Szélsőségből szélsőségbe csapódok most a sorozatomban: az előző részben azzal foglalkoztam mit jelent, amikor a kereszténység elhatárolódik a kultúrától és harcol a kultúrával szemben, most pedig arról fogok röviden írni, ami legalább ilyen jellemző manapság. Vagyis az asszimiláció folyamatáról, amiben bizony sokszor a keresztény hit lényegi elemei , sőt maga Krisztus is feloldódhat...
Az előző látásmód radikális kultúrharcosaitól tehát nagyon messze állnak az olyan hívők, akik Krisztuson keresztül értelmezik a kultúrát, és azokat az elemeit tartják a legfontosabbnak, amelyek megegyeznek Jézus művével és személyével. Szerintem a probléma nem is azzal van, hogy a "kultúrbarát keresztények "(saját kifejezés) Krisztuson keresztül értelmezik a kultúra jelenségeit, hanem hogy fordítva is megcsinálják ugyanezt. Vagyis: Krisztust is a kultúrán keresztül értelmezik és kiválogatják a tanításai közül azokat az elemeket, melyek összeférnek az adott kultúrával - a többit meg hajlamosak szimplán kimetszeni.
Ha már az előző részben említettem egy konkrét személyiséget (Tertullianus), aki kellőképpen fémjelezte a radikális kultúrharcot, itt is hozok egy jellegzetes figurát, mégpedig Albert Ritschlt (ld. képen). Ő egyébként egy 19. századi német protestáns teológus volt, aki Krisztus és a kultúra kérdésével sokat foglalkozott és alapvetően a kultúrprotestantizmus egyik ismert figurájává vált. Ritschl szerint a kultúra alapja az a szándék, hogy az ember felülkerekedjen a természeten. Mivel ez valamiféle küzdelmet jelent a természetben és a természettel, így Ritschl az ember helyzetét is egy állandó kettős harcban látta. Egyrészt küzdünk a saját természetünkkel, másrészt le kell győznünk azt a kétségbeesést is, ami akkor támad bennünk amikor megértjük, hogy a természet közömbös a mi fennkölt céljaink iránt. (Ez kicsit nekem úgy hangzik, mint ahogyan például Richard Dawkins szokott érvelni az emberrel szemben közömbös és könyörtelen természetről...) A kultúra lényege tehát a természettel való összeütközésben van, célja pedig az, hogy felülkerekedjen a természet közömbösségén és Isten országát megvalósítsa ebben a valóságban (is).
Ha nem értem félre Ritschl-t, akkor van a gondolkodásmódjában egy nagy kanál teokratikus törekvés: mintha a kultúra valamiféle keltetője lenne egy optimális keresztény társadalom megvalósításának. Voltak és vannak is ilyen törekvések (gondoljunk például Kálvinra és Genf városára), amik ezt próbálják megcsinálni, az én véleményem szerint sikertelenül.
A kultúrkeresztények sokszor szeretik Jézus tanításaiból kiemelni, hogy a saját korához szólt, megerősítette az akkori kor társadalmának törvényeit, ugyanakkor vitába szállt korának politikai pártjaival. Ellentétben a kultúrával állandó harcot vívó keresztényekkel, egy kultúrkeresztény nem tekinti az egész világot maga körül valamiféle sötét-sátáni birodalomnak, hanem állandóan érintkezési pontokat keres a kultúrájával az egyház missziója számára, hogy ezeken keresztül tudjon változásokat generálni. Ez persze jónak tűnik, csakhogy a gyakorlat szintjén nem működik. Azt látjuk, hogy a kultúrkeresztények nem igazán sikeresek: nemhogy nem érik el az embereket az evangéliummal, hanem amikor megtalálják az előbb említett érintkezési pontokat a kultúrával, és így megnyitnak bizonyos csatornákat, inkább a kultúra áramlik be az egyházba ezeken a csatornákon át, és nem az evangélium jut el a kultúrába.
Ráadásul, ha Krisztus és a kultúra túlságosan összefonódik, annak gyakran előbbi látja a kárát:
"Különös dolog, hogy a gnosztikusok és a kultúrprotestánsok, amikor alkalmazkodni igyekeznek a kultúrához, kívánatosnak találják, hogy apokrif evangéliumokat és új Jézus-életrajzokat írjanak. Kiszakítanak egy töredéket az összetett újszövetségi történetből és értelmezéséből, ezt kinevezik Jézus jelleme lényegének, kidolgozzák, és így az Úrnak egy saját maguk formálta mitikus alakját teremtik meg" - írja Richard Niebuhr.
Niebuhr szavai élesek és lényeglátók. Tudom, hogy meglehetősen sértő dolognak tűnik a gnosztikusokat és a kultúrabarát keresztényeket egy lapon említeni, de tényszerűen az a helyzet, hogy van valamiféle kapocs közöttük. Az apokrif evangéliumok által lefestett, teljesen kitalált és meseszerű Krisztus-képek valóban emlékeztetnek a kultúrához hozzáigazított, mintegy a mi világunkba átemelt Jézus figurákhoz. A kultúrbarát kereszténység egyik legnagyobb elcsúszása tehát az, hogy magát Krisztust is megpróbálja asszimilálni a kultúrába és ez óhatatlanul torzulásokhoz vezet. A történeti Jézus kutatás első két hulláma is pontosan ezt csinálta: megfogta az Újszövetséget, kiemelte belőle Jézust és áthozta a modern világba, hogy így "megmagyarázza" milyen is lehetett az "igazi" történelmi Krisztus. Ebből aztán bődületes marhaságok keletkeztek - nem csoda, hogy a történeti Jézus-kutatás harmadik hullámának mérsékelt ága legalább ezt felismerte, és Jézus karakterét "visszahelyezte" az első századi zsidó környezetbe, úgy próbálta megérteni.
Eddig tehát két utat vázoltam fel ebben a sorozatban. Az egyik a radikális kulturkampf útja, a másik pedig a kultúrkereszténység lehetősége. Niebuhr érdeme azonban, hogy lát még többféle más lehetőséget is. A következő részben azt az opciót szeretném átgondolni, ami valamiféle középutat keres a kettő között és azt szereti hangsúlyozni, hogy Krisztus se nem kultúraellenes, se nem a kultúrában lévő, hanem a kultúrák felett áll.
"Végső soron talán maga a zsidóság is a kultúrájukat felemelő és érvényesítő figurát keresett és máig is keres a várva várt Messiásban."
VálaszTörlés- Tudtommal a várt Messiás egy földi világuralkodó, akinek hatására a föld minden népe felismeri, hogy a zsidó erkölcsi tanítás az abszolút csúcs, és ezt tisztelettel-arannyal-mindenkinccsel honorálja. Nincs szó kultúráról.
Itt hívnám fel a figyelmet Saul/Pál rómaiakhoz írt levelének 11. fejezetére, amelyben leírja, hogy Jézus ugyan szakadást hozott a zsidók között, de "csak azért", hogy a pogányok is kapjanak esélyt a megtérésre, jó értelemben vett verseny alakuljon ki zsidók és pogányok között. Ha majd a föld minden pogánya elfogadta Jézust Messiásnak, akkor viszont a zsidó kételkedők is meg fognak hozzá térni! És majd akkor teljesednek be az idők... Ez egy nagy horderejű tipp, manapság nem kap kellő odafigyelést. Nem biztos, hogy Pál ezt jól látta, de az biztos, hogy számára óriási motiváció volt a térítéshez.
"Tudtommal a várt Messiás egy földi világuralkodó, akinek hatására a föld minden népe felismeri, hogy a zsidó erkölcsi tanítás az abszolút csúcs, és ezt tisztelettel-arannyal-mindenkinccsel honorálja. Nincs szó kultúráról."
TörlésDe ez a gondolat nagyon zsidó kultúrába ágyazott elem, nem? Hogy a Messiás a MI kultúránkat fogja érvényesíteni a többi kultúra felett és mi zsidók leszünk a világ urai.
Beleágyazott ugyan, de konkrétan az egész emberiség aranykorát elhozó erkölcsi szabályokról van szó (nem zenéről, irodalomról, gasztronómiáról).
TörlésMég egy probléma: nekem a kultúrkeresztény olyasvalaki, aki a (nagy)szüleitől hoz keresztény formákat, de már belső meggyőződés nélkül, így nincs mit továbbadnia, mert már el sem tudja magyarázni, minek mi volt az értelme. Te és a szerző mintha más értelemben használnátok a szót.
És még egy: a "kultúra" a könyv és a poszt szerint egyfajta merev, külső adottság, ami csak úgy van az egyik oldalon, míg a keresztények a másik oldalon, és töprengenek, hogy hogyan kellene viszonyulni. Ez nem egyezik a tapasztalati helyzettel.
Kedves Mindenki! Időközben készült velem egy beszélgetés a kereszténység és kultúra témájában. Szerintem érdekes lett, s mivel kapcsolódik az itteni témához, jó szívvel ajánlom:
VálaszTörlésKereszténység és kultúra interjú