miben hiszünk, hanem arról, Kiben hiszünk.

Ez a kijelentés még akkor is igaz, ha a "Kiben hiszünk" bizony kapcsolódik a "miben hiszünkhöz" is. Nyilvánvaló, ha Krisztus nemcsak egy sima bölcselő volt, egy géniusz Rabbi, hanem az Isten Fia is, akkor az a hitvallás, miszerint Ő megváltott bennünket a bűneinkből, helyes dogma lesz. Megfordítva, ha Ő tényleg csodákat tett, feltámadt a halálból, jogosan bocsátotta meg a bűnöket, akkor ez összefüggésben áll a személyazonosságával, vagyishogy Ő kicsoda valójában. Úgy tűnik, a két dolog, a személy és a tettei, szétválaszthatatlanul összetartoznak. Én sem akarok a kettő közé valamilyen mesterséges demarkációs vonalat húzni, és nem is tagadom a szerves összefüggést a miben és a kiben között.

Mégis, úgy vélem ez az a pont, ahol a két fő szekértábor között képesek eldurvulni a dolgok a diskurzusban. Talán egészségesebb lenne, ha prioritásban mindig a "Kiben" állna a teológia centrumában - meghagyva, hogy ebből következzen mindaz, ami a hittételeinket illeti. A Kiben-nek kell előrébb lennie, mert végső soron a keresztény hit nem a megváltás művében, vagy az erről szóló leírásban, sem az egyházi dogmákban, hanem a Krisztus személye felé mutatott bizalomban gyökerezik. Szoktuk is mondani, hogy nem valamiben, hanem Valakiben hiszünk. Tapasztalatom az, hogy amikor a "miben?" kerül előtérbe és ez válik meghatározó gondolattá, akkor kezdődnek az agresszív és elkeseredett hitharcok, amire aztán vég nélküli reakció és ellenreakció érkezik mindkét oldalról.

Szögezzük le tehát: Krisztus személyében hiszünk, de Ő olyan Krisztus, aki belépett a történelem egy adott pontján az emberiség narratívájának sodrába, tényleg meghalt a kereszten és tényleg fel is támadt, ez pedig igenis számít - mert ha nem számít, akkor onnantól semmi sem fog már számítani. És akkor az is teljesen mindegy, hogy konzervatívnak vagy progresszívnek mondjuk magunkat: a lényeget máris szem elől tévesztettük.