A focifélisten is csak ember

Az éppen zajló foci-EB-re mi nem egyszerűen kijutottunk, hanem szinte diadalmenetben érkeztünk: egyetlen szerencsétlen kis vereséget leszámítva a magyar válogatott hibátlan bizonyítvánnyal nevezett be a tornára. Éppen az ebből következő elvárás okozhatja most a vesztünket - de ez nem feltétlenül a válogatottról, hanem inkább rólunk, a közönségről szól, mert az egekig felmagasztalt nemzeti tizenegytől még az egeknél is magasabb színvonalat várunk. És néha ugyanezt tesszük a hitéletünkben is...

A többség szerint nagy buli, de szerintem nehéz dolog lehet Szoboszlai Dominiknak lenni. Nem volna az, ha Szoboszlai Dominik a magyar szurkolók szemében egy átlagosnál jóval tehetségesebb focista lenne, aki ettől függetlenül még ugyanolyan emberből van, mint bárki más. Csakhogy nem ez a helyzet. Szoboszlai nem egy fiatal srác, aki ügyesen cselez, harminc méterről bevarrja a labdát vagy gólpasszokat osztogat. Dehogyis, ő ennél jóval több. Elmondhatja magáról, hogy huszonhárom évesen focifélisten lett belőle.

Azt várja tőle a magyar nép, hogy ha kell, egyedül megnyerje a meccseket, soha ne legyen rossz napja, fordítsa meg a helyzetet ha hátrányban vagyunk, végül adja oda a mezét minden ezért könyörgő kisgyereknek. A képernyő előtt hullámzó szőrös sörhasak távolról megszakértik mi egy világklasszis dolga. Ahogy Magyar Péter jelenleg a politikai messiásunk, úgy Szoboszlai Dominik a nemzeti félistenünk, aki választott népünkért mutat be fociáldozatot az erre kialakított stadionszentélyekben.

Nem tudom ő maga mit szól ehhez, de gyanítom, hogy profi és népszerű sportolóként is nehéz feladat a helyzetet kezelnie. Olyan súly nyomja a huszonhárom éves vállait, aminek az elhordozására egy ember - legyen bár nagy tehetség a maga területén - igen nehezen képes. Nem is feltétlenül szakmai értelemben, habár úgy sem lehet állandóan szárnyalni, hanem inkább jellemében, világlátásában, élettapasztalatában. Ilyenkor szokott egy idő után bekövetkezni a mentális összeomlás, a teljes kiégés, a belső tragédia, a félisten nemezise, amikor aztán az aláhullást látva a tömegek fejcsóválva megállapítják: lám, megadatott neki a lehetőség, hogy naggyá váljon, de nem tudott élni vele. A sikerében közösen akarunk vele fürdőzni, az aláhullása azonban egyedül az ő hibája és felelőssége.

Persze itt még nem tartunk: Szoboszlai most még nagyon magasan van. A szerdai német-magyar után is valószínűleg magasan marad, legyen bármi a vége a nagyon nehéznek tűnő meccsnek. Nincs bukásszag a levegőben, de mégis van bennem egy érzés, hogy ez az össznépi elváráscunami előbb-utóbb megtermi a gyümölcsét - és az nem teljesen Szoboszlai hibája lesz.

Amiért ezt a példát előszedtem, az nemcsak az éppen zajló Európa Bajnokság, hanem maga a jelenség, amikor emberektől elképesztő teljesítményt várnak el a körülötte állók anélkül, hogy józanul felmérnék a lehetőségek határait. Ez a hiba az egyházban is masszívan benne van. Jómagam teológián tanító oktató és lelkipásztor is vagyok egy személyben. A két szerepkör csak némileg van átfedésben, az egyik közös pontjuk azonban világos: az embernek 24/7-ben példaképként kell funkcionálnia. Ezt egyébként jónak és elvárhatónak is tartom önmagában. Aki másokkal foglalkozik vagy más emberek elé kiáll, az viselje is ennek a terhét és igyekezzen - ez rendben volna. A kérdés az, hol húzzuk meg a példaképség határait: valahol az ég alatt vagy már felette? Mert sokszor van olyan benyomásom, mintha az egyházban már kevés lenne a Mindenható, és itt is félistenekre lenne szükség. A lelkipásztor például mindig a Jóisten hallótávolságában él, ő az aki közvetíti a mennyország friss üzeneteit a földi híveknek. Neki ez a dolga, azért tartják, hogy mások helyett is higgyen, akiknek vagy van kedvük ehhez vagy nincs. A hívők hangulatuk szerint döntik el mennyit feccölnek bele a saját közösségük építésébe - de a lelkész éjjel-nappal dolgozzon ezért, mindig ott legyen a szeren és prédikációi egyszerre legyenek tüzesek, de higgadtak, felrázók, radikálisak, miközben ne bolygassák meg túlságosan a dolgokat. Röviden, de azért alaposan beszéljenek, pihenőnapjukon este is lehessen telefonon zokogva hívni őket, hallgassanak mindenkit figyelemmel, menedzseljék a közösség szervezési ügyeit - és mindezt persze vatikáni valutáért.

Ha egy egyházi szolgáló képes így szárnyalni, többé válhat embernél: egyfajta keresztény félisten lesz belőle. Vagy talán a keresztények Szoboszlai Dominikja, akitől utána mindig elvárják majd a heti egy gólt és gólpasszt. S mivel ezt teljesíteni lehetetlenség, mert az ember nem képes állandóan meghaladni önmagát, a kiégés és alábukás garantáltnak tekinthető, pusztán idő kérdése.

A most zajó foci-EB és Szoboszlai Dominik agyonsztárolása remek szimptómája annak, hogyan gondolkodunk úgy általában az emberi teljesítményről, a sikerről, a képességekről és a lehetőségekről. Amikor egy végletekig hajszolt félisten végül alábukik emiatt és kiderül ő is csak ember, a legtöbbször tudomásul vesszük a dolgot és máris további lehetőségek után nézünk. De nem töprengünk el azon, hogy talán mi hajszoltuk ezeket az embereket olyan magasba, ahonnan csak nagyot esve lehet megérkezni.