Súlytalanság - viszontválasz Monostori Tibornak

Ahogy arra számítottam, választ kaptam Monostori Tibortól előző, kritikai hangvételű írásomra. Mégpedig: bőséges választ, kicsit talán túl hosszút is (akárcsak ami most jön!) - így aztán képtelen leszek minden egyes pontján, megállapításán, érvelésén elmélázni, majd alapos és kifejtő választ nyújtani. Ezért most csak azokkal a felvetésekkel foglalkozom, melyek leginkább megragadták a figyelmem.

Monostori Tibor barátságos hangnemben reflektál az írásomra, amit ezúton is hálásan köszönök. Szeretném elhinni, hogy ez nem csupán retorikai fogás vagy valamilyen illemkódexnek megfelelő stílus, hanem alapadottság, amit bármi áron meg kell tartanunk. Hiszen végülis nem egymásról, hanem egymás álláspontjairól és személyes meggyőződéséről vitatkozunk... Két magánvélemény ütközik egymással, nem az objektív igazság. De tényleg erről van szó, vagy ennél többről?

Valami nagyobb

Mi a tétje egy ilyen beszélgetésnek? Van több és fontosabb, mint a személyes vélemény, vagy a posztmodern metanarratíva-ellenességéből kell kiindulni és csupán szubjektív igazságok vannak? Ha két ember beszélget, akkor egy ilyen helyzetben csak a két ember személyes álláspontja ütközik, vagy valami náluk is nagyobb? Nem tudom, Monostori Tibor mit gondol erről, azt tudom, hogy én mit gondolok: mégpedig azt, hogy igenis léteznek megkerülhetetlen tételek, van közös nevező, van a keresztény hitnek közös magja, amihez ragaszkodnunk kell, amit nem lehet olyan vita tárgyává tenni, hogy tetszik-e vagy sem - mármint akkor, ha továbbra is keresztények szeretnénk lenni, tekintet nélkül arra, hogy az ideológiai skálán milyen kegyességi stílushoz és hőmérséklethez pozicionáljuk saját magunkat. 

Amikor ilyen kérdésekről megy a diskurzus, persze akkor is előkerülnek szubjektív elemek. Soha nem tagadtam és nem tagadnám, hogy van egy egyéni képem Jézusról, egy személyes istenreprezentáció a fejemben, egy specifikusan "sytkás" felfogásom a hitemet érintő kérdésekről. Miközben ennek valóságával tisztában vagyok, azt is tudom, hogy a csúnyán elsytkásodott gondolkodásom mögött azért van egy nagyobb entitás, amire az összes szubjektív elem ráépül. Egyszerűen: én Jézust akarom követni, akit az evangéliumban találok, és úgy, ahogyan ott találom. Néha botladozva megyek a Názáreti után - de attól még tudom kicsoda, és nem faragok a helyére egy Jézus-képet. Ez a keresztény hit magja, ha úgy tetszik a minimum dogmatikai közös nevező - erről majd később. Ezért úgy vélem, hogy amikor ilyesmiről vitázom valakivel, nem pusztán a személyes meggyőződésemet viszem vásárra, hanem valamiképpen egy nálam nagyobb narratíva mellett vagyok, és ezt a narratívát teszem mérlegre.

Nem bántó szándékkal: Monostori Tibornál nem látom, hol van ez a mag, mert írása szellemisége inkább arról győz meg, hogy egy ilyen mag puszta meglétét sem feltétlen tartja fontosnak. Lehet, hogy tévedek ebben, nyitva hagyom ezt az ajtót és felkínálom neki rajta a belépést: kedves Tibor, kérlek fejtsd ki világosan és egyértelműen, te miben hiszel. (Igen, a válaszcikkedben voltak itt-ott elejtett mondatok ezzel kapcsolatban, csak ez így meglehetősen kevés.) Most azt érzem, hogy két szubjektív ember vitatkozik, akik közül nekem biztosan van egy hitmag a talpam alatt, de vitapartnerem kapcsán nem látom ezt tisztán - pontosabban, nem ezt látom, mert talán valami más eltakarja. Megmondom mi.

Tét nélkül a súlytalanságban

Nagy nehézség az íróember számára, ha egyszerre akar világosan fogalmazni és közben nem szeretne bántó lenni. A tapasztalatom az, hogy kevés sértőbb dolog van manapság az emberek számára, mint a világos beszéd. Remélem, Monostori Tibor elhiszi az igyekezetemet e tekintetben, hogy mégis megpróbálom a két dolgot együtt művelni, és így fogja olvasni a most következőket, nem pedig személyes sértésnek veszi.

A válaszcikket böngészve ugyanis folyamatosan erősödött az a benyomásom, hogy a szerző fejében nincs rend, hanem "tohu vábohu" állapotok jellemzik, azaz valamiféle kaotikusság és rendszertelenség hatja át, és ebből a szellemi örvénylésből kellene nekem valamit kihalászni. Van itt minden, a megtérésélmény pszichológiájától és lakatlan szigetre kirakott gyerekektől kezdve, a konzervatív Cseri Kálmán prédikáción át a Fidesz-KDNP-ig és az unitáriusokig, vagy a kismillió felekezet hitvallási ellentmondásaiig. Azt se tudom hova nézzek! Az LMBTQ-szivárvány piskóta ehhez a színvilághoz képest. Egy dolog viszont hiányzik: az előbb említett központi mag, az pont nem fért bele a kavalkádba. Ha ez nincs meg, ha nincs rendező elv, akkor viszont minden csak a levegőben lóg és kapkodva hivatkozunk a különféle repkedő elemekre. 

Így aztán minden lehet bármi. Ahogy Ákos énekelte egy nótájában: "A fiúk is lányok / Az áldás is átok ... És aki elvágja a torkodat / Az lesz a hírekben az áldozat". Szerintem a szélsőséges progresszív hitben egy ilyen általános káosz uralkodik: két hívő akár egymást kioltó nézeteket is magáénak vallhat, mert a progresszivitásban minden és annak ellentéte is benne van. Amikor pedig ezzel szembesülnek, a progresszívok csupán összemosolyognak: "de jó, tök másban hiszünk, mégis megférünk egymás mellett! Na ilyen az igazi kereszténység". Kétségtelen, hogy a progresszív hit egy permanensen békés állapothoz vezet. Ha mindenki progresszívan hinne, a balhék jó részének vége volna. Csakhogy ennek a békének ára van: azért létezik, mert ha egy hitrendszerbe minden és annak ellenkezője is belefér, akkor gyakorlatilag az egész súlytalanná válik. Az olyan hit, amiben valakinek a feltámadás perdöntő is meg nem is, ami akkora szélességű, hogy bárki bármiben hihet "Jézuskától géppuskáig", súlytalan és tét nélküli hit. Azt látom, Monostori Tibor hitének nincs tétje, mert nincs súlya sem. Bár leírja, hogy ő maga hisz Jézus feltámadásában, ("Amúgy szerintem feltámadt, de ezt nem tartom kardinális kérdésnek.") - de mi lenne ha nem hinne? Semmi, nem számítana semmit sem. Az ilyen hitben szinte semmi nem számít semmit sem - de akkor mi értelme egy tét nélküli, súlytalan hitnek? Ha egy hit "nem számít"-jellegű elemekből tevődik össze, akkor maga az ilyen hit sem számít. Logikus.

Az biztos, hogy az egyház biblikus hite soha nem ilyen volt - galaxisnyi a különbség Monostori nézeteihez képest. A biblikus hitért emberek adták az életüket, vértanúk haltak meg, ölre menő vitákat folytattak - mert tökéletesen tisztán látták, hogy nem fér bele minden, hogy a szélessége nem végtelen.

Az egyház első évszázadai valami ilyesmiről szóltak: még kavargott a "dogmatikai ősleves", de az állandó külső nyomás hatására le kellett tisztázni, miben hisz az, aki magát kereszténynek mondja. Így született meg az első négy zsinat, a hitvallások egy része és a többi - vagyis az a közös nevező, amit katolikustól a vad pünkösdiig mindenki magáénak vall. Igen, van ilyen alap, mert ha nem volna, eldönteni sem lehetne mitől keresztény a keresztény. És igen, szerintem az unitárius hit ettől lesz pszeudo-keresztény hit, nem pedig biblikus hit, mert ezt a közös magot megkerüli, akárcsak Jehova Tanúi teszik. 

Az meglehet, sőt egészen biztos, hogy a mariológiáról könnyen tudnék vitát gerjeszteni egy katolikussal, de azon szerintem nehezen tudnánk összekapni, hogy Jézus meghalt-e a kereszten vagy sem. Őszintén szólva, Monostori Tibor előtt még nem is nagyon hallottam olyat, hogy valaki a megváltást elfogadja, de a kereszthalált jelentéktelen eseménynek tartja. Egyedül a Koránra emlékszem, ami kifejezetten szembeszáll a kereszt történetiségével, de annak a muszlim teológia prófétaságról alkotott fogalma, valamint a trinitástan félreértése a legfőbb oka. Még a Szentírásban is csak azt olvashatjuk, hogy a görögöknek bolondság, a zsidóknak botrány a kereszt - de Pál szerint a keresztényeknek Isten ereje (1Kor 1,18). Persze lehet erre azt mondani, hogy Pál a kereszt alatt itt nem a történelmi eseményre, hanem a megváltás tanítására utal - azonban a történelmi esemény nélkül az egész tantétel értelmetlenné válik. Ugyan milyen isteni erőt feltételezhetnénk egy soha meg nem történt esemény mögött? Megintcsak: súlytalant.

A megtérés, mint élmény, meg a csodák, amik nincsenek

"Először is, a megtérés és általában a hit egy pszichológiai-fiziológiai folyamat." - írja Monostori Tibor, majd bizonyítékot keres arra, hogy egy keresztény agyában más dolog zajlik, mint egy buddhista vagy hindu fejében, amikor megtér. Nem tagadjuk, hiszen trivialitás, hogy a megtérés pszichikai élmény is. Komoly valláslélektani munkák próbálják megragadni ezt az oldalát (a nagy klasszikus talán William James műve), de érdekes módon Monostori csak azt az oldalát nem említi, ami a megtérést megtéréssé teszi: a biblikust. 

Vajon ha szeretné valaki megérteni, mit jelent megtérni, miért a pszichológiához forduljon? Hát nem magától értetődőbb, hogy felütjük a Bibliát, például tisztázzuk milyen fogalmi készlettel beszél a megtérésről, megnézzük Jézus mit tanított erről, hogyan tértek meg az emberek, milyen jelek követték a megtérést - és így tovább. Hívő emberként valahogy ez az út kínálkozik számomra, aztán persze - miért is ne? - hozzátehetem ehhez a valláslélektani megfontolásokat is.

De persze megint csak akkor, ha a kérdésnek tétje van - mert ha nincs, mert ha az is tök mindegy, hogy valaki megtér-e vagy sem, nos akkor tényleg nem számít mit ír a Szentírás, akkor azt félretehetjük és helyette összegereblyézhetünk egy pszichikai portfóliót a megtérésről. Éppen ezért számomra értelmezhetetlen Monostori játékos példája a lakatlan szigetre kitett gyerekekről, akik nem egyforma Bibliát kaptak. Vajon mi lesz a különbség a megtérésükben? Őszintén nem értem mire akarunk ezzel a gondolatmenettel kilyukadni - meglehet, ez az én hibám.

"De ha visszamennék időgéppel és azt látnám, hogy Jézus úgy döntött, nem szaporít kenyeret, hanem a megtakarított pénzét mind a szegények jóllakatására költötte, és vásárolt pár száz veknit, és csak néhány jótollú deáklegény színesítette ki a történetet, látva, hogy nehéz lesz így felfelé törni a sok-sok korabeli vallás versenyében, nem fog megrendülni a hitem, hanem beállnék Jézus mellé kenyeret osztani és megnézném, mennyi pénz van még a bankszámlámon." - fűzi tovább a gondolatmenetet Monostori, most átnyergelve a megtérésről a csodák történetiségének kérdésére. A logika számomra persze ugyanúgy megbicsaklik: mert nem számol a következményekkel. Segítek. Ha Jézus nem is sokasította meg a kenyeret (és a sztori csak néhány jó fantáziájú szerző agyszüleménye), akkor talán nem is járt a vízen. Elvégre mi alapján szemezgetünk, hogy Jézus melyik csodája elfogadható és melyik nem? De ha nem járt a vízen, akkor talán nem is gyógyított. Ha nem is gyógyított, akkor talán nem is halt meg és nem is támadt fel. De ha ezt sem, meg ezt sem, meg amazt sem, és azt sem tette Jézus, akkor talán végső soron nem is az volt, akinek mondta magát. S ha nem az volt, hanem csak néhány "jótollú deáklegény" épített fel egy Jézus-imidzset az utókor számára, akkor miben más ez a Jézus, mint egy fetupírozott mesehős? Miben más ez, mint egy megkreált népmesei figura? Miben különbözik ez a Jézus-figura egy ókori szupermentől, akit nem a kriptonit, hanem egy fakereszt tudott leteríteni? Miért lenne érdemes benne hinni, és mit veszítenénk azzal, ha inkább elvetnénk őt? Már úgy sem maradt belőle semmi, hiszen Jézus tanításai, etikája, teológiája szervesen összefüggésben állnak személyének kilétével, életművével, karakterével.

Óhatatlanul eszembe jut most C.S. Lewis trilemmája, amit ugyan a teológia két lépéssel már meghaladt, mégis van benne egy erős és érvényes üzenet. Lewis szerint többféleképpen is viszonyulhatunk Krisztushoz - csinálhatunk őrültet vagy hazugot is belőle, tagadva személyének lényegét - csak azt a leereszkedő ostobaságot ne engedjük meg magunknak, hogy pusztán nagy erkölcsi tanítót faragjunk Jézusból (megfosztva istenségétől). Hogy bár a munkáját, csodáit, szavait alaphangon elvetjük, de valahogy Őt magát nem akarjuk elengedni. Ezt a lehetőséget ugyanis nem hagyta nyitva számunkra, mert nem is akarta. Ma a legtöbben mégis ezután ácsingóznak és pontosan ezt teszi a szélsőséges progresszív is.

Mi az ábra?

Rendkívül hosszú írásomat ezen a ponton akartam lezárni. Monostori Tibor azonban készített egy nagyon szemléletes és alapvetően korrekt kis ábrát, egy "hitelvi térképet" arról, hogyan látja ő a kegyességi térképet és attitűdöket az egyházban. Erről valamit mondani akarok még, mert érdekesnek találtam. Utólagos engedelmével ezt a képet most én is ideteszem:

Két dolog feltűnő az ábrán. Az egyik, hogy míg a "progresszív-liberális keresztények" mező alatt konkrét entitások szerepelnek, és a konzervatív-fundamentalisták buborékjához is sikerült két pártot név szerint említeni, addig a Konzervatív-evangelikál keresztények mezőben senki nincs, egy árva név sem olvasható. Csak egy általános szöveg, hogy a fundamentalisták szeretik magukat ide sorolni. Vajon Monostori Tibor szellemi világtérképén konkrétan kik a "normális konzervatívok" (már elnézést a fogalmazásért)? Mert nekem kicsit úgy tűnik, ha valakinek vannak hitelvei, melyekhez ragaszkodik és konzervatív beállítottságú, az nála azonnal a szélsőjobb buborékba kerül. De akkor ki marad a középen lévő, nagy konzervatív buborékban?

Ehhez hasonló érdekes hiátus a rajz baloldalán, hogy a "Progresszív fundamentalisták" buborékhoz sem került semmi és senki. Ilyenek ugye elvben léteznek, de vajon meg tud nevezni embereket, szervezeteket, médiaforrásokat, akik ide sorolhatók? Mintha ők is csak fantomok lennének.

Így az egész ábra valami ilyesmit sugall: "minden konzervatív igazából fundi, de progresszív fundik valójában nincsenek". Összefoglalva az ábra egyik üzenete az volt számomra, hogy a progresszívok csak kiegyensúlyozott változatban, a konzervatívok csak szélsőséges formában léteznek. Lehet, hogy nem ez volt a szándék, de ez olvasható le az ábra segítségével. Fenntartom a tévedés lehetőségét, de valahogy azt sejtem - megintcsak itt kötök ki -, hogy mivel Monostori progresszív hitébe gyakorlatilag minden belefér, a mindent pedig már nehéz tovább fokozni, így ha Monostori magát a nagy progresszív buborékba sorolja középen, tőle balra már tényleg nem lesz senki. De ha tőle balra már nincs senki, akkor nem logikus arra gondolni, hogy ő van az ábra bal szélén? Minden gonoszkodás nélkül kérdezem!

"Megdöbbenésemre kifejted, hogy én valójában a progresszív fundamentalisták nevében beszélek." - valóban, de kedves Tibor, az általad készített ábra is csak ezt a véleményemet erősítette. Nem én rajzoltam, hanem te.

Végezetül az én motivációim mélyelemzése is helyet kapott, amikor ezt írja: "Nem szeretnél kockáztatni, elhagyni az öbölt a vitorlással, a régi mesterek egykor bevált, ma már kevésbé alkalmazható technikáival próbálsz helytállni, és ezt megteheted, mert ma a kereszténység világi hatása ugyan szinte jelentéktelenné vált, de sokakat érdekel a téma és sokan vannak az egyházak kötelékeiben."

Ha valaki huzamosabb ideje olvassa a blogomat, jól szórakozhat ezen a kijelentésen. :-) Minősíteni nem szeretném, hiszen nem rólam szól, nem ismerek benne magamra. De annyit azért hozzátennék: lehet úgy is kockáztatni (értsünk bármi ezalatt), határokat feszegetni, új kérdéseket feldobni, igen, életképesen progresszívnek lenni, hogy közben nem robbantjuk be az alapot a saját talpunk alatt. Bizony, azok a régi mesterek jó régen fektették le ezt az alapot, mert az a bizonyos Régi Mester ezt várta tőlük. Ennél nekem sincs jobb ötletem. Maradok az alapoknál.