Dühös teológusok

A Christianity Today című népszerű keresztény folyóirat online felületén alkalomadtán lehet gyöngyszemeket találni. Most is így történt: egy igen gondolatébresztő cikk jött velem szembe. Az írás címe egy állítást fogalmaz meg kérdésként: vajon miért van olyan sok dühös teológus? A kérdés talán bizarrnak tűnik - de nagyon is van benne igazság...

Kérem, hogy most egy pillanatra tegyük félre az ilyenkor szokásosan előkerülő színpadi kellékeket a teológia megítéléséről, tudományos voltáról, piacképességéről - ezeket a csontokat majd rágcsáljuk máskor -, és próbáljunk a témára fókuszálni! Ha tetszik, ha nem, van teológia, vannak teológusok, jók és rosszak, sőt valahol minden hívő ember "teologizál" a maga módján,  és bizony (főleg Amerikában) ha valaki ismeri a teológia rendszerét, az egyházon belül akár szava is lehet. Ronni Kurtz írásában azonban nem a teológia jóságáról beszél, hanem némely teológus attitűdjéről, amivel felhasználja a teológiát.

Azt mondja, hogy a teológiának nevezett dolgok nagy része mögött valójában párbeszédnek vagy gondolkodásnak álcázott düh tapasztalható. Nem ritka, hogy egyes teológusok a teológiát úgy művelik, mintha fegyverként használnák: embereket fordítanak szembe más emberekkel. A teológiai tanítás egyes pontjai határvonalakká állnak össze, melyek mentén aztán a "mi és ők" háborúja zajlik. Kurtz szerint persze kellenek határvonalak (hiszen a valamennyire is jó teológia bizony húz ilyeneket például az ortodox tanítások és a herezisek közé), mégis azt látjuk, hogy némelyeknél a teológia határai annyira összezsugorodnak, hogy végül szinte csak ők és kis számú követőik maradnak "az igazi teológia" művelői.

A teológia fegyverként való használata során az ismeretek megszerzése és felhalmozása nem az igazság keresése érdekében történik, hanem sokszor inkább az önérvényesítés eszközévé válik. Amikor én elkezdtem teológiát tanulni, nem azért tettem ezt, hogy kapjak egy szentséges furkósbotot a kezembe, amivel jól rá tudom bizonyítani más hívőkre, mekkorát tévednek, hanem mert egyszerűen tudni akartam bizonyos dolgokat a hitemmel kapcsolatban - érdekelt hogyan lehet látni a hitkérdéseket. Az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek van valamiféle teológiája, mert a hit ezt nem nélkülözheti - mindazonáltal a hit sokkal több a jó teológiánál. Kurtz szavai igen kifejezők, amikor úgy fogalmaz, a "keresztény élet sokoldalú érettséget és bölcsességet kíván", nem pusztán dogmatikai vagy tanbeli tisztánlátást. Másként fogalmazva az ember néha úgy látja, hogy azok, akik a teológiát előszeretettel használják fegyverként, mások hitét is azon az alapon értékelik, szerintük mennyire jó a teológiája. Vajon olyan dogmatikát követ, amit én? Pontosan azt gondolja a keresztségről, amit mi tanítunk? Hisz a nyelveken szólásban vagy sem? 

Hadd legyek egy pillanatra személyes. Egykori nagymamám - Isten nyugosztalja - a félénknél is félénkebb típus volt. Egész életét egy baptista gyülekezetben töltötte, ott is meghúzódott a hátsó sorban. Szinte sosem szólalt meg a gyülekezetben, izzadt a tenyere, remegett a hangja ha mások előtt meg kellett nyilvánulnia. Néha persze hangosan imádkozott az istentisztelten, de nagyjából ennyi az egész. Fogalmam sincs, hogy főleg idősebb korában mennyit értett meg a baptista teológia dogmatikájából, egy amatőr teológus is simán sarokba szorította volna akármilyen kérdéssel. De abban biztos vagyok, hogy istenfélő emberként halt meg és a családján belül is hitre nevelte édesanyámat, aki révén ismertem meg végül jómagam a gyülekezetet. Nagymamám hitét persze nem nekem kell értékelnem, mert nem bennem hitt - a példával csak arra akartam rávilágítani, hogy nem feltétlenül a kiérlelt és hibátlan dogmatika teszi a hívőt hívővé (egyáltalán van olyan?) - ahogy a teológiát fegyverként használó teológusok előszeretettel gondolják.

Kurtz szerint a "diagnosztikai kérdés" meglehetősen világos: vajon ahogyan a teológiát műveljük, az végső soron a Lélek gyümölcsei (mint például szeretet, öröm, békesség, stb...) iránya felé mozdít, vagy viszálykodáshoz, féltékenységhez, dühkitörésekhez, pártoskodáshoz és széthúzáshoz vezet?

Tudom, a kérdés kicsit giccsesnek tűnik, és hát a cikk szerzője is általánosan fogalmaz, konkrét példákat nem említve. De akárhogy is osztok-szorzok, abban a gondolatban bizony sok igazság van, hogy a teológia elsődleges funkciója nem az, hogy a művelője kezében fegyver legyen mások ellen. Még akkor sem, ha ezek a mások eretnekek. A teológiának igenis feladata a dogmatika "tisztán tartása" - de persze ezt nem kell valakikre dühösen tennie. A teológiának szerintem dolga, hogy felszínen tartson a hitet érintő fontos kérdéseket - de miért is kellene ezt úgy művelni, hogy széthúzást okozzon? A teológiának szükség esetén kenyértörésre kell vinnie a dolgokat - de nem minden kérdés ilyen, és van egy sanda gyanúm, hogy mi hívők akkor is kenyértörésben gondolkodunk, amikor nem kellene.