Tüske a köröm alatt vagy kavics a cipőben: mindegy minek nevezzük, lehet hogy számomra örökké kibogozhatatlan erkölcsi-teológiai dilemma marad az ószövetségi, népeket lesöprő kánaánita hadjáratok kérdése. Már írtam komplett sorozatot a különféle látásmódokról (záróepizódját és benne a linkeket itt találod), de most újra előszedem a kérdést, mégpedig John Lennox vadonatúj könyve kapcsán, amiben számomra is meglepő módon tudott egy kis újdonságot mondani a kérdésben.
Nos, mielőtt valaki túlzott elvárásokat támasztana, természetesen szó sincs arról, hogy én most itt egy blogbejegyzéssel elegánsan megválaszolom az ennek kapcsán felmerülő problémás kérdéseket. Lennox sem akart ilyet tenni, mindazonáltal néhány érdekes megjegyzést eleresztett az előbb említett könyvében, ami egy pici lépéssel talán jobban árnyalja ezt az egész véres históriát.
Ennek lényege a Biblia általánosító szóhasználata körül forog. A Biblia ugyanis - ahogy mi magunk - gyakran szeret általánosító módon fogalmazni, amit mi előszeretettel felruházunk abszolút értelemmel. A kánaániták "teljes kiirtására" vonatkozó parancsokat emiatt úgy értjük, hogy itt egy mindent magába foglaló felszólításról beszélünk. Gondoljunk például az "egész Izrael" kifejezésre a következő mondatok esetében:
"Ezeket a beszédeket mondta el Mózes egész Izráelnek a Jordánon túl"
"...amikor egész Izráel eljön, hogy megjelenjék Istenednek, az Úrnak színe előtt"
"Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt."
"Azután a király és vele együtt az egész Izráel áldozatot mutatott be"
Nyilvánvalónak tűnik, hogy az "egész Izráel" kifejezés merőben általános és nem kell szó szerint vennünk, mintha az egész ország összes lakosát jelentené kivétel nélkül. A mai szóhasználatban is beszélünk ehhez hasonlóan, amikor például azt mondjuk, hogy "egész London elment a walesi herceg temetésére" - holott a valóságban persze nem ment el szó szerint London minden egyes polgára, hanem egy reprezentatív sokaság jelent meg a temetésen, melynek kapcsán az ember úgy fogalmaz, az egész város ott volt.
A kánaánita népirtásokról szóló szövegek kapcsán ennek fényében vajon hogyan értsük azokat a felszólításokat, melyek szerint "mindenkit" ki kell irtani? Utal arra valami a szövegben, hogy ezt a szó szoros értelmében vagy csupán az előbb említett általános értelmezés mentén érdemes olvasni? Nos, igen, legalább két érvet mondhatunk ezügyben:
(1) Ha elolvassuk Józsué könyvét, azt találjuk, hogy mindenkit levágott Debírben és Hebrónban. Vagyis ismerjük el, van amikor tényleg a szó legfeszesebb értelmezésében mindenkiről vagy mindenről van szó. Ugyanakkor a Bírák könyve alapján (ami követi Józsué szövegét) Júda és Benjámin elfoglalta, azaz hadjáratként bevette ezeket a városokat. Miért volt erre szükség, ha egyszer szó szerint mindenkit elpusztítottak és ezek a városok üresen álltak? Logikus arra gondolni, hogy ennek alapján mégsem kell a "mindenkit" kifejezést a szó szoros értelmében venni. Teológusok azzal érvelnek, hogy a "hányd kardélre mind" típusú kifejezéseket ezért így kell helyesen érteni: "arass fölöttük döntő győzelmet!". Ez pedig nem feltétlenül a teljes népesség maradéktalan kiirtását jelenti, hanem az erejének a megtörését, a mondhatni reprezentatív haderő összezúzását. Ha valami borzalmas háborúban egy ránk támadó ellenség "legyőzné a magyarokat", azt sem úgy értenénk, hogy a kifejezés abszolút értelmében legyőzték Magyarország kb. 9,5-10 millió lelket számláló lakosságának minden egyes tagját - hanem nyilván úgy, hogy megtörték a magyarok ellenállását képező erőket.
(2) A herem, azaz a szent háború szakrális tettnek számított, aminek voltak általánosan alkalmazott szabályai. Nem lehetett "ész nélkül" mindenkit legyilkolni - mert az ilyesmi a herem értelmében Isten büntetését vonta magára. Erre is látunk példát a szövegben. A herem szabályait egyébként az 5Mózes 20 rögzíti - ezek a korukhoz képest feltűnően emberségesek. Figyelem! Nem azt írtam, hogy mai szemmel nézve emberbarát szabályokról van szó, hanem az ókori hadviselés általános szabályait tekintve számítanak kiugróaknak!
Nos, tisztában vagyok vele, hogy a fenti pontok nem oldják meg a kérdést és korántsem zárják le a vitát. Azonban rámutatnak egy fontos dologra, mégpedig az általánosító kifejezések gyakori használatára. Ezzel persze csínján kell bánni, és nem fair vele "elkenegetni" azért a tényeket, hogy itt emberek haltak meg, nem is kevesen - magyarázzuk bárhogyan a textusokat. Ismétlem azonban, hogy nem is kívántam lezárni a "kánaánita-aktát", csupán egy kis lépéssel szerettem volna beljebb menni a megértésben. A teljes képet szemlélve sok mindenre találunk példát: arra is, hogy egyfajta istenítéletként kell népekkel háborúzni - de arra is, hogy szeretni kell a jövevényt és az idegent. Arra is, hogy Izráel keményen elbánt másokkal - de arra is, hogy Izráel sem volt kivétel, és az ítélet adott esetben őket ugyanúgy utolérte. Arra is, hogy kardélre hánytak idegen népeket - de arra is, hogy adott esetben szövetségre léptek velük. Egyiptom egyszerre a szolgaság háza (gondoljunk az Exodusra) és a túlélés szinte egyedüli módja (gondoljunk József történetére). Kis túlzással mindenki szemezgethet és vérmérséklete szerint válogathat a teljes szövegkorpuszból.
Befejezésül nem állhatom meg, hogy még egy gondolatot ideszúrjak. Arról van szó, hogy tekintsünk bárhogyan a kánaánita irtóhadjáratok beszámolóira, annyit mindenképpen megmutatnak, hogy Isten ítéletet képes gyakorolni. Vagyis, a Biblia szerint nem olyan világban élünk, ahol a dolgok végképp következmények nélkül maradnak. Lucretius felhasználta a görög atomizmus két követőjének, azaz Démokritosznak és Leukipposznak a gondolatait, amikor így érvelt: "Történhet akármi, Minket nem sujthat, s nem rázza fel öntudatunkat". Itt arról van szó, hogy amikor az ember meghal és atomjaira bomlik, már nincs lehetőség az erkölcsi számonkérésére - mivel nincs utolsó ítélet, nincs jutalmazás és büntetés, a gonosztettek megtorlatlanul maradnak. A halál menekülés a gonosztetteket elkövetők számára a felelősségrevonás elől.
Ám ha nincs istenítélet, akkor nem létezik igazságtétel sem. Sajnos azt látjuk, sokaknál a földi élet tényleg nem is szolgáltat igazságot - s ha ateisták vagyunk, akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy milliók és milliók a jövőben sem fognak soha semmiféle igazságot kapni emiatt. A Bibliában viszont nem ez a helyzet. A keresztény hit szerint nagyon is van vagy lesz igazságtétel, a tetteknek ha máskor nem, a halál után meglesznek a következményei - mert erkölcsi alapú világban élünk. Ezért bár meglehet, hogy ez furcsa egy nem hívő olvasó számára, de a Biblia képes ujjongással és örömmel gondolni Isten ítéletére: nem valamiféle Kozmikus Ököl odacsapását látja benne, hanem azt az igazságtételt, ami az univerzumunkat és a létezésünket erkölcsileg teljessé teszi. Még ha nagyon nehéz is, ha egy pillanatra ezzel a szemüveggel olvassuk a kánaánita textusokat, talán egy kis lépéssel közelebb juthatunk: az egyébként brutális gyermekáldozatokat bemutató népek sok száz év türelmi időt követő megbüntetése annak jele, hogy Isten ítéletet gyakorol, azaz létezik kozmikus igazságtétel, van kozmikus Igazságtevő, így igenis van értelme jóról és rosszról beszélni. És talán nem csak az ókorban, de ma is.
"Isten ítéletet képes gyakorolni"
VálaszTörlés- Csak nem jószándékú emberek bevonásával, itt a bökkenő.