Sokat írtam a közelmúltban az eltúlzott kultúrharc károsságáról, amikor keresztények naphosszat azzal töltik az életidejüket, hogy a világot bírálják maguk körül, nekifeszülnek társadalmi jelenségeknek, filozófiáknak és szinte kényszert éreznek arra, hogy minden kulturális produktumra azonnal elítélően reagáljanak. A kultúrharcnak önmagában lenne létjogosultsága, de igazi nyomatékot az adna neki, ha közben a kereszténység erőt tudna felmutatni a maga érvényessége mellett. Ez azonban alapvetően hiányzik.
Tehát, természetes dolog, ha értékes számunkra a saját hitünk, hogy küzdünk bizonyos tendenciákkal szemben és hangot adunk az ellenvetésünknek. A baj az, hogy míg a mérleg negatív serpenyője roskadásig van tiltakozással a nyugati dekadenciával, a posztmodern relativizmusával vagy éppen a szekuláris világ erkölcsi deficitjével szemben, addig a pozitív serpenyőben gyakran csak tollpihéket találni.
Próbálok még szókimondóbb lenni. Lehet, hogy többen fel fognak háborodni, de bevállalom.
Egyrészt, nehéz úgy komolyan venni a kultúrharcos keresztény hangot, ha az általunk bírált problémák nemcsak odakint, hanem idebent is rendelkeznek parallel jelenségekkel. Asztalra csapunk az LMBTQ-lobbival szemben, közben egyre inkább trend lesz egyházon belül a válás vagy a meleg lelkészek felszentelése. Elutasítjuk a szekularizmus és a hitetlenség térnyerését - közben a jelek szerint sokan vallják magukat kereszténynek olyanok, akik nem megújult emberek és gyakorlatilag ateistaként élnek. Kiakadunk a celebkultúra és a sztárvilág népbutító befolyásán, közben megteremtjük ennek a szentesített tükörképét a dicsőítő zenészek révén nagyszínpadokkal, díjátadó fesztivállal, tömegrendezvényekkel. Mocskosnak nevezzük a politikai rendszert és a politikusok életvitelét, megoldásait, erkölcsi hozzáállását - közben keressük a kegyeiket, az ő pénzcsapjaik tartanak el minket, és szervilisen akár ki is szolgáljuk az elvárásaikat.
Az ilyesfajta felhalmozott önellentmondásosságok permanensen jellemzik a nyugati egyház létezését. Sokat rágott csont ez itt nálam a blogban, s bár nehéz komolyan venni egy kereszténységet, ami valamilyen formában maga is azt csinálja, ami ellen tiltakozik, most mégsem erre akarom helyezni a fókuszt. Mert minden hibánkat, képmutatásunkat, botlásunkat, céltévesztésünket megbocsátaná nekünk akárki, ha ezek mellett a mérleg pozitív serpenyőjében fajsúlyos dolgokat látnának. Ha például azt látnánk, hogy az egyház nem pusztán elmélkedik a betegek gyógyulásáról és a bibliai textusokat elemzi, melyek erről szólnak, hanem gyógyítja a betegeket, akkor senki nem az egyház hibáira és tökéletlenségére fog fókuszálni, hanem az emberek sorban állnak majd a templomajtóban. Ezt élte át Krisztus is: a kritikusai bár nem hallgattak el, de az átlagembereket állatira nem izgatta mit mondanak Jézus ellenlábasai - a lényeg az volt, hogy "vak voltam és most látok." Hogy Jézus közelében javul a helyzetem, bocsánatot lelek a bűneimre és meggyógyulok a betegségeimből - vagyis előrébb jutok a sorsomban. És ha ez megvan, akkor magasról teszek rá, mit mondanak Jézus rabbiról a kritikusai. A gyógyítás persze most kiragadott példa volt részemről, mást is írhattam volna.
Amire itt célozni kívántam, hogy az egyház hibái és ferdeségei akkor látszanak meg a legjobban, ha közben az egyház nem képes igazi erőt felmutatni ezek mellett. Az igazi erő feledteti az igazi hibákat - az igazi erő hiánya viszont felhangosítja az összes balfogásunkat. És az egyház "erőhiányára" bizony nem gyógyír a kultúrharc, és nem megoldás az sem, ha próbáljuk az egyház hitét megóvni és tisztán tartani! Kegyes szófordulattal élve ez még "kevés az üdvösséghez". Nem kétségbe vonva a helyes dogmatika és ortodox tanítás szükségességét, semmiféle mágneses ereje nincs ezeknek. Az emberek nem azért akarnak az egyházhoz tartozni, mert ott helyes a dogmatika, hanem mert ott gyógyulást találnak, istenélményük van, és úgy látják, a hétköznapi problémáikra megoldást leltek.
Én azt látom, hogy komoly energiákat tudunk mozgósítani a kultúrharcra, de azügyben nem koptatjuk magunkat eléggé, hogy vajon mitől leszünk a hétköznapi emberek életvalóságának sokkal jobban a részei. A keserűpusztai Mari néni és a hozzá hasonló milliók tán még meleget se láttak közelről - viszont rákbetegséggel küzdenek, nehezen tudják felnevelni a gyerekeiket, fizetni a számláikat, és kilátástalannak vélik az életüket tokkal-vonóval. Egyre többször az jut eszembe, az egyháznak ezekkel az emberekkel lenne igazán dolga, nekik adni valamit, számukra nyújtani válaszokat.
És van ebben valamiféle misztikus szál is, hiszen végső soron a baj az, hogy Istent magát nem nagyon tudjuk prezentálni a társadalomnak. Mondjuk ki kerek perec, ennek oka pedig az is, hogy Ő maga se prezentálja igazán magát nekünk. Most egy olyan vonalhoz értünk ezzel a gondolattal, ahol maximum levehetjük a saruinkat: nyilván Istent nem kényszeríthetjük arra, hogy jelenlen meg jobban az emberek előtt. Távolmaradása azonban elgondolkodtató, hiánya fájó, jelenlétére nagy szükség volna. Olyan jó lenne, ha Istent nem kellene belemagyarázni bizonyos eseményekbe, történésekbe, életepizódokba - mert annyira nyilvánvaló lenne, hogy ezekben ott van. A probléma egy keresztény ember számára így elsősorban nem az, hogy vannak melegek, szekuláris a világ, vagy éppen sok a gond az egyházban. A probléma - Martin Buber könyvcímét kölcsönvéve - az "Istenfogyatkozás", amit az egyház most átél. A megoldás erre Isten maga - a mi részünkről pedig az, hogy nem adjuk fel az Ő keresését. S erre talán több energiát lenne érdemes fordítanunk, mint az elkeseredett kultúrharcra.
Az emberek a sikeres életmódot keresik, az vonzó a tömegek számára. Következésképp, a keresztényeknek a legsikeresebbek közé kell tartozniuk ahhoz, hogy követendő mintául szolgáljanak. (A siker persze NEM rövid távú egyéni prosperitás, hanem hosszú távú közösségi jólét - ezt sokan félreértik.)
VálaszTörlésAhhoz, hogy a kereszténység irányadóvá váljon, sok-sok vállalkozó és a profitjából jótékonykodó keresztény kell, ilyen egyszerű. Aktív keresztényeknek kell lefedniük a társadalmi szükségleteket minden téren, természetesen tisztességes versenyben.
Fontos a belső hitelesség is (kinek-kinek a felekezetén belül), a botrányt okozó ügyeket ki kell vetni (csak nem mások felekezetéből és közben azokat fikázva!), ám valójában nem ez a probléma lényege, hanem 1. a fősodratú kultúra negatív a témában; 2. a keresztények nem ismerik fel az iparkodási feladatot. A megoldás ebből következik: 1. pozitív fősodratú kulturális tartalmat kell előállítani; 2. kamatoztatni kell a talentumokat.
Olyan keresztény kis- és nagytőkés osztályra van szükség, amelyikre felnéznek az emberek, amelyik nyitott az új tehetségek bevonására. Valójában ez az egy hiányzik.
"Olyan keresztény kis- és nagytőkés osztályra van szükség, amelyikre felnéznek az emberek, amelyik nyitott az új tehetségek bevonására. Valójában ez az egy hiányzik."
TörlésSzerintem nem teljesen értetted meg milyen hiányállapotról beszéltem a bejegyzésben. Ezt a hiátust nem lehet társadalmi megoldásokkal vagy erőfeszítésekkel pótolni szimplán. Istennek kellene világosabban és egyértelműbben közbelépnie, illetve az egyháznak kellene többet kifejeznie Isten felé abból, hogy ezt igényli. Ez az alap. A bibliai időkben nem kis- és nagytőkés osztályok miatt volt erőteljesebb a kereszténység, hanem mert valóban erő volt bennük a Szentlélek által. Ma viszont erőtlen az egyház nagy része, ez látszik az eredményeinken, társadalmi támogatottságunkon, általános állapotunkon.
Szemléletbeli különbség van kettőnk között, és ez egy kezdettől tartó, soha le nem záruló vita: csodaorvosságként több mannát kell-e kérni Istentől, és minden rendbe jön? Vagy egyszerűen el kell vetni, le kell aratni a búzát, Istennek hálát adva érte?
TörlésTe (sokakkal együtt) az előbbit propagálod, én utóbbit. Álláspontom szerint az emberiség mindent megkapott ahhoz, hogy hálát adva boldoguljon, érvénytelen a további mannát sürgetni.
Ézsaiás 8:17
VálaszTörlés"Én pedig várom az Urat, aki elrejtette arcát Jákób házától, és Benne reménykedem."
„A baj az, hogy míg a mérleg negatív serpenyője roskadásig van tiltakozással a nyugati dekadenciával, a posztmodern relativizmusával vagy éppen a szekuláris világ erkölcsi deficitjével szemben, addig a pozitív serpenyőben gyakran csak tollpihéket találni.”
VálaszTörlésAz erkölcsi deficites szekuláris világ – mint a leírása sugallja – nem hatódik meg a keresztyén erkölcstől, sőt támadja, zúzza, ahol éri. A pozitív serpenyő jobb híján arra jó, hogy a keresztyén ember oda húzódjon vissza és ott találjon védelmet és menedéket a mondatban felsorolt dolgok elől.
„nehéz úgy komolyan venni a kultúrharcos keresztény hangot, ha az általunk bírált problémák nemcsak odakint, hanem idebent is rendelkeznek parallel jelenségekkel”
Valóban probléma, hogy bizonyos egyházak bizonyos vezetői és papjai/lelkészei finoman szólva „tévelyegnek”, és azokkal a jelenségekkel sújtják a hívőket, amelyek elől azok odamenekültek.
„Ha például azt látnánk, hogy az egyház nem pusztán elmélkedik a betegek gyógyulásáról és a bibliai textusokat elemzi, melyek erről szólnak, hanem gyógyítja a betegeket, akkor senki nem az egyház hibáira és tökéletlenségére fog fókuszálni, hanem az emberek sorban állnak majd a templomajtóban.” + „végső soron a baj az, hogy Istent magát nem nagyon tudjuk prezentálni a társadalomnak. Mondjuk ki kerek perec, ennek oka pedig az is, hogy Ő maga se prezentálja igazán magát nekünk.”
Az egyházak nem a saját csodatévő képességüket hirdetik, legalábbis tudtommal, hanem Jézusét. Fura, hogy ezt várod az egyháztól. Isten pedig szerintem nagyon sokszor prezentálja magát – hívő ember számára legalábbis – apró, hétköznapi csodákkal, számomra legalábbis elégszer ahhoz, hogy érezzem a jelenlétét.
"Ha egy hitrendszer elvekre és tanításokra épül, és ezek leírhatók, megérthetők, körvonalazhatók, akkor ebből egyenesen következik, hogy a kereszténységbe nem fér bele minden: lesznek dolgok, mozgalmak, nézetek, filozófiák és mindenféle "kütyübütyük" a körvonalon kívül."
TörlésMegadtad a választ a saját problémafelvetésedre.
Szia Sytka!
VálaszTörlésTalán nem véletlen a szemlélődő lelkiség terjedése protestáns körökben is. Ha már "erőnk" nincs, akkor tapasztaljuk azt, ami van: a belső világunkra legalább Isten mindig hatással tud lenni. Persze gazdag múltja van ennek is, nem akarok pejoratív lenni. Csak van egy olyan érzésem, hogy ez afféle menekülés is egyben most nekünk.
Ez továbbviszi kicsit, de nekem mindig az az érzésem, hogy amikor a csodákat hiányoljuk (én is), akkor ez nagyon sokszor a mi hitünk megerősítéséről szól, nem is annyira arról, hogy azt szeretnénk, hogy a világ találkozzon Istennel. Önigazolás. De Pál egyértelmű abban, hogy az ajándékok másoknak szólnak, nem nekünk. Ha nem adatik, én ennek két elsődleges okát tudom feltételezni: 1) olyan korban élünk, hogy nem adatik a hitetleneknek sem más, csak "a Jónás próféta jele", vagyis üdvtörténeti sajátosság, vagy 2) túl sokat foglalkozunk azzal, hogy minek kellene igazolnia Istent, először magunkon akarjuk "tesztelni" a hitünk validitását, és ezért bátortalanok vagyunk a misszióban. Lehet, hogy aktívabban kéne szolgálnunk azokkal az ajándékokkal, amik most a rendelkezésünkre állnak, és ki tudja, talán mások szolgálatában megjelenhetnénk aztán más jelek is. Persze, kognitív disszonancia redukció... de az biztos, hogy ha a jelek nem is, a szolgálat mindig marad, és nem használhatjuk a jelek hiányát kifogásként arra, hogy miért nem élünk a talentumainkkal. Persze ha mi akarjuk ezeket produkálni, akkor az kiégés veszélyes, de ha csak engedjünk Istennek, hogy úgy szolgáljon rajtunk keresztül, ahogy éppen akar, akkor talán még lehet is 2 talentumból 4.
Kedves Tibor,
VálaszTörlésugye jól sejtem, hogy a poszt nem Buber könyvére való relfexió? A cím alapján picit arra számítottam, de nem látom kapcsolódni.
Ami az önellentmondást illeti, nem tudom, mennyire korrekt az úgymond nyugati kereszténységet egy kalap alá venni... Már csak azért se, mert van jópár, egymást kizáró álláspont tisztán teológiai, világi közéletinek nem mondható kérdésekben is... és persze vannak olyanokk is, akik ezeket valóban önellentmondó módon keverik... amiért aligha az előbbiek tehetőek felelőssé...
Az úgymond igazi erő és ennek kapcsán a misztikus szál kapcsán nagyon is egyetértek: vajon mennyire hagyjuk, hogy Isten Lelke vezéreljen minket? Az a kérdés, hogy mennyire leszünk a hétköznapi emberek életvalóságának részei, szerintem csak ez után jön...
Abban mélységesen egyetértek, hogy a fenti kérdések messze lényegesebbek és égetőbbek mint a kultúrharc, no meg azzal is, hogy az egyház egészének az elhívása másról szól. Még és azzal is egyetértek, hogy a kultúrharc mint az Isten keresésének pótszere értelmetlen is meg mérhetetlenül káros is lenne.
Mégis, a kultúrharc szólhat egészen másról: kereshet egészen más célokat is, és egyes keresztényeknek (azt gondolom, az általad kritizált formában nagyon nem mindekinek) lehet egy feladatuk több közül.