Az elmúlt hetekben több igen komoly egyházi ügy keveredett elém - és egyik sem volt pozitív, sőt nagyon negatív, bűnnel, erkölcsi bukással, sőt akár bűncselekménnyel kapcsolatos esetekről van szó. A részletek bemutatásától az érintettek iránti érzelmeim miatt most eltekintenék, nem akarok a kelleténél nagyobb turbulenciát kelteni az említett ügyek körül, és nem a "csámcsogás" vagy hangulatkeltés a szándékom. Azonban azt vettem észre, hogy mindegyik botrányos esemény mögött található egy közös pont, ami fontos tanulságra mutat...
Miért írom ezt?
Az oka egyszerű: ha botrány van egy gyülekezetben, egy felekezetben vagy egy hívő ember életében, akkor az egyik legsúlyosabb hiba amit el lehet követnie a hallgatás. A háttérbe vonulás, a lapulás, a "nebeszéljünkróla", a "tegyünkúgymintha", egyszóval a kényes kérdés csendbe burkolása. Itt nem arra gondolok, hogy az egyház vagy egyházi személy megfontolja mit akar mondani, ezért időt kér magának - hanem a permanens, tudatos csendben maradásra. Sokan valamiféle taktikai megoldásnak látják azt, hogy visszavonulnak a kommunikációtól, esetleg azt remélik a hallgatástól, hogy akkor szép csendben elül a dolog és a probléma magától megoldódik. Megszámolni nem lehet hányszor látunk a közéletben riporterek elől szaladó politikusokat, akik a logikus kérdésektől szó szerint menekülve szaporítják a lépteiket, faképnél hagyva ezzel nemcsak az újságírókat, de azokat az embereket is, akik őket a bársonyszékeikhez juttatták.
Az egyház hallgatása egy botrányos történést követően önmagában botrányos, és ezzel a hallgatással csak tovább fokozza az eredeti botrányt, amiben érintett. Azért hallgatunk, hogy nehogy botrány legyen - valójában azonban a hallgatás még nagyobb botrányhoz vezet. Mert ha az egyház vagy a botrányos cselekményt elkövető ember nem szólal meg, majd megszólalnak helyette a pletykák, a félinformáción alapuló magyarázatok, az emberek által összetákolt forgatókönyvek. Nem bírjuk elviselni sokáig a vákuumot, és ha nincs világos, egyenes, korrekt beszéd, akkor a hívek a maguk megfejtéseire fognak hagyatkozni. Beindul a konteo-dömping, ami nagyobbra fújhat végül egy-egy ügyet az indokoltnál, több kárt okozva az elvárhatónál, és nagyobb presztízsveszteséget generálva a logikusnál.
Általános probléma, hogy amennyiben valami kellemetlen dolog történik, senki nem akar kijönni a fénybe - pedig a gyógyulásra bizony az az egyetlen megoldás. Amikor Jézus démonokat űz ki emberekből és adott esetben arra kéri őket, hogy mondják meg a nevüket, ezt pontosan ezért is teszi: a sötét dolgok megnevezése, kimondása, felszínre hozása, artikulációja a szabadulás, helyreállás, gyógyulás igazi útja. Az egyháznak és az egyházban megjelenő, szem előtt lévő embereknek, akik sokszor egyébként is a szavaikból élnek, prédikálnak, hozzászoktak a mikrofon jelenlétéhez igenis meg kell szólalniuk a botrányos ügyeikben, nehéz kérdésekben, tisztázandó problémákban. Csúnya szóval felszínre kell hozniuk a démonaikat, szavakba kell önteniük mit tettek, le kell leplezniük ami sötétben van, ha tényleg szabadulni akarnak ezektől. Szent kötelességük ezt tenni és nemcsak a maguk érdekében, hanem azok miatt is, akik bíznak bennük és egyfajta iránymutatóként tekintenek rájuk. Némának maradni amikor meg kellene szólalni - nagyon beszédes tett.
Szerintem az igazság megismerése és az igazságosság helyreállítása a legfontosabb, mindenkinek erre kell törekednie: amikor pl. Pell bíborost felmentik a vádak alól, az már nem jelenik meg, csak a szaftos vádemelésig és első fokon elítélésig érdekes az ügy. A felmentést már elhallgatják vagy relativizálják. Sőt, egy jogászkodó újságíró nem átall arról értekezni a Guardianben, hogy egy esküdtszék ítéletét hatályon kívül helyezni "aláássa" az esküdtszékekbe vetett bizalmat. (Mindegy, hogy a részletek szintjén nonszensz vádról volt szó. Bezzeg, ha az esküdtszék felmenti első fokon, akkor mindjárt nem lett volna probléma "aláásni" a felmentést, és mégis elítélni...) A lényeg az elítélés.
VálaszTörlésVeled ellentétben, én nem gondolom, hogy feltűnően rossz szándékú környezetben az egyháznak naivan stréberkednie kell, de azt sem, hogy elég pislognia, mint jávorszarvasnak a fényszóróban. A két végpont között kell megtalálni a működőképes megoldást. (Jézus alapján: békésen, mint a galamb, és okosan, mint a kígyó.)
Ha párhuzamot keresünk: a Lufthansa fapados leányvállalatának volt pár éven belül két csúnya lezuhanása, több száz halottal, talán emlékeztek. Mit tettek? Egyszer elnézést kértek, nevet változtattak, azóta pedig azt hangsúlyozzák, hogy repülni a legbiztonságosabb közlekedési mód - és tényleg, igazuk van. Sikeresek, népszerűek, eszük ágában sincs sok körben ostorozni magukat, és ezt senki nem is várja el tőlük. A párhuzamot az egyházra alkalmazva: egyházi személyekben bízni a statisztikai adatok alapján biztonságosabb, mint nem egyházi személyekben, ám ha gyanús jeleket észlelünk, akkor a szemünknek higgyünk, ne a statisztikának, és cselekedjünk habozás nélkül.
"Szent kötelességük ezt tenni és nemcsak a maguk érdekében, hanem azok miatt is, akik bíznak bennük és egyfajta iránymutatóként tekintenek rájuk."
- Akik bíznak bennük, mert testközelből tapasztalják a sok-sok pozitívumot az egyház működésében, azoknak nem a média alakítja az egyházképét, hanem a hétköznapi tapasztalat. Hangsúlyozzuk, mert ez az igazság, hogy sok százezer egyházi személy végez tiszta szívből áldozatos és talpig becsületes munkát a hívek érdekében.
Laci, ezeket azért írod most úgy, ahogy, mert nem ismered a bejegyzésem hátterében álló konkrét ügyeket. Ezeket fel kellene fednem, hogy méltó választ adjak a kommentedre, ezt viszont nem szeretném megtenni. Azért néhány sort írok egynéhány gondolatodra:
Törlés"Veled ellentétben, én nem gondolom, hogy feltűnően rossz szándékú környezetben az egyháznak naivan stréberkednie kell..."
Nem stréberkedésről van szó. De ha pl. kiderülne a református püspökről, hogy emberek öl és megeszi őket (lásd Jeffrey Dahmer), erről pedig tudtak a presbiterei is, azért az elvárható minimum ilyenkor mégis az, hogy őt letartóztatják és a vezetőtársait is felelősségre vonják, nem? Aztán esetleg miközben megkezdik letölteni a büntetésüket, bűnbánatot is tartanak porban és hamuban. Ez persze egy idióta és banális példa, csak a szemléltetés kedvéért találtam ki.
"a Lufthansa fapados leányvállalatának volt pár éven belül két csúnya lezuhanása, több száz halottal, talán emlékeztek. Mit tettek? Egyszer elnézést kértek, nevet változtattak, azóta pedig azt hangsúlyozzák, hogy repülni a legbiztonságosabb közlekedési mód"
Ez azért a dolgok leegyszerűsítése - még a példádban is. Ha több száz ember odaveszik egy repülőbalesetben, évekig tartó procedúra veszi kezdetét a baleset részletes kivizsgálásával, minden részlet alapos feltárásával, a felelősök megnevezésével, stb, stb... Még az is lehet, hogy lemondanak bizonyos pozícióban álló emberek emiatt és a Lufthansa akkora presztízsveszteséget könyvelhet el, hogy akár gazdaságilag is kemény visszaeséssel kell számolniuk... Tehát messze nem arról van szó, hogy kiáll egy srác a kamerák elé "mea culpa" dumával és akkor megyünk tovább, mintha semmi nem történt volna... Sajnos az egyházban sokszor pedig pont ezt látni: komoly dolgoknak nincs komoly következményük - sőt, egyáltalán nincs következményük.
Egyrészt igazad van, tényleg nem tudom, milyen konkrét ügyek váltották ki belőled a posztot. (Bár vannak tippjeim.) Másrészt, a légikatasztrófás párhuzam azért elég jól lefedi a témát: minden konkrét esetet fel kell vállalni, EGYSZERSMIND úgy kommunikálni, hogy ne rendüljön meg az adatok szerint továbbra is legbiztonságosabb közlekedési módba vetett bizalom. Ez egyensúlytartást igényel és felelősségteljes feladat, nem intézhető el annyival, hogy "márpedig a katasztrófák folyamatos kitárgyalása kutya kötelesség".
Törlés"Az oka egyszerű: ha botrány van egy gyülekezetben, egy felekezetben vagy egy hívő ember életében" Elég ritka egy egész felekezetet érintő botrány, amikor felbolydulnak sokan sok helyről, és akkor nehéz is elhallgatni bármit is.
VálaszTörlésHelyi, gyülekezeteti szintű botrányok akadnak valamivel gyakrabban is, és ott persze a gyülekezet vezetésének teljes hallgatása kapcsán egyet is értek... viszont ott sem az a cél, hogy minél szaftosabb részleteken lehessen csámcsogni.
Egy egy hívő embert érintő botrány kapcsán ez megint csak a helyi gyülekezet ügye lehet, főleg vezetőknél, az előző kommenttel: másoknál elég lehet, ha van kivel megbeszélni, és az a néhány ember közt nem árt ha van tapasztalt testvér (pl. presbiter).
én lettem volna, valahogy nem ment át. (de még mindig jobb annál mint amit a Blogger régen csinált...
Törlés"Helyi, gyülekezeteti szintű botrányok akadnak valamivel gyakrabban is, és ott persze a gyülekezet vezetésének teljes hallgatása kapcsán egyet is értek... viszont ott sem az a cél, hogy minél szaftosabb részleteken lehessen csámcsogni."
TörlésSajnos ahhoz, hogy konkrétabban fogalmazzak a bejegyzésben leírtaknál, most el kellene kezdenem konkrét részleteket felfedni. Valós ügyek váltották ki belőlem ezt a bejegyzést, de nem szeretnék ezekbe belemenni. Sajnos olyan is, ami egész felekezetet érint.
a hitgyületében lábnövesztős csalást játszottak el pár éve. ez Szentlélek-káromlás. és az egész magyar kereszténység nem foglalkozik vele. ez mindent elmond.
VálaszTörlésHogy nem foglalkoznak vele? Ezek a csalók egy egész életét leélnek úgy, hogy meg is fizetik őket a szemfényvesztésért és úsznak a pénzben! Tehát jutalmazza őket a rájuk fogékony környezet. Nemcsak arról van szó, hogy nem foglalkoznak velük (bár az is súlyos), hanem hogy színpadot, felületet, platformot kapnak és egzisztenciát építenek rá a csalásra.
TörlésEgyik, magára valamit is adó szervezet sem engedi meg magának, hogy az alkalmazottjai a nyilvánosság előtt nyilatkozzanak bármilyen ügyben. Ez a PR-részleg dolga, és aki a kezük alá nyúl, repül. Akkor is, ha egyébként a vezérigazgatót a melós is tegezheti. Aki nem hiszi, járjon utána.
VálaszTörlésHa valaki azt gondolja, hogy ennek egészen másként kellene lennie, az jó eséllyel soha nem vezetett még egy diákkört sem, és soha nem kellett kezelnie konfliktusokat egy szervezeten belül. Nem is értem, hogy mit gondolnak azok az újságírók, akik arra akarnak rávenni mezei lelkészeket / papokat, hogy mondjanak valami jó sommásat a nagy nyilvánosság előtt a kollégáik botrányairól vagy az egyházuk és az állam viszonyáról. Talán ők twittereznek a saját kiadójuk frusztráló vagy viselt dolgairól? Kopogtassanak az egyházi sajtóosztályok ajtaján. Ha nem kapnak érdemi választ, hát, írják meg azt, ahogyan meg is teszik.
Azt pedig végképp nem értem, amikor azt kérik számon a papi / lelkésztársadalmon, hogy miért nem ostorozza a közélet visszásságait savonarolai lelkülettel. Talán mert a gyülekezet túlnyomó többsége nem a parlamenti viták (viták? veszekedések!) folytatását kívánja hallani a szószékről. Ha pedig mégis kicsúszik valami az igehirdető száján ebben az irányban, az jó eséllyel a baloldal kritikája lesz. Nem azért, mert a jobboldaltól egzisztenciálisan függ, hanem mert a baloldalban egzisztenciális fenyegetést lát: félti tőle az egyházát, a hazáját és a családját. Ilyen megosztott társadalomban élünk.
Hogy így hol marad az egyház prófétai küldetése és a társadalmi hitelessége? Fontos és jogos kérdés. Bár a megválaszolásában szerintem sokkal nagyobb jelentősége van a helyben, az egyházi intézményekben elvégzett munkának és gyülekezetek szerepvállalásának a saját településükön, mint a nyilvánosság előtt tett nyilatkozatoknak. Az utóbbiakat rendszerint még a hívek sem ismerik.
Sytka!
VálaszTörlés"A cikknek szorosan véve ugyan nincs köze a bevezetésemben említett botrányos egyházi ügyekhez".
De van köze. Nagyon szoros a kapcsolat a Szemlélek cikkben felvetett kérdésnek a te írásodhoz.
Kétféle hallgatásról van szó. A Szemlélek számon kéri az egyház hallgatását a legégetőbb társadalmi problémákra nézve. A hallgatást "kifelé". Te pedig az egyház "befelé" való hallgatásáról írsz az írásodban. Amikor személyeket érintő negatív ügyek, bűnök vannak elhallgatva. Bár egy hsz-edben utalsz egész felekezetet érintő negatív ügyre is.
A Szemlélek az ószövetségi prófétai hangot hiányolja, kéri számon, amelyek valóban foglalkoztak társadalmi kérdésekkel, egyenlőtlenségekkel, igazságtalanságokkal, stb. Azonban ezek nem társadalomkritikák voltak. Az igaz, hogy Izrael társadalom is volt, de a próféták Isten népeként szólították meg őket. Nem társadalomként, hanem egyházként, eklézsiaként. A próféták személyét nézve a szavuk egyházkritika volt. Mivel önmagukat is Isten népe részének tekintették, ezért szavuk a közösség önkritikája, önreflexiója. Isten szavaként pedig a próféciájuk az Isten "egyházkritikája".
Ez az ószövetségi prófétai hang, illetve a hiánya ma nem számon kérhető. A társadalom tagjainak halmaza nem azonos az egyház tagjainak halmazával. Az igaz, hogy az egyház tagjai a társadalomban élnek, így részei a társadalom halmazának is. Azonban a két halmaz az átfedés ellenére is megkülönböztetendő egymástól. Ezért nem applikálható az ószövetségi, "befelé szóló" prófétai modell az Újszövetség korában "kifelé". Ma kifelé már nem a társadalomkritika a prófétai szó tartalma. Részeként sem.
Viszont az egyház önreflexiójának, önkritikájának ideje nem múlt el. A reformáció önmagában bizonyítja, hogy szükséges az egyház "önvizsgálata" a tanításban, önképében, önértelmezésében, küldetéstudatában és betöltésének módjában is, cselekvéseiben. Veled értek egyet, maga a közösség is letérhet a helyes útról, lehetnek Isten szemében nem helyes "közösségi ügyei".
Itt jelenik meg a szoros kapcsolat a két hallgatás között. Ha a közösség, az egyház önreflexiója, önkritikája megfogyatkozik, eltűnik, annak kikerülhetetlen következménye lesz, hogy a közösségen belüli, az egyes tagokat érintő ügyekben is uralkodóvá válik a hallgatás.
Az egész kérdést lehetne jól szemléltetni egy friss példán keresztül. A pécsi kislány beperli a ciszterci gimnáziumot. Ennek a pernek a társadalmi reakciója nem érdekes, egyik oldalról sem. Az rk. egyházé viszont igen, bármi legyen is a per eredménye. De nem szaporítom szót.
Kedves sifnomis, írod:
Törlés"Nagyon szoros a kapcsolat a Szemlélek cikkben felvetett kérdésnek a te írásodhoz."
Nem, semmilyen kapcsolat nincs a kettő között. A blogbejegyzés NEM a Szemlélek cikkének tartalmára reflektált. Csupán a cikk címe fogott meg, mert (sajnos) aktuálisnak éreztem teljesen más, a Szemlélek cikkével sehogyan sem érintkező egyházi botrányok kapcsán. Ezekről a botrányokról szándékosan hallgatok, nem szeretném hogy ez a blog legyen annak a helye, ahol kiderülnek, felszínre kerülnek ezek a súlyos dolgok.
Amit az ószövetségi próféták funkciójáról írsz, abban van logika:
" Az igaz, hogy Izrael társadalom is volt, de a próféták Isten népeként szólították meg őket. Nem társadalomként, hanem egyházként, eklézsiaként."
Szerintem is, a próféták elsősorban "Isten népeként" tekintettek Izraelre és kritikájuk nem társadalomkritika kívánt lenni, hanem ha úgy tetszik egyházkritika. Ez azonban azért mégis bajos szétválasztás, mivel az ószövetségi időkben nincs állam meg egyház külön-külön, hanem teokratikus királyság működik, vagyis a két terület egymásba fonódva létezik. Ez pedig akkor azt is jelenti, hogy bár a prófétai szó az izraeli társadalomhoz, mint "egyházhoz" beszélt, azért annak mindig voltak társadalmi következményei is. Csak egy példa: hányszor és hányszor ostorozták a próféták a korrupt hatalmat a szegények elnyomása miatt! A szegények elnyomása, mint probléma azonban nem pusztán "egyházi kérdés", hanem bizony masszívan "társadalmi kérdés" is. Akkor is, ha a próféták nyilván nem társadalometikai szemüveggel nézték a dolgokat. Nomeg, talán Bonhoeffer szavait kölcsönvéve még azt is hozzátoldhatjuk ehhez, hogy felesleges a világot egy szent és egy profán területe felosztani abban az értelemben, mintha Istent csak az első érdekelné, a második ügyeiben pedig magunkra hagy bennünket, hogy azt intézzük el egymás között... Értsd, mintha Isten így gondolkodna: "az egyházi dolgokban üzenek nektek, de a többi engem nem izgat!" Valószínűleg ez nem igaz, és ha nem igaz, akkor bizony a próféták üzenete valahol mégiscsak túlmutat az egyház határain, nemde?
Kedves sifnomis, valahogy úgy éreztem, az általad felvetettek megérnek egy külön bejegyzést. Köszönöm! :-) Már olvashatod is!
TörlésSytka!
VálaszTörlésFogalmam nincs, hogy te milyen egyházon belüli anomáliák miatt írtál. A két írás kapcsolatát nem ügyek, hanem a hallgatás jelensége adja. Amiről te írod, hogy több a kára, mint a "haszna", ráadásul elzárja a gyógyulás útját.
A Szemlélek cikke (az eredeti véleménycikket nem olvastam, szerzőjét nem ismerem, az egyházzal való kapcsolatát sem) pedig a hallgatás kapcsán egy kőkemény egyházkritika. Az sugallja, hogy az egyház aranyért, pénzért hallgat. Ez így, direktben nem igaz. Szerintem a "társadami állásfoglalás" igénye, számonkérése sem áll meg. De az egyháznak válaszolnia kellene arra a kérdésre, hogy miért él ilyen kép róla sok nemhívőben és bizony még hívőkben is. Fel kellene tennie önmagának a kérdést, hogy vajon mindent jól csinál-e, vagy azt a szerepet tölti-e be a társadalomban, ami az igazi küldetése.
Más. Meglepett, de megtisztelő, hogy külön posztot szenteltél a kommentemnek. Elolvastam. Több kérdésben is eltérő a véleményünk. Azt még nem tudom, hogy reagálok-e ott.
Az itteni kommentem egy hosszabb gondolatsor egyik részlete, amely az egyházról, szerepéről, küldetéséről, helyéről szól a világban. Beleértve a kontinuitás mellett is jelentős változást az Ó- és Újszövetség kora között. Nem tudom, hogy sikerülne-e úgy zanzásítani, hogy érhető is magyaradjon.
"Az sugallja, hogy az egyház aranyért, pénzért hallgat. Ez így, direktben nem igaz."
TörlésÓ, de bizony hogy aranyért-ezüstért nagyon is tud hallgatni... Ez direktben is igaz, sajnos.
Nem igaz, főleg direktben nem. Pár, tényleg elényésző számú személyre igaz, de összességében nem. Sok évtizedes belső tapasztalatból mondom.
TörlésEnnél ugyanis rosszabb a helyzet. :) Azt hiszi az egyház, hogy a küldetésének betöltésében a társadalom tudja segíteni (beleértve a pénzt). De ez nagy tévedés. :( Ez kapcsolódik a polémiánk tárgyához is.
Gyülekezeti vezetők előtt ezt így mondtam 11 évvel ezelőtt egy beszámolóban, a pénzkérdésről, több szempontból megközelítve, az 1Tim 6,10-ből kiindulva:
"Mert teljesen "odaszegeztük" magunkat a társadalomhoz, a világhoz!
Nem a templomos, hívő egyháztagoktól függünk anyagilag - hanem a "maguk módján hívőktől", a nemhívőktől. A helyzetünk hovatovább ahhoz kezd hasonlítani, mintha Kajafásék finanszírozták volna Péteréket, az ősgyülekezetet.
De ilyen helyzetben lehetünk-e lelkileg, hitbelileg, hitvallásilag függetlenek?"
A másik poszthoz készül a kommentem. Csak nem vagyok íróember, szívesebben beszélek. :) A zanzásítás is nehéz. Két rész lesz, az első még ma. A második akkor, ha az első után még érdekel. :)
Kedves sifnomis,
TörlésÉrdekesnek tartom a felvetéseidet -- különösen a maguk módján hívőktől való anyagi függés felvetése.
A magam részéről picit más megvilágításból máshogy fogalmaznám meg: pl. nem az a gond önmagában, hogy a gyülekezetek intézményeket fenntartva állami feladatokat vállalnak át és ezért plusz állami finanszírozást is kapnak, ez még önmagában rendben is lehetne. Az viszont gond, ha nem a gyülekezet határozza meg, milyen az intézmény, hanem fordítva: az átvállalt feladat lesz meghatározó abban, milyen a gyülekezet... ahogy én fogalmaznám meg: a lelki, különösen spiritulis tartalom nagyon alá vannak értékelve, elggyakrabban az egyházakon belüli értékelésben is....
Miközben vannak jelek arra, hogy lenne kereslet: nem csak a keleti vallásokra felé való társadami nyitásra utalok itt, hanem pl. arra is, milyen népszerűek pl. akárcsak Jordan B. Peterson bibliaértelmezéseii (aki aki azért a vallásokat elsősorban jungiánus keretben értelmezi...)
Üdv dzsaszper!
Törlés"... hogy lenne kereslet:"
Társadalmi (piaci) igényeket nem kell kielégítenie az egyháznak. Sőt, nem szabad! Óhatatlan következménye lenne, hogy eluralkodna benne a piaci szemlélet, működés. A cégbejegyzés nem változna, de a lényeg ...! :)
"Az viszont gond, ha nem a gyülekezet határozza meg, milyen az intézmény, hanem fordítva: az átvállalt feladat lesz meghatározó abban, milyen a gyülekezet ..."
Nagyon nehéz kérdést feszegetsz. Az egyház a küldetése betöltéséhez mindig "eszközrendszerrel" él. Ez koronként változhat/változik is. Egy eszköz lehet, hogy tegnap megfelelő volt, de ma vagy holnap már nem az. Minden korban, minden eszközre meg kell vizsgálni az alkalmasságot.
"... gond, ha nem a gyülekezet határozza meg, milyen az intézmény, hanem fordítva: az átvállalt feladat lesz meghatározó abban, milyen a gyülekezet ...a lelki, különösen spiritulis tartalom nagyon alá vannak értékelve,..."
Igen, az eszköz valamilyen mértékben visszahat a használóra. Ezért is nagyon vizsgálandó, hogy ne lehessen negatív visszahatása. Itt van példának okáért a ciszterci gimnázium esete. A társadalmi reakciók előre borítékolhatók voltak. Meg is jelentek az első fecskék. Az egyház reakciója is előre borítékolható, ha nem a hallgatást választja.
Engem az eset inkább arra ösztökélne, hogy megvizsgáljam az oktatási intézményt, mint eszközt. Alkalmas-e a cél elérésére? Az ókorig visszamenőleg elemezném a közoktatás előzményeit, kialakulását, az okot, változását, különösen a tananyag területek arányainak változásására. Mindezek után döntenék kell/nem kell.
De akut példa az internet, különösen a közösségi médiumok kérdése. Ezerrel "költözik be" az egyház. Pedig már elég régóta vannak (nem piaci érdekeltségű) hangok, hogy káros, személyiségtorzító, megbetegítő. Mi a misszió határtalan eszközét látjuk benne. :(
Pedig ezekben is igaz: amit lehet, nem biztos, hogy kell is. Vagy: minden szabad nékem, de nem minden használ.
De ezt a szálát ne vigyük tovább. Messzire vezet a poszt eredeti témájától.
Kedves sifnomis,
Törlésúgy látom elsőre nem ment át... (sem az eredeti mondanivalóban az irónia, sem az első válaszom...). Irónia, mert a megjegyzésem a báránybőrbe bújt farkasok tipikus ellenérvének szólt :)
Sytka!
VálaszTörlésOlvastam egy hírt, azután több cikket is. Most már értelek. Együttérzek veled.
Vigasztalásul. Általános egyházi gyakorlat a felekezeteknél, hogy minden tevékenységünkre ráaggatjuk a missziói jelzőt. Arra is, ami Istentől rendelt része egyházi életünknek, de nem misszió. Más esetekről már nem is akarok beszélni. Ez a megkísértés jele.
Stratégiaváltás, amiről szintén olvastam. Nagy kísértés, ha ez nem több, mint az eddigi praxis átformálása. A stratégia(váltás) alapjának minden esetben egy teológiai alapvetésnek kell lennie. Ebben óriási szerepe van a teológiának. Az egyházkormányzatnak a teológiára alapozva kell ténykednie. A legkisebb döntéseknek is szinkronban kell lennie az alapvetéssel. A teológiának pedig folyamatosan "kontrollálnia" kell(ene) az egyházkormányzat tevékenységét. S ha kell, szólni (ha már a hallgatás a téma :)). Ez is egy egyféle belső prófétai szerep. Csak ez nehéz kérdés. Az, hogy a teológia az egyházkormányzat "alá vannak rendelve", hát nem arra szocializál, hogy ezt a szerepet betölthessék. Ez az egész minden felekezetnél megoldatlan kérdés. Lehet, pont azért, mert a feltételek megteremtése egyházkormányzói feladat.
Végül. Az egyház ugyanannak a 3 kísértésnek van kitéve, mint Jézus a kezdetnél. Ha a kísértésekre nem teljes körű a (közösségi) nem, akkor ez lehetőséget teremt az egyén elbukásához is.
Még egyszer, együttérzésem.