Bár vitám Monostori Tiborral lezárult, egy gondolatszilánkot még kivennék az egész beszélgetésfolyamból, mert úgy vélem nagyon fontos üzenet van benne a számunkra. A sokszínű, sokoldalú, komplex gondolkodásról van szó, ami mindig erényként jelenik meg - ellenben a beszűkítő, sarkos, vagy-vagy logikára építő gondolkodással, ami csakis súlyos bajok forrása. Aki tehát egészségesen akar gondolkodni, az minden körülmények között a sokszínűségre törekszik. Nos, ez is a mai kor egyik népszerű féligazsága - és pont ettől veszélyes.
Az a tény azonban, hogy a gyermeki elme dualizmusra hajlik, a felnőtté pedig a komplexitásra, ma már nem pusztán a létezés adottsága, hanem egy túlhangsúlyozott társadalmi elvárás is lett. Ezt mondatja velünk a Zeitgeist: "ha felnőtt vagy, akkor láss mindig színesben, sokoldalúan, komplexen - mert ha nem így teszel, akkor gyerekesen gondolkozol!" Természetesen ez a kijelentés az esetek jó részében tökéletesen igaz. A probléma ott van, hogy a sokszínűségre törekvő gondolkodásmód olyan dolgokat és kérdéseket is a sokszínűség zászlaja alá akar sorolni, melyek bizony természetüknél fogva vagy-vagy kérdések, ha úgy tetszik, hát duálisak. Nem az a gond, ha sokoldalúan gondolkodunk, hanem az, ha akkor is ezt akarjuk tenni, amikor egy adott kérdés ezt nem tűri meg.
Tetszik vagy sem, a valóságban hemzsegnek a bináris logikára épülő, eldöntendő kérdések, beleértve a teljesen hétköznapi eseteket és a teológiai-spirituális útelágazásokat is. Az emberek hajlamosak ilyenkor valamiféle intoleranciát vagy türelmetlenséget feltételezni, ha vagy-vagy dilemmákhoz jutnak és elkenni a döntést arra hivatkozva, hogy "ez nem ilyen egyszerű, ezt sokkal árnyaltabban kellene nézni", hiszen mi felnőtt emberek vagyunk, akik komolyan gondolkodnak. Pedig az érett gondolkodás nem a sokszínű, hanem az a bölcsesség, ami különbséget tud tenni az egyes kérdéstípusok között. Ha egy fiú megkéri egy lány kezét, akkor ugye csak két opció van: a lány igent mond vagy nemet. Ha igent mond, akkor a felesége lesz - és minden más válasz gyakorlatilag az elutasításhoz, a házasság lehetőségének szertefoszlásához visz. Olyan opciók nincsenek, miszerint a "gondolkozzunk sokoldalúan" jegyében össze is házasodnak, meg nem is. Az nem lehet hogy a fiú a lány férje lesz, de a lány nem lesz a fiú felesége. Amikor a bináris kérdésekre mégis ráerőltetik a nem-bináris, sokszínűséget jelentő logikát, abból mindig valami szörnyű zagyvaság és meghasonlás keletkezik.
Pontosan ez a helyzet a kereszténység alapkérdéseinek esetében. Bármennyire is taszító ez a mai embernek, a keresztény hit alapvető rétegei és meghatározó kérdései binárisak. Nem lehetek egyszerre hívő is meg nem is. Nem követhetem teljes bizalommal Jézust és közben az ateizmust vagy Krisnát, Buddhát, esetleg Allah-ot. Ebből valami kotyvasztott baromság következik csupán. Ilyesmivel próbálkoztak például a nácik az ún. német kereszténység idején, amikor Jézus karakterét germanizálták, és egy zsidógyűlölő vallást csináltak a biblikus keresztény hitből. Ez a helyzet: ha bináris kérdésekből sokszínű kérdéseket akarunk varázsolni, annak mindig valami életképtelen mutáció, valami halva született produktum lesz az eredménye. A bibliai hit egyszerűen nem tűri meg az ilyesmit. Ahogy Illés próféta fogalmazott a Kármel hegyen (lásd 1Kir 18), nem fair ha kétfelé sántikálunk. Azt mondta a népnek, döntsenek Baál istenség vagy Jahve mellett - de ne akarják egyszerre mindkettőt. A próféta idejében ugyanis Izrael pont ezt csinálta. A Kármel hegyen állt egy Baál oltár és mellette (egy lerombolt) oltára Istennek. Ez a látvány tökéletes kórképe volt annak, amilyen állapotok abban az országban uralkodtak. A keresztény hit viszont "egyoltáros" vallás, sántikálás és sumákolásmentes, vagyis az kellene legyen.
A sokszínű gondolkodás felkiáltás alatt pedig pont a kétfelé sántikálás politikáját kívánják visszahozni, arra hivatkozva, hogy a komoly felnőtt ember nem fekete-fehéren lát - valójában azonban a tényleg fekete-fehér kérdéseket is elmaszatolják és kiszínezik. Az ilyesmi mindig visszaüt és megbosszulja magát. A bosszú jelen esetben szerintem abban látszik, hogy a hívők jó részének a fejében nincsenek semmiről letisztult gondolatok, hanem minden hitkérdés kapcsán egy örvénylő massza van. Ezt az örvénylő masszát igyekeznek sokoldalúságnak lefesteni: lám-lám mennyi szín kavarog benne, milyen komplex, micsoda érték, milyen trendi, milyen szép! Előre bocsánatot kérek a festészetért rajongóktól, de nekem sok mai festmény is ilyennek tűnik. A vászonra ráhánytak random színes foltokat, és az így kialakult látványba utólag kreatívan beleprojektálunk mindenféle izgalmas magyarázatot - aztán kinevezzük mindezt a magaskultúra gyöngyszemének, amit illik komoly műveltséget adó tényezőként jegyezni. A lényeg azonban, hogy nekünk hívőknek elsősorban nem a színes vagy a fekete-fehér gondolkodás között kell döntenünk - hanem azt kell tudni eldönteni, mikor melyiket kell használni. Mellőzve és félretéve, amit a korszellem ennek kapcsán elvár tőlünk és ami trendinek számít manapság. A sokszínűség önmagában ugyanúgy nem érték, ahogy a fekete-fehér dualista látásmód sem értéktelen önmagában. Az érték az, ha tudjuk mikor melyikhez forduljunk - és nem hagyhatjuk, hogy ennek a döntési képességét elvegyék tőlünk.
A duál - sokszínű vita első dokumentált érvelője Arisztotelész volt, aki Szókratész/Platón elvágólagos gondolatmeneteibe árnyalatokat vitt. Miközben leszögezte, hogy a logikában egy dolog nem lehet egyszerre teljesen fekete és teljesen fehér (dichotómia) és nem állíthatjuk róla egyidejűleg, hogy van meg hogy nincs; azt is leszögezte, hogy a tudás több típusra osztható: nem csak logikai tudásról beszélhetünk, hanem pl. mesterségbeliről (tekhné) illetve közéletiről is, utóbbiak esetében nem célszerű mindent vagy-vagyként értelmezni.
VálaszTörlésLegtöbbünk azonban egyetlen trendi sablonba gyűrné a valóságot: ha az a trendi, hogy az élet egy színes fagylaltozó sok-sok ízzel, akkor a logikát, a teológiát is ilyennek akarjuk látni. Az árnyalt gondolkodás meg arról szól(na), hogy megfigyeljük, mihez passzol a fagyis sablon és mihez nem - segít eldönteni a hétköznapi praktikus ész.
Ha pl. felhívod a szervizt, hogy a garanciális mosógép bekrepált, és megkérdezik, csatlakoztatva van-e egy konnektorhoz és a konnektorban van-e áram, nem jut eszedbe tiltakozni a lehetséges áramféleségek végtelen sokszínűséget kirekesztő, sandán provokatív kérdés ellen. Nem kezdesz tirádába, hogy t.i. a 230V 50Hz csak egyike a számtalan egyenértékű tápellátásnak, és hogy a "csatlakoztatva" patriarchális elnyomó kifejezés is manipulatív, hiszen kinek lenne joga előírni, mi a "csatlakoztatva" és mi nem. Garanciális érdekből igyekszel korrekt választ adni, igen/nem.
Hogy a közéletben gombnyomásra beindulnak hasonló tirádák, azt jelzi, hogy olyankor szundikál a hétköznapi praktikus ész (meg hogy a válaszhoz nem fűződik garanciális érdek, látszólag tét nélkül dumálhatunk össze-vissza). Jóléti ugrást érnénk el, ha sikerülne helyreállítanunk a hétköznapi praktikus ész rangját. Számodra közvetlen előny lenne, hogy a teológiát nem néznék többé fagyis pultnak.