Egymondatok háborúja

Mindig jó érzés, amikor véget ér egy kampányidőszak, lezárulnak a szavazóhelyiségek és elülnek a politikai hullámok. Mintha kicsit megnőne a csend, tisztulna a levegő és nyugodtabb légkörben lehetne végiggondolni olyan kérdéseket, melyeket a politikai csörömpölés zajától addig lehetetlen volt. Például a háborút és a békét, valamint az egymondatos politizálás pusztító hatékonyságát.

Meglehetősen sokat közlekedek autóval, vezetés közben pedig nyilván az utat nézem. Ennek köszönhetően a tekintetem csak futó pillanatokra esett egy-egy óriásplakátra. Mindössze egy-két szó villan fel ilyenkor az ember tudata előtt, amit összeköt a pártembléma vagy más ismérvek alapján a plakátot képviselő politikai formációval. Nos tehát tisztelettel jelentem, sok hónapnyi, suhanó óriásplakátok kulcsszavait rögzítő tudatfeltöltésem mentén arra emlékszem, hogy a békét képviselő kormánypárt teleszórta Magyarországot "HÁBORÚ" feliratú szövegekkel. Volt olyan útszakasz, ahol megállás nélkül vibrált a szemembe a pusztulás rémképét előrevetítő üzenet. Ehhez jön még hozzá, hogy más médiacsatornákon keresztül folyamatosan zubogott rám a békeszerető kormánypárt tolmácsolásában, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború, jön az atomvillanás, a gyerekeinket pedig besorozzák és meghalnak a fronton. Olyan is akadt, aki úgy fogalmazott, csupán "percekre vagyunk" a világégéstől.

Alig vártam már a kampányidőszak végét. Tudtam, hogy onnantól kezdve tényleg nagyobb lesz a béke. Nem oldódik meg a fegyveres konfliktus a szomszédban, nem szűnnek meg az amerikai lobbitevékenységek és az európai fegyverküldések, és valószínűleg Putyin sem dönt úgy, hogy visszavonulót fúj Ukrajnában. De legalább kapunk egy kis levegőt idehaza, és egy intenzív háborús riogatásra építő, elvileg ugye békepárti kampánycsörte után már ezt is értékelni kell.

A választások tétje a hatalom szerint tulajdonképpen lebutítható volt egyetlen szimpla kérdésre: az emberek vajon háborút vagy békét akarnak? A kérdőmondat lényege azonban a látszattal szemben mégsem a háború és a béke kifejezések mentén ragadható meg: a lebutítás itt a kulcsszó. A politika mindig a lebutításra épít, a komplex problémák végtelen primitív szintre csiszolására, az összetett kérdések redukcionizmusára. A politikusok azt feltételezik - és ebben sajnos részben igazuk is van -, hogy azok a választópolgárok, akik szavazataira számítanak, képtelenek a fontos kérdéseket kellő mélységben áttekinteni. Sőt, nem is érdemes túlságosan összezavarni őket bizonyos problémák megvitatásával, többoldalú megközelítésével, társadalmi-politikai-történeti áttekintésével. Mindez egy kognitívan felnőtt társadalmat feltételezne, de erre nincs szükség, amikor egyszerűbb úton is el lehet érni a sikert és megteremteni a szavazói bizalmat. Természetesen az egyszerűbb út nem más, minthogy a zsigeri félelemekre és ösztönvilágra építünk. A zsigeri félelmek és ösztönök nulla gondolkodást igényelnek - ezek ott vannak bennünk és előhívhatók. Elegendő tehát egyetlen mondatba sűríteni az üzenetet, feltölteni az ösztönöket pingelő atmoszférával és odahányni az óriásplakátokra, teletömni vele a médiafelületeket, szétszórni az utcákon és a tereken - vagyis sulykolni és sulykolni, ameddig mindenki teljesen át nem itatódik vele.

Ez a politikai formációk rábeszélőgépének vezérstratégiája, és többször tapasztaltuk, hogy ennek a kommunikációs stratégiának a hatékonysága dönthet el egész választásokat. A kérdés ezért soha nem az, mi az igazság az üzenetekben, mennyi valóságalapjuk van, hanem inkább az, melyik pártnak van jobb tömörítőgépe, ki tudja jobban egy mondatba összesűríteni a saját lebutított üzeneteit, ki alkalmasabb emocionálisan feltüzelni az embereket, és ki képes azután a leginkább sulykolni az egymondatát a tudatosan is kiskorúságban tartott választópolgárok felé? Aki ezt jól csinálja, győztesként emelkedhet fel azok közül, akik egymondata gyengébbnek vagy sulykolási technikája fejletlenebbnek bizonyul.

Ha innen nézzük, akkor mifelénk az elmúlt hónapokban az egymondatok háborúja zajlott. Jelszavak csatája, szólamok és szlogenek villongásai, ezekhez arcok, nevek és pártlogók társultak. Van abban valami groteszk ellentmondás, hogy a bármi áron béke volt a kormány egymondatainak végső konklúziója, és ezt éppen a zsigeri félelmek felkorbácsolásával és szinten tartásával kívánta magának biztosítani. Nem vagyok politikai elemző, de a választási végeredményeket látva civilként is azt kell mondanom, az egymondat nem működött maradéktalanul. De sajnos nem azért, mert a magyar társadalom színe-java elkezdett mélyebben gondolkodni, és megengedte magának, hogy legalább egy kicsit próbáljon utánajárni bizonyos kérdéseknek. A Tisza áradása szerintem ugyanúgy megtalálta a maga egymondatait, amelyek azokhoz jutottak el, akik a kormány és az ellenzék egymondataiba már halálosan belefáradtak. Ezeknek a tömegeknek jól esett kicsit hinni Magyar Péterben, lecserélni a régi bútorokat újabbakra, belekapaszkodni egy másik szlogenbe, felülni egy másik hullám hátára. De én úgy látom, alapvetően ez még mindig ugyanúgy az emóciókról szól, a rendszer elleni lázadás entuziasztikus élményéről, egy fiatal csávó köré épített rock'n'roll-ról és nem a választópolgár, mint idomított állatfaj tényleges felébredéséről. Hogy meddig árad a Tisza majd akkor derül ki, ha már elül a rajongás.

Talán naivitás mást várni a politikától és talán soha nem is lesz felébredés, mert a politika természeténél fogva az egymondatokkal működik. Talán egy tudatos társadalom csak kolonc a mindenkori politikusok számára. Lehet, hogy így van. De mégis találok magamban egy igényt, hogy ezt ne fogadjam el és legalább pedzegetni kezdjem: mi lenne ha leszoknánk az egymondatok köré épített politikacsinálásról? Mi történne, ha választóként leszoknánk arról, hogy megzabáljuk az egymondatokat és emiatt arra kényszerítenénk a politikusokat, hogy ne egymondatokban gondolkodjanak? Ha valamiképpen megüzennénk nekik, hogy képesek vagyunk ennél többre is?

Sajnos nem hiszem, hogy ennek a felvetésnek van realitása. Itt már kevés megoldásként, ha az egyik párt váltja a másikat, az egyik szólamot kidobjuk egy másik kedvéért. Még a rendszerváltás is kevés, ha az emberek belső világában mélyen tudatosult az egymondatok kultúrája. Itt már szinte kultúrát kellene váltani, az egész világot kicserélni magunk alatt, ami talán működhet kisebb-nagyobb körökben, de szerintem délibábos képzet ha a teljes társadalmi átfordulásra vetítjük. Ráadásul mindez olyan lassú és időben hosszútávú feladat, mintha a nemzet egy közös katedrális építésébe fogna, amit csak az ükunokáink fognak talán felavatni. Ehhez a magyar ember túlságosan türelmetlen. A gyorsaságra berendezkedett nyugati felfogásunk szerint minden azonnal kell. Soha nem adnánk magunkat egy ilyen léptékű paradigmaváltás megalapozásához. És az a helyzet, hogy ezt is valahol meg tudom érteni. Nekem most vannak problémáim és bár fontos számomra, hogy a még nem is létező unokáim majd jól élhessenek a jövőben, ez nem segít azokon az aktuális nehézségeken, amelyek ebben a pillanatban szorítanak. Ha egy politika úgy épít jövőt, hogy közben nem válaszol a jelenemre, az halva született okoskodás.

De akkor most mi legyen? Maradjunk az egymondatok agymosó világában, hiszen úgy is reménytelen egy értelmesebb, józanabb, igényesebb és tudatosabb társadalmat építeni? Nézetem szerint egy normális politikai gondolat soha nem mondhat erre a kérdésre igent. Legyen bármennyire utópisztikus és álomszerű egy elképzelt fényesebb politikai kultúra valósága, mégis valami hasonlónak kell irányt mutatnia - mert a lemondásra nem lehet társadalmat felhúzni. Keresztény hasonlattal ez pont olyan, mintha rámutatva az egyház mai állapotára kijelenteném, az egész prédikálásnak, gyülekezetbe járásnak, az evangélium hirdetésének úgy se lesz soha semmi értelme, maradjunk tehát azon a szinten, hogy "hallelujázunk", slágerdalokat énekelünk és jól érezzük magunkat - aztán az utolsó majd kapcsolja le a villanyt. Ilyen hozzáállással nemcsak a jövőnek, de már az egyházi jelennek sincs semmi értelme.

Ezért végső soron bár az eszményi állapot (vagyis kb. az abszolút tudatos és szólamokkal nem kontrollálható társadalom) elérhetetlen, az irány mégis akkor a legjobb, ha a dolgaink erre haladnak, a tendenciák erre mutatnak. Hogy Magyarország ezt a trendet erősíti-e vagy sem, azt majd meglátjuk - mindenesetre őszintén megmondom, bennem nem sok bizalom van ezügyben. Most egyelőre azt látom és a tegnapi választások is ezt a gondolatot erősítették fel bennem, hogy az egymondatok miliőjéhez továbbra is ragaszkodunk.