Nyomokban Istent tartalmaz - a kultúra és a kereszténység (5)

Biztos vagyok benne, hogy számos keresztény van, aki a természetben járva csodálattal teli módon nyugtázza: milyen szép a világ, Isten milyen csodálatos valóságot teremtett. Könnyen felismerjük Isten ujjlenyomatait a természetben - de vajon a "második természetben", azaz a kultúrában is ez a helyzet? Nyilván nem: a kultúrára talán inkább azt mondanánk, nyomokban istenit tartalmaz, de semmiképpen sem olyan látványosan, ahogy a természet kapcsán azt tudni véljük.

Hát ez a helyzet nagyon röviden, ami a Niebuhr által szintetizálóknak nevezett csoportot össze is foglalja. Ők azok, akik nem értenek egyet az elkeseredett keresztény kultúrharccal, de nem képesek azonosulni olyanokkal sem, akik nyakig merülnek a kultúrában. A kereszténység és a kultúra kapcsolatát is-is relációban szeretik látni, valami olyanként, ami eredetében emberi és isteni egyszerre, szent és bűnös, a kényszer és a szabadság birodalma egyaránt.

Roppant frappánsan fogalmaz Niebuhr, amikor azt írja, a szintetizáló felfogást követők úgy vélik "olyan szakadék van Krisztus és a kultúra között, amit az alkalmazkodó kereszténység sohasem vesz komolyan és amelyet a radikalizmus meg sem próbál áthidalni." Valamiféle egyensúly keresés ez, egészséges középút kíván lenni a két szélsőérték között. Az Újszövetség nyíltan persze sehol sem tanít a szintetizáló felfogásról, de vannak olyan kijelentései, melyek ilyen ízűnek tűnnek (például amikor Jézus arra szólít fel, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené). 

A szintetizáló hívők között hatalmas a szórás, és a kissé bugyuta vagy eltúlzott próbálkozásoktól a finomabb megközelítésig sokféle variáció előfordul, ami elég színessé teszi ezt a nézetet. Például Alexandriai Kelemen "A nevelő" című művében úgy mutatja be Jézust, mint aki jóságos és bölcs tanító, s elsődleges célja az, hogy tökéletesítse és erényes életre nevelje a követőit. Ez aztán a kultúrában való helyes forgolódás etikettjét is magában foglalja. Nagyon vicces számomra, hogy Kelemen milyen aprólékosan ecsetelgeti, hogyan kell egy hívőnek viselkednie amikor eszik, iszik, ékszereket használ, nyilvános fürdőben jelenik meg - és ehhez hasonlók. Például amikor eszünk, óvakodni kell a beszédtől, mert teli szájjal a hang kellemetlenné válik. Ivás előtt pedig nem szabad illetlenül forgatni a szemünket, hiszen "mit gondoltok, hogyan ivott az Úr, amikor emberré lett értünk?" - teszi fel komolyan a kérdést Kelemen.

Ezek a ma már groteszknek és megmosolyogtatónak tűnő szövegek azért legalább rávilágítanak arra, hogy Kelemen minden idegszálával igyekszik kapcsolatot találni a kulturális normák és Krisztus példaadása között. Szerinte a kereszténynek a viselkedésében jó embernek kell lennie, aki megfelel a kultúra normájának, maga Krisztus pedig nem kultúraellenes, hanem nagyon is a kultúrába beépülve létezik.

Ehhez képest jóval értelmesebbnek tűnik Aquinói Tamás megközelítése, aki például a törvényről szóló elképzeléseiben is felmutatja a szintetizálásra való hajlandóságot. Tamás szerint az ember nem élhet szabadon a kultúrában, hanem a kultúrát meghatározó törvények alá kell magát rendelnie. A törvényeknek azonban igazi törvényként kell funkcionálniuk, ami nála azt jelenti, hogy nem az erősek akaratából származnak, hanem a dolgok természetének felismeréséből. A kultúra tehát olyan törvényeket, együttélési szabályokat tár az emberek elé, melyek az istenadta értelem felismerésének termékei, de végső soron az Isten által teremtett természetben gyökereznek. Ugyanakkor van isteni törvény is, amit Isten a prófétái által, de főleg Krisztuson keresztül kinyilatkoztatott az embernek - és ezek összhangban állnak a természetből felismert törvényekkel. Egyszerű példa erre a "ne ölj!" parancsolat, amely olvasható a Szentírásban, de a kultúrába is beépült, hiszen a teremtett rend helyes felismeréséből következik, hogy nem jó saját fajtársainkat pusztítani.

A szintetizáló látásmódnak szerintem minden erénye mellett megvan az a hátránya, hogy amikor tényleg fel kell venni a kesztyűt bizonyos kulturális jelenségekkel szemben, akkor sem képes megmozdulni, hanem szinte reflexszerűen az integrációra törekszik. Bevallom őszintén az eddig bemutatott elképzelések közül hozzám közel áll a szintetizáló megközelítés, de magam is képes vagyok túlzó módon hajlani arra, hogy a barátságosság jegyében kerüljem a kultúrával való konfliktust. Márpedig a szintetizálás semmiképpen nem jelentheti a langyos középutat, mert ha mégis azzá válik, akkor épp úgy a hit lényegének elvesztéséhez vezet, mint a túlzottan nyitott látásmód. Ezért a saját véleményem az, hogy a szintetizáló látásmód igényli a legtöbb koncentrálást az embertől: akárcsak egy artistának a cirkuszi sátor tetejénél ugrálva, állandóan energiát kell fordítani az embernek arra, nehogy rosszul fogjon meg valamit és a mélybe zuhanva összetörje magát.

A következő látásmód a dualista nézet lesz, miszerint a keresztények egyszerre két valóságban élnek - a szent és a világi szféra polgáraiként -, így ebben a paradox egyensúlyozásban kell a helyes utat megtalálnunk.