Istencsapás?

Szomorú kimondani, de tulajdonképpen semmi különös nincs abban, ha Amerika bizonyos részein tornádók pusztítanak vagy végigsöpör arrafelé egy-egy hurrikán. Ez valahogy hozzátartozik az Egyesült Államok mindennapjaihoz, társadalmi életük egyik kelléke, habár házak összedőlését és emberek halálát nem lehet sehogyan sem megszokni. Az elmúlt hetekben azonban egymás után kétszer is kijárt az amerikaiaknak a természeti csapásokból, amikor a Milton és Helene hurrikánok haladtak végig nagyjából 3,1 millió háztartáson. Isten bünteti őket?

Az elmúlt hónapban sokat foglalkoztam Noé történetével és a vízözönnel, úgyhogy bizonyos értelemben nem esett nehezemre ráhangolódni a "duplahurrikános" hírekre. Még a sok víz is hasonló. A bibliai narratívát az értelmezők általában kétféle szemszögből szokták magyarázni: egyrészt az ítélet és helyreállítás fogalompárokkal, másrészt pedig a teremtett rend feloldódásával, ahogyan a világba visszatér az őskáosz. Amerikában első látásra mintha mindkettőt együtt szemlélhetnénk: lesújtottak odafentről és ez káoszhoz vezetett. Érdemes azonban észrevenni, hogy senki, aki kicsit is ismeri a bibliai özönvíz-sztorit, a történteket nem magyarázza természeti katasztrófaként. Hagyjuk most mi és hogyan történt a valóságban, de azt biztosan kijelenthetjük, hogy a Szentírás nem akarja úgy beállítani az egészet, mintha a globálisnak tűnő áradás egyszerűen természeti katasztrófa lett volna: mert nem is az volt. Világos, hogy istencsapás áll az események hátterében, habár a szöveg nem egy dühöngő és a mérgét kiadó Isten képét mutatja, hanem sokkal inkább egy csalódottnak tűnő és szomorú istenséget - természetesen abszolút antropomorf beállításban.

Miért írom mindezt? Nos, többek között az özönvíztörténet miatt is hajlamosak vagyunk keresztényként úgy értelmezni a Milton és Helene hurrikánokhoz hasonló eseményeket, mint amelyekben a Jóisten valahogy lesújtani és odapörkölni kíván az adott nemzetnek. Mintha minden természeti katasztrófa magától értetődően egy szellemi-mennyei forrásból kiinduló földi fenyítés lenne. Innen már csak egy lépés kérdése, hogy kitaláljunk valamiféle indokot, amelynek köszönhetően az amerikaiak "megérdemelték", ami történt velük. (A "megérdemelték" jelzőt esetleg azokra a szerencsétlenekre lehet mondani, akik a többszöri felszólítás ellenére is a házaikban maradtak, és ezzel a saját életüket kockáztatták.)

Noé sztoriját elemezve azonban helyesen írja Tremper Longman és John Walton, hogy ez nem egy tanító történet egy univerzális alapelvről, miszerint minden katasztrófa mögött isteni intervenciót kell feltételezni. Ez a gondolat csak akkor vethető fel jogosan, ha biztos tudásunk van olyan "tekintélyes hangról", ami az adott katasztrófát így értelmezi nekünk. A bibliai történetben persze megszólal ez a tekintélyes hang, hiszen Isten ítéletként és következményként tálalja az áradó vizet. A manapság előforduló cunamik, árvizek, szökőárak, tornádók pusztításakor azonban aligha halljuk ezt a "tekintélyes hangot" - ami persze nem azt jelenti, hogy Istennek fogalma sincs arról mi történik, csak nem feltétlenül közvetlen okozója az eseményeknek.

Az az igazság, hogy alaposan feldúltuk ezt a bolygót. Beleköptünk a levesébe, kizsigereltük az erőforrásait és átszabtuk az arculatát. Nem vagyok viharszakértő, tornádóvadász vagy meteorológus - csak a kiszolgáltatott átlagember viseletét hordom. Mégis el tudom képzelni, hogy az általunk megrontott és tönkretett valóság most fordul egyre jobban ellenünk. Ha valaki nagyon világvégeváró-típus, még hozzáteheti ehhez azt az eszkatológiai gondolatot, hogy az ilyen természeti jelenségek a világ "szülési fájdalmai", ahogyan közeledünk valamiféle végkifejlet felé. Ám mindehhez nincs szükség isteni kéz lendülésére, hiszen ha ez igaz, csak azt aratjuk, amit vetettünk - és az történik, aminek történnie kell. Nem műveltük és őriztük jól a kertet és most mindnyájan valamiféle katasztrófaturistákká váltunk ebben a világban. Amit látunk, az tehát nem feltétlenül istencsapás, hanem inkább embercsapás: amikor az ostor a saját hátunkon csattan. Azt hiszem, nem most utoljára.