Káoszra rend - utolsó válaszom Monostori Tibornak

A jó beszélgetések mindig hosszúak - ezt tudom mondani a Monostori Tibor és köztem zajló eszmecserére, aminek (részemről) az utolsó fordulójához érkeztem: gyanítom, ha nem így teszek, soha nem lesz vége. Pedig fontos kérdések sorjáznak Tibor legutóbbi írásában - azt pedig külön köszönöm neki, hogy az interneten szinte példátlan módon kiemelte a számára pozitív pontokat is az én meglátásaim kapcsán. Ezt a kedvességet én a jelen bejegyzés végén olvasható, személyesebb hangtónussal kívánom meghálálni.

Vita és vízen járás

Bevallom, elhiszem Jézusnak, hogy járt a vízen, de ettől én még nem tudok vízen járni. Pedig mintha valami hasonlóra lenne most szükségem: Monostori Tibor olyan mennyiségű témahalmazt rakott elém kihívásként, aminek a beható tanulmányozása megkívánná, hogy iszonyú energiákat mozgósítsak a kedvéért. Bocsánat, de nem fogom most áttanulmányozni a niceai és a többi három zsinat teljes történelmét és anyagát, nem fogom elolvasni Pázmány Péter vitáit Alvinczi Péterrel, nem fogom megismerni (egyelőre) Thomas Jay Oord egyébként valószínűleg izgalmas világképét, és így tovább, és így tovább... Tibornak igaza lehet, hogy ezek fontos tudnivalók, de nekem most "vízenjárások", teljesíthetetlen követelmények, amire egyszerűen nincs kapacitásom, és a vita kedvéért nem is vagyok hajlandó ilyen horribilis energiákat mozgósítani.

Viszont azért kedves Tibor, ha megengedsz egy őszinte, határozottan nem sértettségből fakadó, vitatechnikai megjegyzést: szerintem nem is igazán fair a vitapartneredet arra kérni, hogy ha veled igazán szóba akar állni, akkor járjon a vízen. Másként fogalmazva, van egy olyan érzésem, hogy te most olyan helyzetben akarsz láttatni engem az olvasók előtt, hogy mivel nem nézek igazi alapossággal utána ennek a rengeteg dolognak, így neked lesz igazad, engem meg könnyen lehet slendriánsággal vádolni. Gyakran előfordul ez a viták során, amivel önmagunkat a műveltség kedvező színében, a vitapartnert pedig a tájékozatlanság kedvezőtlen árnyalataiban lehet lefesteni. Én viszont nem akarlak hasonló helyzetbe hozni. Nem kérem tőled, hogy mielőtt válaszolsz erre a bejegyzésre, olvasd el Walton teremtésteológiáról szóló köteteit, vagy nyálazd át a meghatározó dogmatika könyveket arról, miben áll a közös hitmagunk. Könnyen spriccelhetnék ilyesféle vizet a lábad elé, aztán felkérhetnélek arra, legyél szíves járni rajta, majd akkor elhiszem, hogy komolyan vettél. Nem akarom ezt tenni veled, mert nem gondolom korrektnek. Részemről ez egy beszélgetés, ami nem arról szól, ki az okosabb. Egyszerűbb taktikát javaslok: fejtsük ki egyszerűen egymás gondolatait egymásnak, abból a műveltségi keretből, amivel adott pillanatban rendelkezünk - elismerve és meghagyva persze a bővítés és további ismeretgyarapodás lehetőségét. A magam részéről továbbra is maradok ennél.

Villámválaszok konkrét kérdésekre

Monostori Tibor fájlalta - jogosan -, hogy a legfontosabb kérdéseire semmit nem feleltem. Most sem fogok úgy válaszolni, ahogyan szeretnék, mert akkor végtelen lenne ez a bejegyzés. Csak villámválaszokat fog találni, de remélem azért ezek többek lesznek az abszolút semminél. Tibor kérdései és a rá adott rövid válaszaim tehát a következők:

1. Keresztények-e a gyűlölködők, az uszítók, az emberi méltóságot semmibe vevők?

Úgy gondolom, amennyiben a gyűlölet, uszítás, a másik ember semmibevétele életvitelszerű, rendszeres viselkedésük, nem keresztények. Amennyiben adódik, hogy elbotlanak ilyen bűnökben,  akkor igen, lehetnek azok.

2. Változhatnak-e történelmileg és így relatívvá tehetők-e maguk a „legfontosabb hittéttelek”, egyrészt, mint fogalom, másrészt, mint annak a korban húsbavágó következménnyel járó tartalma?

Szerintem a legfontosabb hittételek nem változhatnak és nem tehetők relatívvá sem. Ahogy a katolikus teológus Karl Rahner fogalmazott egyszer, a dogmák "előrefelé nyitottak", vagyis elvileg bővíthetők, értelmezhetők, megvitathatók, de visszafelé a lényegükben nem változnak. Nehéz is elképzelni az ellenkezőjét. Furcsa világra ébrednénk, ha kedden Jézus még meghalt a kereszten (és ezt vallja az egyház), szerdán meg kijelentjük, az egész soha meg sem történt és a kereszténységnek sem fontos - mostantól így kell hinni. Ahogy írtam korábban, az ilyen hit értelmetlen és súlytalan, az ilyen szintű flexibilitás feloldja a hit minden biztos pontját, vagyis a dogma nem is dogma többé. Akkor viszont értelmetlen a kérdés, hogy mi legyen a "legfontosabb hittételekkel", mert hittételek sincsenek.

3. Van-e hamis megtérés és mik annak a jelei?

Szerintem van. Egy megtérést - bibliai szóhasználattal élve - gyümölcsök, vagyis látható következmények követnek. Nem tudok itt erről röviden írni, ezért csak egyetlen példa: a megtért ember is követ el bűnt, de nem életvitelszerűen él a bűnben, viszont életvitelszerűen tesz azért, hogy Krisztushoz hasonlítson. A hamis megtérést én úgy hívom: sima vallásgyakorlás, ami mintegy kívülről akarja megragadni (pl. csak liturgiákban, vallási gyakorlatokban) a hit lényegét, ami pedig csak belülről megragadható.

4. A konzervatívok hite éppoly sokszínű, mint a progresszívoké, miként bizonyítom (vagy ha nem sikerül bizonyítanom, akkor miért nem?). Ennek következménye, hogy akkor (a te fogalmaid szerint) a te hited is súlytalan.

Nem értem miért a sokszínűségen múlik egy hit súlya? Azért, mert egy hit sokszínű, az még nem ad neki semmiféle súlyt. Egy hitnek nem attól lesz szellemi súlya, hogy brutális diverzitás jellemzi. Mondok egy példát. Ha a férfi és nő házasságát házasságnak tartjuk, no meg két férfi kapcsolatát is, meg azt is, ha a biciklimet veszem feleségül, meg azt is, ha egy képzeletbeli szellemhez megyek hozzá,  ésígytovább, ésígytovább, a lehetőségek szinte végtelenek - nos, mindezt nevezhetjük sokszínűségnek, de ha a házasság fogalmát csaknem a végtelenségig tágítom, akkor egy idő után már nem lesz értelme a házasság címkét egyáltalán használni. Vagyis: maga a fogalom súlytalanná válik. Tehát a hit nem a sokszínűségétől lesz komolyan vehető, hanem attól, hogy a sokszínűség mellett van egy biztos magja, ami megkerülhetetlen, releváns és érvényes. A konzervatív és az értelmes módon progresszív hitet el tudom képzelni ilyennek: sokszínűnek, ami stabil maggal rendelkezik. A szélsőségesen progresszív hit viszont szerintem csak sokszínű, de súlypontot adó mag nélküli. Olyan ez, mint Jézus példázata a homokra és a kősziklára épített házról.

Káoszról és rendről bonyolultan és kaotikusan

Cinikus leszek, gúnyos és megmondó. A teremtett rend teológiájának felfedezéséhez nem kell túl nagyot lapozni a Bibliában: közvetlen a fekete borító után, a Genezis első fejezetében olvasható. Szeretném hinni, hogy Tibornál pusztán összeragadhattak az oldalak, ezért véletlenül többet lapozott egyszerre a Bibliájában. Másként nehéz elképzelni hogyan írhat le ilyesmit:

"Ilyen a világ, Sytku. Kaotikus. A világban millió értelemben semmilyen rend nincs. Sőt, annál is kaotikusabb."

Az egyfejű magánember azt hinné, ha van valami ami meglehetősen félreérthetetlen már az egész Biblia elején, az nem más, minthogy Isten a káoszból rendet alkotott. Mondhatni ez a Biblia egyik legelső mondanivalója konzervatívoknak és progresszíveknek. Isten fogja a tohut meg a bohut, és rendet csinál: az elemek a helyükre kerülnek, megkapják a funkcióikat, és Ő végül megpihen. Adjunk igazat Monostori Tibornak! Tény ugyanis, hogy a káosz a teremtés miatt nem veszik ki a világból, meghatározó entitás marad, amit sok értelmező szerint egyébként a formátlan, állandóan mozgó, képlékeny vizek jelképeznek. Ám azt is olvassuk, Isten visszaszorítja, mederben tartja a vizeket, tehát az is a rend része, hogy még a káosznak is megszabja a helyét a teremtésben. A rend a kulcsszó és nem a káosz, hiszen ettől is teremtés a teremtés. Van benne káosz, hát persze, mindig ott lappang bizonyos rétegekben, de ettől még nem a káosz jellemzi a valóságot, hanem a rend. És amikor mi keresztények betegeket ápolunk, szegényeket karolunk fel, éhezőknek enni adunk, akkor nem egyszerűen csak jótékonykodunk, hanem azt tesszük, amit Isten tett a legelején. Visszaszorítjuk a káoszt, hogy a dolgok helyreálljanak, hogy megint rend legyen, hogy minden ismét funkcionáljon, mert kezdettől fogva ez volt a Terv. (Lábjegyzetként: sajnálom, hogy a teremtés ehhez hasonló, véleményem szerint hihetetlenül fontos teológiai üzenetei teljesen mellőzöttek és helyette csak az állandó vita megy kreacionizmusról és evolúcióról...) Meglepő, hogy keresztényként valaki a káosz felől akarja megérteni a teremtett világot, ami viszont sok dolgot megmagyaráz a progresszív látásmód kapcsán számomra.

Értem én, hogy Tibor arra kívánt utalni: a világban a rend ellenére is sok a káosz. A világ bonyolult, komplex, összetett, sokféle - és emiatt érvel maga Tibor is sokféleképpen. Itt azonban szerintem többszörösen téved. Egyrészt, a káoszt és a komplexitást ne keverjük össze egymással. Világosan fogalmazok: a "világ kaotikus" és a "világ bonyolult" mondatok két különböző dolgot jelentenek. Attól, mert a világ nehezen érthető és összetett, még nem kaotikus. Másrészt mást jelent, hogy sokoldalúan érvelünk (amikor egy dolgot többféle perspektívából megvilágítunk) vagy kaotikusan (amikor mindent a kondérba hajigálunk, ami megfogható közelségben van). Mintha Monostori Tibor fordítva ülne a progresszív lovon: nála furcsamód nem a rend az alap meghatározottság, ahol Isten mederben tartja a káoszt, hanem a világ kaotikussága az alap, amiben talán van valamicske rend is. És mintha keverné a káoszt a komplexitással.

Persze ilyen előzmények után, ahol a valóság per definitionem kaotikus és rendetlen, nem csoda ha a hit maga is ilyen:

"A hit tartalma? Kaotikus, ezt mutattam be többször. Ami nem kaotikus benne, az Jézus Krisztus, aki gyógyító erővel lép be az ember életébe és a történelembe."

Roppant érdekes egyébként, hogy Jézus nem számít a káoszhoz, ő nem kaotikus, ő a rend egyik entitása, de a Rá nézve és Benne megteremtett világ (Kol 1,16-17), hát az már kaotikus, az már áttekinthetetlen. Jézusnak nincs köze a káoszhoz, de az Isten által teremtett világ alapvető meghatározottsága a káosz. Ez persze teológiai abszurditás, de még fogalmilag is öngól, csak gondoljon bele a kedves olvasó. Hiszen ami teremtett, az nem lehet kaotikus, és fordítva is igaz: a káoszt alaphangon nem kell teremteni, mert az a rend és teremtés hiánya. A káosz ott lehet alapfeltétel, ahol nincs teremtés. 

Lehet, hogy az olvasó unja már ezt a teoretikus, fogalmakat csócsáló szakaszt, és azt kérdezi magában, minek ilyen sokáig elidőzni a káosz és a rend elemezgetésénél. Hadd kérjem most mindenki türelmét! Őszintén szólva azért teszem ezt, azért kérődzök ilyen kiállhatatlanul, mert olyan benyomásom támadt, hogy az egész progresszív teologizálás egyik sarokpontjához jutunk ezzel. Tibor írásai és egyébként az egész Felszabtér blog hangulata, cikkei, látásmódja alapján ugyanis az körvonalazódott számomra, hogy ők a káoszra építenek, a káoszt tartják meghatározó kiindulópontnak, amit összekevernek a világ bonyolultságával és a komplexitással. Azt gondolják, ha egy cikket telezsúfolnak mindenfélével, attól sokoldalú lesz. Ha van benne egyháztörténeti kitekintés, prédikációra hivatkozás, képi hasonlat, aztán egyik pillanatról vagy bekezdésről a másikra témaváltás ezek között, és minden csiribi zabszalma, akkor majd az emberek szájtátva rácsodálkoznak erre a hatalmas halmazra: "hú apám, ez már igen, milyen komplex, milyen összetett, mennyire bonyolult és sokoldalú! Végre nem olyan primitív és leegyszerűsítő, mint azok nézetei, akik határozott hitelvekhez ragaszkodnak!" 

Pedig hát... ez tényleg csak káosz, rendhiány, stabil mag nélkül, különféle elemek egymásra dobált sokasága. És egyébként ez az egyik olyan pont, amiben az egész "felszabteres progresszivitás" szerintem jócskán eltér a biblikusnak nevezhető progresszivitástól. A bibliai progresszivitás Isten lépésről-lépésre kibontakozó üdvterve, ahol a komplexitás bár mindig növekszik, a halmaz újabb és újabb elemekkel bővül, de a növekedés mindig az előzményekre épül. Igen, azokat átértelmezheti, feldolgozhatja, kibővítheti, de nem teszi jelentéktelenné és nem akarja súlytalannak feltüntetni. Nagyon fontos, hogy ezt a kettőt egyszerre, egymás mellett lássuk! Miközben egyre mélyül a megértés, a korábbi alapok a helyükön maradnak: így nem a káosz nő, hanem a bonyolultság. A magam részéről pont ez az egyik bajom a progresszív teológiával - nem látom pontosan mi az alapja, amihez minden körülmények között kitartóan ragaszkodik, amit mindig megtart, amire a felépítményeit felhúzza.

A káosz, mint alapadottság hangsúlyozása után különösen megragadó, amikor Tibor így fogalmaz velem kapcsolatban: "Én a biztosra építem a hitemet, te a bizonytalanra." (kiemelés tőlem). Ugye ez azért megmosolyogtató. Ha szerinte a világban ennyire meghatározó erő a káosz, akkor miféle "biztosra" épít pontosan?

A közös "hitkészlet" és mi

A "biztos" hitre aztán jó példa lesz mindaz, ami ezután következik. Hiszen Tibor kijelenti, hogy az Ószövetség, az Újszövetség, az egész egyháztörténet, Pál apostol, a niceai zsinat - vagyis szinte tokkal-vonóval a teljes Univerzum cáfolja a hittételeket. Megint nem teljesen világos, miért pont Pál apostol van kiexponálva és miért pont a niceai zsinat (sejtéseim vannak) - de ha a világ kaotikus, akkor nem is kell ezt megmagyarázni. Dobunk a kockával és ami éppen kijön.

Nos, most persze megint azt kellene tennem, hogy feltűröm az ingujjamat és lépésről-lépésre elkezdem végigmagyarázni, miért nem cáfol semmit az Ószövetség, az Újszövetség, Pál apostol, a niceai zsinat meg az egész egyháztörténet az alapvető hitvallásokból, de kedves Tibor, figyelj csak, én ezt most nem teszem meg. Ahogy a bejegyzés elején jeleztem: nem fogok vízen járni, nem tudom átnyálazni ötezer év bibliai és kétezer év egyháztörténeti históriáját. Felteheted nekem százötven méter magasra a lécet és aztán mondhatod fejcsóválva, ugye hogy nem tudok ilyen nagyot ugrani, csakhogy erre a versenyszámra nem is neveztem be. Mert nincs értelme.

A keresztények tudták miben hittek. Igen, kezdetben nem volt túl komplex dogmatikájuk. Igen, az egyház el tudta ezt akár szükségtelenül is bonyolítani. Igen, a zsinatokon nem istenek vitatkoztak egymással, hanem gyarló emberek, akik gyakran a méltóságukról elfeledkezve érveltek. Igen, a keresztények sokszor ölre mentek egymással egyes hitkérdésekben.

Mégis, akármilyen szedett-vetett volt az egyház, akármennyi ostobaságot csinált, és akármennyi probléma is van vele most, a Biblia az egyházat Krisztus Menyasszonyának nevezi, akiért maga Krisztus odaadta az életét. Nem elgépelés: nemcsak az egyes emberekért, hanem magáért az egyházért is meghalt. Az egyháznak a rengeteg hibája mellett azért ott van az az erénye, hogy megtartotta és továbbadta a hitmagot. Van egy közös alap, amiből nem engedhetünk, amit nem tehetünk vita tárgyává, amihez ragaszkodnunk kell. És ez nem annyi, hogy "Jézus személyében hiszünk", hanem ennél azért több. 

"Kérlek, vedd fontolóra, hogy milyen veszéllyel jár, ha a „közös hitkészletben” bízást bálványozod." - írja nekem Tibor a jótanácsot, és tényleg igaza van. Ha bálványként tekintenék a közös "hitkészletre" (furcsa kifejezés), az tényleg baj volna. Ám nem kisebb annál, mintha létében tagadnám, relativizálnám, és addig szélesíteném, hogy a végén már tökmindegy lenne, ki miben hisz igazán. Az első keresztényeket ez a veszély fenyegette leginkább. Az Újszövetségben nem azzal kapcsolatban olvasunk felszólításokat, hogy a gyülekezetek most már lazítsanak a hitvallásaikon és a teológiájukon, mert túlságosan komolyan veszik őket, szinte elfogy a levegő körülöttük és bálványozzák az apostoli hagyományt. Hanem arról, hogy tévtanítók ostromolják az egyházat, gnosztikus tanok akarnak bejönni az ajtón, hamis Krisztusok, eretnekségek, nekik pedig küzdeni kell a hitért, ami egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott (Júd 3). 

Tibor, azt mondod, hogy Jézus nem a káosz része, de figyelj, a Menyasszonya sem kell, hogy az legyen. Ez a mi dolgunk, a tied is, az enyém is. Káosz viszont nem abból lesz az egyházban, ha bálványozza a hittételeket. Az borzasztó egészségtelen, kitaszít, megkeserít hívőket, fojtogató, mechanikus, rugalmatlan hitet eredményez. De ha mindenki hisz, amiben akar, ha a progresszió azt jelenti, hogy "ami csak a csövön kifér" (és egyelőre nem győztél meg ennek az ellenkezőjéről), az nem beteg hívőkhöz, hanem halott hithez vezet. Mintha csak tágra nyitnád a gyülekezeti ajtót egy tornádó előtt: ha már jön, hadd jöjjön és vigyen mindent. Ehhez kapcsolódik Sytka utolsó intelme Tiborhoz :-)

Homeopátiás hit

A progresszív hit számomra olyan, mint a homeopátiás "gyógyszerek". Addig hígítják őket, míg nem marad bennünk egy molekula hatóanyag sem - mégis ráteszik a matricát, hogy erre meg arra jó, és ha megveszed, akkor biztosan meggyógyulsz. A homeopátiánál részben értem az indokokat, melyek jó eséllyel a hagyományos orvosi eljárások korlátai és kudarcai miatt, nomeg azért a csúnya anyagi haszon reményében magyarázhatók. De miért jó a hitet higítani addig, hogy már molekuláiban se legyen benne hatóanyag?

Most részben személyes vizekre evezek, és ezzel akarom befejezni a vitát. Abban bízok, Tibor értékelni fogja a nyíltságomat, mert ő is ilyen embernek látszik. Tehát, tudnia kell, hogy jómagam is kaptam nagy dózisokat a fundamentalizmusból. Részben így nőttem fel hívőként. Szigorúan neveltek a hitre, a világtól való elzárkózásra, az Isten állandó keresésére. Hihetetlen, de most hátratekintve azért voltak ebben gyöngyszemek is. Persze a fundamentalista keménység és szélsőségesség alaphangon beteges és nehéz belőle kitörni. Megnyomorítja az ember lelkét. Igaza van Tibornak, ha harcol az ilyesmi ellen. Nálam a fundamentalista nevelés egészen addig ment, hogy amikor fiatal felnőttként egy könyvesboltba akartam bemenni, sokáig fizikai kényszert éreztem, hogy ezt ne tegyem. Visszatartott a lelkiismeretem - hiszen ott "világi" könyvek vannak, ilyen helyen tehát semmi keresnivalóm nem lehet!  Hasonló dolog volt a "világ zene" vagy filmek fogyasztása. Az igazi fundi letörli a kazettáit, kidobja a lemezeket, DVD-ket, melyeken nem keresztény tartalom található. Be nem teszi a lábát egy moziba, ha öltözködik, érettségi zakós kinézete lesz, ha lány, akkor olyan szoknya, melynek szigorúan térd alatt a vége, de még jobb ha bokáig ér. Szóval, én is átmentem ezen az egészen (a szoknyát leszámítva), megszenvedtem, roncsolódtam, sokszor őrlődtem is.

Kismillió példát tudnék még írni, de most nem kívánok - a lényeg az, hogy a markáns fundamentalizmus valóban beteges, elzár a valóságtól és közben bezár egy mesevilágba, mindezt pedig szentségnek tünteti fel, és pont ezért nehéz kikeveredni belőle. Kegyelem, ha az ember túléli, felismeri, otthagyja. No, velem hála az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, ez is megtörtént. Én kiléptem a kalickából. És tudom azt, ha valaki átmegy ezen, szinte automatikusan kompenzálásba kezd. Magyarul, erősen hajlamos lesz a ló másik felére átbillenni, mert a keserű múlt erre készteti. Masszívan bezártak különféle hittételekbe? Akkor mostantól nem kellenek hittételek! Tiltották a világi zenét meg a moziba járást? Oké, akkor veszek mozibérletet és szinte csak világi zenét fogok hallgatni. Valahol ez a heves ellenreakció még érthető is egy darabon, különösen amikor friss az élmény. Ám ha alapvető meghatározottsággá válik, akkor az ember ugyanúgy áldozat lesz, mint korábban volt - csak a dolgok másik végén nyársalja fel egy elvtelen és relativizáló hitvilág.

Tibor, a fundamentalizmusra nem a progresszió a gyógyszer. Ahogy a marxizmusra sem a nácizmus a megoldás, és a fasizmusra sem a bolsevizmus. Nyilván te is tudod. Ezek szélsőségek, melyek egymásra reagálnak, de nem gyógyítják egymást. Szélsőséget nem lehet másik szélsőséggel kezelni. A gyógyszer pedig - véleményem szerint - az intelligens hit. Hosszas prédikációba bocsátkozhatnék, de most elég legyen annyi, hogy az ilyen hit valahogy egyszerre próbálja megőrizni az evangélium velejét és arra építve bátran felvetni új kérdéseket is. Távol van tőle a merev dogmatizmus ítélkezésbe fulladó hangtónusa - de a progresszív súlytalanság ugyanúgy, ahol minden feloldódik a szubjektív szemléletekben. Én ezt a hitet keresem, több-kevesebb sikerrel és úgy próbálom az életem navigálni, hogy ne csússzak egyik szélsőségbe sem. Néha haladok, néha botladozok ebben, de azt biztosan tudom, ez a jó irány. Te merre mész, Tibor?