Szemben a kultúrával - a kultúra és a kereszténység (3)

Azt hiszem a sorozat most következő darabja nem lesz ismeretlen - vagy inkább úgy fogalmazok, túlságosan is ismerős lesz mindannyiunk számára. A kereszténység és a kultúra szövevényes kapcsolatának talán legnépszerűbb megoldása az, ha az egyház egyszerűen szembefordul a világgal és gyakorlatilag harcol a kulturális jelenségekkel. Ellenszenvesnek tűnő forgatókönyv ez, pedig vannak korrekt indokai...

Igaza van Richard Niebuhr-nek, hogy Krisztus és a kultúra érintkezésének tárgyalását a konfliktusmodellel érdemes kezdeni. Egyrészt azért, mert a Biblia szerint Jézus mindenek felett uralkodik (tehát a kultúra is Neki alávetett szerepben áll), másrészt mert kronológiai értelemben bizony a konfliktus volt a sorban az első keresztény reakció. Vagy legalábbis annyit mondhatunk, hogy az induló egyházban fel sem merült a gondolat, hogy az egyháznak valamiféle viszonyt ápolnia kellene a körülötte lévő világ kultúrájával. Nem akartak kidolgozni forgatókönyvet ilyesmire, hiszen küszöbön állónak vélték Krisztus visszajövetelét.

Egyébként az első-második századi szöveges források (mint amilyen a Didaché, a Hermász Pásztora vagy Barnabás levele) a kereszténységet a kultúrától teljesen elkülönült létformaként mutatják. A keresztény hitet maguk a hívők gyakran úgy értelmezték, hogy az valamiféle értelemben "magasabb rendű" a kultúránál - de mielőtt az olvasó félreérti, ez itt nem pökhendiséget vagy pöffeszkedést jelent. A hívők egyszerűen úgy tekintettek a hitükre, mint amiben Isten kijelentette a történelem menetét: és amikor a történelem véget ér, maguk a hívők majd részt vesznek a világ megítélésében. Márpedig ha a hívők megítélhetik a világot, akkor bizonyos szemszögből a "világ felett" állnak. Úgyhogy az ókori keresztények szépen húztak egy vonalat az "új nép" (az egyház) és a "régi társadalom" (a világ) között. Az új nép bár benne él a régi társadalomban, mégis lényegileg más és világosan különbözik attól. Az új nép erkölcsileg helyes úton jár, hiszen Krisztus tanításait követi, a régi társadalom pedig istentelen, pogány és bálványimádó, tehát logikus az elhatárolódásra és szembenállásra törekedni.

Ha meg kell nevezni valakit, aki tényleg élesen visszautasította a kultúrát, hát az Tertullianus volt. Természetesen nem akarom elvitatni Tertullianus egyháztörténeti jelentőségét, teológiai értékét és életpéldáját, de azért pont a kultúra kapcsán meglehetősen szögletes vélemény jellemezte. Röviden, nem győzte elítélni maga körül az egész világot. Bírálta a "hamis vallást", vagyis a társadalom bálványimádó szokásait, babonára fogékony természetét és az üzleti szellemet a kultuszokban. Amivel kifejezetten szembekerült, az a politika. Tertullianus szerint a politizálás kerülendő: 

"Bennünket nem hevít semmi földi dicsőség vagy tisztelethajhászás tüze, nincs szükségünk pártalakításra. Nincs, amitől jobban idegenkednénk, mint éppen a politikától." 

(Nehéz most nem "kiszólnom", hogy a mai, politikával sokszor teljesen egybefonódott egyház olvashatná többször is ezeket a szavakat...) A katonai szolgálatot kerülni kell (mivel együtt jár vele sok pogány vallási szertartás), kereskedelmi tevékenységet lehet ugyan folytatni, de azért az sem túlságosan keresztényi, hiszen az egész a haszonszerzésen és a vele járó kapzsiságon alapszik. Tertullianus azonban akkor kel ki magából igazán, amikor a filozófiával és művészetekkel foglalkozik, mert ezeket szerinte a felesleges kíváncsiság, romlottság és bujaság növi be, pláne a színházat és a zenét. Szegény Tertullianus! Komolyan az jutott eszembe, hogy nehéz lehetett neki a saját világában élnie!

Nos, ilyen előzmények után talán végtelenül ellenszenves lehet az a látásmód, hogy Krisztus és a kereszténység elutasítóan viszonyul a kultúrához. Pedig van benne jogosság, s ha áttekintjük a kétségkívül szigorúan gondolkodó keresztények életét, róluk biztosan el lehet mondani, hogy komolyan Uruknak gondolták Jézust és igyekeztek megtartani a két lépés távolságot a világias-szabados életstílus és a krisztusi erkölcsök között. Niebuhr szerint ez az elzárkózó logika, vagyis a fennálló rendszerekkel  és kulturális jelenségekkel való szembefeszülés vezetett el a reformáció hőseihez - úgyhogy micsoda paradoxon, végső soron a kultúraellenes keresztények a reformáció révén nagy szerepet játszottak a kultúrák megreformálásában is. Hordoz némi plauzibilitást a gondolat, ha egy hívőre alig vagy szinte semmilyen hatással nincs a körülötte lévő szekuláris tér, akkor képes bizonyos értékeket torzításmentesen megőrizni - és amikor eljön az ideje (ilyen volt a reformáció), akkor az adott pillanatban ezek az értékek sokat érhetnek.

Az előnyök mellett azonban nem kell túlságosan mélyre ásni, hogy az ember rögtön érezze a kulturkampf káros hatásait. Senki nem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy egy adott kultúrában lehetséges egyedül Jézustól függve élni az életet - és az egész kultúrát tokkal-vonóval az ajtón kívül tartani. Márpedig a harcos keresztények manapság mintha éppen egy ilyesféle programot tűznének a zászlajukra. Számukra a kultúra maximum annyiban játszik szerepet, hogy befogadó közege lehet az evangélium üzenetének - az egyház tehát csak akkor érintkezzen vele, ha a misszió miatt az óhatatlanul szükségessé válik. Pedig jó lenne észrevenni, hogy maga Krisztus is olyan embereket szólított meg, akik nemcsak benne éltek egy kultúrában, de az meg is határozta a gondolkodásukat. Sőt, maga Jézus is alkalmazkodott ehhez, hiszen igehirdetési stílusa, a tanításában rejlő fordulatok, képek, gondolatok nagyon is a saját közegére jellemzők voltak. Jézus nemcsak Isten Fia, hanem teljesen ember és ezen belül teljesen zsidó ember is volt. Persze a radikálisan konzervatív hívők is állandóan felhasználják a kultúra bizonyos elemeit, különben annyira izolálódnának, hogy senkit nem tudnának elérni az üzenetükkel. De ez már a kereszténység kezdetén is így volt. János első levele a gnosztikus filozófia szavait alkalmazza, Pál apostol Zeuszra és görög forrásokra hivatkozik, a fentebb emlegetett, hevesen kultúraellenes Tertullianus szinte minden megszólalásából kiderül, hogy római polgár. 

A magam részéről ezért azt gondolom, hogy a kultúraellenes kereszténység minden erénye és törekvése ellenére alapvetően nem működik - különösen egy multikulturális, huszonegyedik századi valóságban. Meg lehet azt csinálni persze, hogy minden tűzerőt belecsatornázok egy hasztalan kulturkampfba, és állandóan a kultúra negatív vonásaira hívom fel a figyelmet, folyton harcolok kulturális jelenségek ellen, a legsötétebb tónusokban festem le magam körül a világot. Ám ha ezt teszem, bizonyos értelemben magam alatt is vágom a fát, hiszen része vagyok a rendszernek, amit utálok. És ha utálom a rendszert, akkor nem keresem a kapcsolatot vele, meg a benne élő emberekkel sem. Ám ha elveszítem a kapcsolatot, vége a missziónak és az evangéliumi üzenet továbbadásának is, ami azonban alapvető küldetése az egyháznak. Sajnos a kulturkampf ma annyira meghatározó bizonyos körökben, hogy  az egyház emiatt pontosan ilyen talajvesztettnek látszik - olyan entitásnak, melynek semmiféle igazi kapcsolata nincs a kultúrával. Mintha egy duzzogó gyerek volna, aki félrehúzódik egy sarokba és ott szidja a többieket, akik meg unják már a duzzogását és egyre kevésbé vesznek tudomást a jelenlétéről.

Szerencsére azonban a kereszténység és kultúra kapcsolatában nem a konfliktusmodell az egyetlen választható opció. Tovább szeretnék tehát lépni - és először átcsúszni a másik végletbe: amikor a kultúra szinte már meghatározza a kereszténységet. Ezzel folytatom legközelebb!