Mire jó nekünk egy liberális társadalom?

Nem élhetünk ideális világban, mégpedig legalább két okból. Egyrészt azért, mert ideális világ nem létezik, illetve keresztényként azt mondhatjuk: ebben a valóságban semmiképpen nem is létezhet. Másrészt azért, mert mi magunk sem vagyunk ideálisak - egyszerűen szólva a természetünk bűnös. Ám még a nem ideális világban is lehet törekedni az ideális állapotok felé egyénileg és társadalmi szinten egyaránt - a kérdés mármost az, miben jelöljük meg a legtöbben az együttélésünk legjobb formáit...

Nem kenyerem Francis Fukuyama munkássága, nem értek igazán a politikaelmélethez és tudok arról is, hogy az általa írt könyveket heves viták és kritikák övezik. Elolvasva a liberalizmus vesszőfutásáról szóló művét azonban annyiról mindenképpen meggyőződtem, hogy a klasszikus liberalizmus társadalmi programja egyáltalán nem tűnik olyasminek, amitől berzenkedni kellene. Ehhez persze sokaknak le kellene küzdeniük azt a hányingert, amit a "liberális" szó hallatán éreznek magukban.

Mintha lejárt volna egyes szavak szavatossága: a konzervatív, a nemzeti, a liberális például pont ilyeneknek tűnnek. Az elsőről a maradiságra, a másodikról a szélsőségességre, a harmadikról a parttalan szabadelvűségre asszociálunk. Természetesen mindhárom esetben túlzásól van szó - jelentsük ki tehát az egyértelműt, hogy a konzervatív ember nem maradi, a nemzetét szerető patrióta sem lesz náci, ahogy a liberális sem gondolja úgy, hogy neki mindent szabad. Még akkor sem, ha nyilván mindhárom csoportban akadnak olyanok, akik a velük kapcsolatos sztereotípiákat igencsak jól megtestesítik.

Fukuyama tehát megfogta a liberalizmust és megpróbált egy előítéletekkel vastagon szőtt világban a klasszikusan liberális értékekről és szemléletmódról magas színvonalon beszélni - ez szerintem sikerült is neki. Mégpedig úgy, hogy nem mossa össze a progresszivitást a liberalizmussal (ahogy nálunk ez sajnos megtörténik), és a baloldalra ugyanúgy osztja a kritikát, mint jobbra. A klasszikus liberalizmus ugyanis alapesetben nem baloldali tendencia - más kérdés, hogy nálunk összecsúszott a közbeszédben ez a kettő. A klasszikus liberalizmus az egyéneket felnőttként kezeli és jogokkal látja el - ezek közül a legalapvetőbb az autonómiához való jog, vagyis a választás lehetősége. Eközben pedig a kormányok hatalmát törvények és alkotmányok korlátozzák.

Nos, állandóan ismételgetjük azokat a közhelyeket, miszerint Európa "túlságosan liberális", itt már "mindenkinek mindent tolerálni kell", emellett "a liberálisok szerint mindent szabad" és ez a csomag így együtt minden nyomorunk okozója. Valójában azonban a klasszikus liberalizmus Fukuyama és mások szerint visszaszorulóban van, sőt Kaczynski, Bolsonaro, Erdogan, Trump vagy éppen Orbán Viktor (igen, őt is említi) a választási győzelmük révén megszerzett hatalmukat többek között arra is használják, hogy liberális intézményeket támadjanak. Itt a bíróságok és az igazságszolgáltatás, a tőlük független média és egyéb területek értendőek, melyek a "fékek és egyensúlyok" rendszerében egyébként a kormányokat korlátoznák.

Képtelen vagyok itt Fukuyama igen tömény kis könyvecskéjének még csak a magját is kifejteni, azonban a könyv konklúziója igencsak meglepő lehet azoknak, akik a prekoncepcióik miatt úgy gondolnak a liberális felfogásra, hogy az a "mindent szabad" elvét akarja terjeszteni. Fukuyama ugyanis ezt írja:

"Ha a személyes autonómia az egyén kiteljesedésének forrása, ez még nem jelenti azt, hogy a korlátlan szabadság és a korlátok állandó feloldása még inkább kiteljesíti az embert. Néha a kiteljesedés a korlátok elfogadásából fakad. Az egyéni és közösségi mértéktartás visszanyerése tehát a liberalizmus újjáélesztésének - sőt túlélésének - kulcsa."

Vagyis más szavakkal, nem attól fogsz kiteljesedett életet élni, hogy minden korlát alól mentesnek érzed magad - pont ellenkezőleg, a korlátok felismerése és elfogadása, a mértéktartás maga a kulcsa a kiteljesedésnek. Nos, akinek a "liberális" szóról csakis a "mindent szabad" jut eszébe, talán meglepetten olvashatja Fukuyama gondolatait.

De miért is írtam le mindezt? Mi köze ennek az egyházhoz, a kereszténységhez és a hitünkhöz?

Valahol sok, valahol alig valami. Szinte semmi, ha arra gondolok, hogy a Szentírás által mutatott kép szerint az istenhit és a kereszténység mindenféle államforma, társadalmi berendezkedés miliőjében képes volt virágzani, megmaradni, helyet találni magának. Az ószövetségi idők törzsszövetségi modellje, a dinasztikus királyság vagy éppen a Római Birodalom üldözései között azok, akik követni akarták Istent, mindig megtalálták a maguk helyét. Egyszerűen szólva a kereszténység megléte és előrelépése nem a politikától és a társadalmi szerkezettől függött.

Más szempontból azonban nyilván jó dolog egy olyan társadalomban megjeleníteni és képviselni az evangéliumot, ami az egyéni és közösségi mértéktartás fenti gondolata mentén éli meg a szabadságát. Tehát alapvetően szabad, nyitott, dialógusképes, de közben tisztán látja a saját korlátait. Ahogy a bevezetőben említettem, nincs ideális világ, de az evangélium hirdetésének lehetnek jobb és rosszabb feltételei. Tudom, hogy az állami üldözések sokszor csak még jobban ösztönözték a valódi kereszténységet a kitartásra és a hitük hirdetésére - de gondolom mégsem szeretnénk egy állandó nyomás alatt lévő társadalomban beszélni a hitünkről. Persze Magyarország most egyáltalán nem ilyennek tűnik, sőt a kereszténység és a vallás első pillantásra inkább a politika által divatba hozott szavak. Ugyanakkor éppen a politika az, ami megnehezíti a tiszta evangélium hirdetését - mivel lejáratja a kereszténység tartalmát. Ha azt mondom ma, hogy keresztény vagyok, automatikusan összemosnak a hatalommal. 

A kereszténységnek szabadnak kell(ene) lenni a politikai jobboldaltól, amennyire ez csak lehetséges. Egy szabad világban, politikai think thank-ekektől függetlenül lenne jó szabad módon beszélni a hitünkről - ahol az emberek állami befolyásolás nélkül szabadon közelíthetnek az egyházhoz vagy távolodhatnak tőle, ahogy nekik tetszik. Azt persze nem mondanám, hogy Magyarországon "hitre kényszerítik" az embereket, de az egyházi fenntartású intézmények növekedése, a hitoktatás kötelezettsége, és más tendenciák azért jelen vannak - és ezek mindig kontraproduktív eredményekhez vezetnek. Utópisztikusnak tűnik persze, hogy a klasszikus liberalizmus mint háttér bármikor is helyreállhat nálunk, ahol a kereszténység is oldalfüggetlenül működhet.