Csak a lényeg marad el - újabb válasz Gurányi Krisztiánnak

Valaki azt mondta egyszer, hogy az ember csak a szavaiért vállaljon felelősséget - azért ugyanis már nem tud, ahogyan értelmezik azokat. Nos, az a benyomásom, mintha éppen ennek a bölcs mondásnak az illusztrációját szolgáltatná Gurányi Krisztián református lelkész-teológus, aki láthatóan továbbra sem tud "Sytkául olvasni", nem igazán érti a problémafelvetésemet, ebből következően a szót a bejegyzésem kevésbé lényeges részei felé tereli. No és közben felszólít arra is, fogalmazzak egyértelműbben. Hosszú válasz következik - a kívánt egyértelműség kedvéért!

Vajon milyen kabát van Gurányi Krisztiánon? Szerinte én a fundamentalizmust hintettem el vele kapcsolatban, implicit "lefundamentalistáztam" őt, aztán kissé komikus módon idézi a saját szavaimat, ahol egyértelműen "konzervatív túlérzékenységről" beszélek. Márpedig véleményem szerint a fundamentalizmus és a konzervativizmus nem ugyanaz a kabát. Vajon akkor én nem fogalmaztam elég világosan? Tényleg azzal van a gond, hogy nem érthető amiket a bejegyzéseimben leírok? Aligha. Megint azt látjuk, amit mindig, hogy a szavaim ugródeszkául szolgálnak bizonyos rögzült sémák és minták előhívásához, melyek tyúkszemként funkcionálnak, szenzitív pontok, amiket ilyen helyzetekben elő lehet szedni: ezt hívom én "konzervatív túlérzékenyeségnek". Mielőtt válaszolnék Krisztián felvetéseire, úgy érzem muszáj itt elidőzni kissé, mert sok mindenre magyarázatot ad.

A konzervatív túlérzékenységről

Tisztában vagyok azzal, hogy a kifejezés maga sértően hangozhat a konzervatív emberek számára, pedig higgye el nekem a kedves olvasó, nem ilyen szájízzel használom és nem kívánom a konzervatív gondolkodású embereket megsérteni vele. Olyan szándékom sincs, hogy lesöpörjem az asztalról a konzervatív látásmódot, hiszen létezik liberális túlérzékenység is, amely más kérdésekben és más okok miatt ugyanúgy előjön az emberekből. Mégis nagyon fontos most megértenünk ennek a túlérzékenységnek a természetét és okait, mert nagyon sok konzervatív szellemiségű írás és üzenet motorjaként funkcionál, és igazi hajtóereje bizony nem más, mint a félelem.

A konzervatívok túlérzékenysége alapvetően a Biblia és a keresztény hit stabilitásának megőrzéséről szól, annak a féltéséből ered, hogy ha kicsit is megengedjük magunknak a "luxust", hogy felvessünk bizonyos problémákat, kérdéseket, dilemmákat, azzal olyan ösvényre tesszük a lábunkat, ami végül a Szentírás tekintélyének rombolásához, következésképpen a keresztény hit inflálódásához vezethet. A konzervatív túlérzékenység végső soron ebből a félelemből és aggodalomból fakad. És ez bizony nem feltétlenül rossz. Legalábbis, mindenképpen van benne igazság: a posztmodern kontextus, a nyugati világ szekularizációja, az egyházak térvesztése mind-mind azt mutatja, hogy a Biblia tekintélye csökken a társadalomban, és tegyük hozzá, sajnos a hívők körében is. Vannak aztán, akik végképp elfordulnak a kereszténységtől, mások megpróbálnak egy halva született progresszív teológiát kidolgozni, hogy azért ne teljesen sodródjanak el a tűz közeléből, megint mások kilépnek az egyházból  és összegrundolnak maguknak valamilyen személyes hitportfóliót. Ezek a jelenségek együttesen ugyanabba az irányba ösztökélik a konzervatívokat: az ajtót még jobban be kell zárni és reteszelni, a határokat szorosabban meg kell vonni és ahol csak felüti a fejét valamiféle tünete a romlásnak, azonnali vírusirtásra van szükség. Ez áll a hátterében a felcsattanó türelmetlenségnek és tiltakozásnak, amit a hit megvédésének szándéka ösztönöz.

Noha érzékeljük ennek a látásmódnak valamiféle jogosságát, talán az is világossá válik, hogy egy idő után iszonyú görccsé tud ez válni. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha állandó háborúban él a valósággal, beszorulva egy izolált barakk falai közé, és ami még rosszabb: hosszú távon mindez megfojtja az innovativitást, a kérdésfeltevést, de még az őszinteséget is, amire pedig az eleven hitnek elengedhetetlenül nagy szüksége van. Vagyis: miközben a konzervatív logika folyamatosan védekezik a kívülről jövő rossz hatások ellen és igyekszik bezárkózni, nem igazán mutat érzékenységet, hogy észlelje az emiatt belülről támadó és erjesztést generáló trendeket.

Ez a hitvédő attitűd aztán elvezet olyan jelenségekhez, amelyek Gurányi Krisztián cikkeiben látványosan megmutatkoznak. Például amikor a szerző asszociálni kezd bizonyos dolgokra a félelmei miatt és szakadatlanul projektál egy csomó dolgot, amiről az ember egyébként nem beszélt. Így jutunk el az őseretnek Markiónig, a réten ugrabugráló bárgyú Jézusig, és az Ószövetség "leértékeléséig" - melyekről egy árva sor nem szól az én cikkeimben. Sőt, Gurányi most már azt is tudni véli velem kapcsolatban, hogy látens állításom szerint a 19. század előtt senki nem is értette a Bibliát. Mondani sem kell, eszembe se jutott ez a gondolat, s mintha ő maga is kicsit visszakozna, azt mondja, szerinte így érthető amit írtam.

Számomra viszont nagyon is ismerős ez a helyzet. Egészen más témák kapcsán szögpontosan ugyanezzel a konzervatív túlérzékenységgel  találkoztam. Írtam egyszer egy bejegyzést az özönvízről, miszerint a bibliai narratívát nem feltétlenül csak szó szerint lehet értelmezni, sőt minden jel arra mutat, ez az áradat nem volt feltétlenül globális és az egész bolygóra kiterjedő mértékű. Az ingerült konzervatív válasz, amit erre a felvetésre kaptam rámutatott, hogy nem szabad az evolúciót beengedni a magyarázatok sorába. No de hát ki beszélt itt evolúcióról? Természetesen senki: megint arról volt szó, hogy a válaszadó a túlérzékenysége miatt egyszerűen beleolvasta a soraimba a törzsfejlődés témáját - mert fél és tart az evolúciótól. A túlérzékenység már csak így működik. Fontos tehát tudatában lenni az ilyesféle projekcióknak, amelyek teljesen félrevihetik egy beszélgetés menetét - úgyhogy akkor inkább azt javaslom, térjünk a valódi tárgyra!

A lényeg: a herem és a dzsihád párhuzamai

Gurányi Krisztián legnagyobb sajnálatomra egyáltalán semmit sem reagált az előző bejegyzésem tulajdonképpeni témafelvetéseire. Pedig én igyekeztem igencsak konkrét és érthető lenni. Készítettem neki egy táblázatot, ahol egymás mellé tettem az ószövetségi herem és a mai dzsihád legfontosabb vonásait - ahol napnál világosabban látszanak a párhuzamok. Ez volt a bejegyzésem súlypontja, erről szól tulajdonképpen az egész eszmecsere, ez áll a beszélgetésünk igazi fókuszában. Nos, erre a felvetésemre igazán komolyan vehető választ alig kaptam. 

Talán egy felvetés fogalmazódott meg, de az is helytelen: "Ha annyit látunk az egészben, hogy „a Biblia is beszél kézlevágásról, a Korán is, tehát van párhuzam”, az továbbra is súlyos tájékozatlanságra vall". Szeretném akkor kristálytisztává tenni vitapartnerem számára, hogy "nem ennyit látunk az egészben". Sajnálom, hogy ilyen felszínesnek tűntek a szavaim, hiszen én azt igyekeztem érzékeltetni, hogy nemcsak formájában, de tartalmában és vallási céljaiban is hasonló a két szent háború. Próbálok akkor ismét nagyon egyszerűen fogalmazni.

Miért indul el egy ilyen háború az Ószövetségben? Azért, mert Jahve erre felszólítja az ő népét. Miért indul el egy ilyen dzsihád az iszlámban? Allah parancsára és felszólítására, amit a kalifa megtud és így felhatalmazva érzi magát a háború indítására. Miért van szükség háborúra az Ószövetségben? Azért, mert ezzel Jahve megbüntet bizonyos népeket ("betelt az idejük"), elpusztítja őket, és például így adja oda a megígért földet a zsidóknak. Miért van szükség dzsihádra a muszlimoknak? Mert a hitet terjeszteni kell és így kerülnek földterületek muszlim irányítás alá. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a herem során? Nem, Jahve egyenesen megáldja az ilyesmit, ez belefér a szent háborúba. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a dzsihád során? Nem, Allah kérésére történik az ilyesmi, ez belefér a szent háborúba. 

Nos, a sort hosszasan lehetne folytatni. Elképesztő rövidlátás és a dolgok elkenése erre azt mondani, hogy itt csupán a formai megoldásokban van párhuzam. Nem, nem csupán a "kézlevágás" mint aktus hasonlít, a kézlevágás mögötti teológia és indoklás is nagyon-nagyon hasonló, ám természetesen vannak eltérések, hiszen a két vallás (zsidóság és iszlám) nem pont ugyanolyan. Az egész logikája, struktúrája, formája, teológiája paralel.

"Az ószövetségi törvények minden esetben Isten szentségére irányulnak – a bűnt ki kell írtani, mert Isten nem lakhat a bűn között. Ezzel szemben a Korán „világi”, jogi törvényeket próbál lefektetni – vélhetően az Ószövetségből interpretálva –, egyfajta kódexet adva kora társadalmának." - írja Krisztián, így próbálva rámutatni a két vallás közötti hatalmas eltérésre. De ez megint pongyola és nem igazán korrekt kijelentés. Hiszen bár az ószövetségi törvények tényleg Isten szentségét mutatják meg (ebben osztom a véleményét), de ettől még bizony Izrael társadalmának jogi törvényeiként is funkcionáltak. Miért is zárná ki egymást ez a kettő? Tudjuk jól, hogy a törvények az együttélést segítették, rendezték a felmerülő peres kérdéseket, szabályozták a kártalanítás, a helyretétel, de még bizonyos életviteli dolgok működésének rendjét is. A híres talio-elv például ("Szemet szemért...") éppen arról szól, hogy a bűnre érkezett büntetésnek arányosnak kell lennie - ez tipikus jogi megközelítés, mely a zsidó közösségen belüli együttélés szabályozó ereje. Krisztián pechjére tehát még itt is van párhuzam a saria és a Tóra között: mindkettő hoz olyan szociális jellegű szabályokat, melyek a társadalmi együttélés megvalósulását szabályozzák a zsidóságban, illetve a muszlimok esetében. És bizony nemcsak a Tóra jelenti ki Jahve szentségét, de a Korán törvényei is tükrözik egy muzulmán szerint Allah jellemét, aki az "irgalmas és könyörületes".

A helyzet tehát az, hogy a Krisztián által hozott példa újfent balul sül el. Nemhogy nem oltja ki a felvetésemet, de még meg is erősíti azt. Köszönöm a kiegészítést Krisztiánnak!

 

Az Ószövetség és annak "puhítása"

Számomra kissé meglepő módon Krisztián mondanivalójának egyik igazi súlypontja egy mellékesnek szánt mondatom köré épül. A korábban már említett bicska mintha itt nyílt volna ki nála leginkább, mivel egyszerűen képtelen megemészteni azt a tényt, hogy vannak olyan interpretációi az Ószövetségnek (mégpedig teológián belül!), melyek próbálják allegorizálva értelmezni a sorokat - én erre használtam a "puhítás" kifejezést. Bevallom, nem feltétlenül értek egyet ezekkel a kísérletekkel - sőt az alapvető hozzáállásom az, hogy felesleges és káros puhává tenni a bárdolatlan ószövetségi passzusokat, nem szabad ezeket "kimagyarázni" és elvontan kezelni, hanem alapvetően úgy kell értelmezni a szöveget, ahogyan előttünk áll. Ám a kissé valóban szerencsétlen "puhítás" kifejezés nem is igazságot kíván tenni a textus interpretációja ügyében, hanem rámutatni arra a jelenségre, hogy főleg a modernkori keresztyénség (és nem csak az) így próbálta befogadhatóbbá tenni az Ószövetség nyersnek és brutálisan tetsző részleteit. Egyébként figyeljük meg, hogy ezt a "puhító munkát" a szószékeken is végezzük: ha egy igehirdető felolvassa például Sámson történetét, aki egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert, nem foglalkozik sem a narratíva történelmi hitelességével, de nem fogja a gyülekezetnek ecsetelni azt sem, hogy itt a tények szintjén tömeges emberölésről volt szó. Mit fog akkor tenni? Hát, elkezdi "szellemien" interpretálni, vagyis nem szó szerint értelmezni a leírtakat. Átemeli a mai korba, hiszen a mai emberekhez kell szólnia és valami olyasmiről kezd prédikálni, miszerint mi is lehetünk Isten hősei, akiket felhasznál a harcban, meg ha egyedül is vagy, képes leszel győzni a rád támadó erők tömegei felett, Isten akkor is használ ha csak egyszerű eszközeid vannak (mint amilyen a szamárállkapocs) - és ehhez hasonlók.

Vagyis bizony értelmezünk, puhítjuk a durva és véres ószövetségi sztorikat, próbálunk nem a fröcsögő vérre koncentrálni, hiszen azt mégsem mondhatjuk a gyülekezetnek, hogy jön Jahve és egyesével levadássza az ellenségeit, megöli őket, folynak a belek és repülnek a fejek, ezrével halnak meg az emberek. A jámborlelkű mai hívők nagy része a térképről leszaladna, ha egy templomban valaki elkezdene az ilyen sztorik konkrétumairól beszélni, pedig hát valljuk be őszintén, a leírások a szó szoros értelmében mégiscsak erről szólnak...

"Úgy tűnik, a mindenkori keresztyén hívők megbirkóztak az Ószövetséggel a felvilágosodást megelőzően is" - írja Krisztián, ami megint csak egy leegyszerűsítő kijelentés és emiatt természetesen nem igaz. Habár valóban a felvilágosodás után kerül elő a bibliakritika (minden vadhajtásával együtt), és nő meg jelentősen az allegorizáló és ilyen értelemben "puhító" szándék, azért már az ókorban is látunk erre rengeteg példát. Sőt, a Biblia allegorizálási kísérletei éppen a patrisztikához visznek bennünket, itt találjuk meg a gyökereit. Nem keresztény, de zsidó illusztrációja lehet ennek az érzékenységnek az akéda-történet köré gyűlt judaista apokrif irodalom egy része. Tudvalevő, hogy az ószövetségi zsidó(!) olvasók közül sokan egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy Isten olyat kérhet Ábrahámtól, áldozza fel a fiát Izsákot. Ez egész egyszerűen emészthetetlennek bizonyult sok zsidó számára, főleg annak tudatában, hogy Jahve gyűlöli az emberáldozatot. Mit tettek tehát? Olyan apokrif magyarázatokat konstruáltak, melyek igyekeztek "felmenteni" Istent és úgy beállítani a történet fókuszát, ahogyan azt például Jób könyvében látjuk: az igazi főkolompos a háttérben a sátán, aki valahogyan "megbeszélte" Istennel, hogy Ábrahámot szolgáltassa ki ennek a helyzetnek. A szándék világos, a durva történetet "puhítani" kell, hogy befogadhatóbbá váljon. Most nem az a kérdés, mennyire biblikusak ezek a magyarázatok - maga a jelenség érdekes, miszerint már akkor is gondot okozott egy-egy ószövetségi narratíva, mégpedig saját, eredeti, zsidó kontextusában. Így működik a gyomrunk.

A hívők és problémáik

Bevallom őszintén, Krisztián egész válaszírásában ez a mondata ütött szíven leginkább: "De amikor több éve a hit útján járó emberek is problémásnak érzik az Ószövetséget annak véres részletei miatt, és nem értik, hogy mindezek hogyan tükrözik Isten természetét és hogyan illeszthetők be Isten üdvtervébe, akkor vajon mi más lehetne a probléma, minthogy hibás prekoncepcióval közelítenek a szöveghez?"

Nos, én magam ilyen hívő vagyok. Harminc évvel ezelőtt tértem meg, harminc éve okoz problémát a sok véres részlet az Ószövetségben, harminc éve küzdök vele - és akkor ezek szerint ez azért van, mert hibás prekoncepcióval közelítek a szöveghez? Nem értem mit tükröznek ezek Istenből? Nem értem mi az üdvtörténet lényege? 

Nem, azt hiszem nem erről van szó. Ez a szimplifikáció csaknem méltatlan a probléma igazi természetéhez. A kérdés nem az, hol van a helye az üdvtörténetben az Ószövetségnek, még az sem kérdés, mennyire volt véres és erőszakos az ókor, sőt az sem, hogy mit tükröznek Isten természetből az ilyen textusok. A teológiai (nem vallástudományi!) viták teológus és teológus között arról zajlanak, hogyan férhet össze Isten jellemével, jóakaratával, szeretetével és úgy általában az emberi lét normális megélésével a patakokban folyó vér, a gyerekek és csecsemők kiirtása, egész nemzetek elsüllyesztése, sőt csaknem az emberiség száz százalékának vízbe fullasztása. Persze nekem is vannak minderre válaszaim, tudok sok mindent elmondani, lapulnak a zsebemben jobb és kevésbé jó érvek, melyekkel megkísérlem a dilemmát megközelíteni. De ha őszinte vagyok, minden válaszkísérlet bizonyos mértékű űrt hagy maga után. Nem létezik igazi, kerek felelet az ilyesmire. Ráadásul súlyos tévedés, hogy itt simán csak egy teológiai kérdésről beszélünk. Hovatovább azt állítom, ez alapvetően nem teológiai jellegű kérdés!

Nem az, hanem mélyen emberi.

Ez okozza az igazi nehézséget. Próbáltam Krisztiánnak két kemény, de őszinte kérdést feltenni, természetesen ahogyan számítottam rá, elkerülte a válaszadást. A két kérdést ezért ismét felteszem, szerintem egy egyszerű igen / nem válasszal megválaszolható:

1. Egyetért Gurányi Krisztián azzal, hogy amit a Hamász művel Izraelben, amikor csecsemőket megöl, az helytelen?

2. Egyetért Gurányi Krisztián azzal, hogy amikor az Ószövetségben arról olvasunk, Izrael csecsemőket megölt, az helyes volt?

Azt gondolom, az első kérdésre minden épeszű ember azonnal és gondolkodás nélkül hangos "igen" választ ad. Szégyellnénk is magunkat, ha nem így tennénk. A második kérdés esetében azonban rögvest megtorpanunk. Nos, tulajdonképpen ennek a megtorpanásnak a természetére kérdezek rá. Ez tényleg csak teológiai jellegű megtorpanás? Hitetlenségből állunk meg? Borzasztó volna, ha ennyiről lenne szó! Nagyon is tudjuk a szívünk mélyén, hogy ez igazából brutálisan emberi természetű probléma, s mivel emberek vagyunk, nem is tudjuk máshogyan megközelíteni, ami teljesen természetes. A belülről jövő feszítő érzéseinket pedig az a paradox helyzet okozza, hogy miközben mélyen elítéljük csecsemők legyilkolását, mégsem akarjuk azt gondolni, hogy Isten hibázott vagy kegyetlen lenne. Ezt a feszültséget aztán mindenki más módon próbálja feloldani (ezért létezik számos teológiai megközelítés) - ám álláspontom szerint van egy olyan út, ami a legkártékonyabb és a leginkább megbetegítő. Ez pedig bizony az, amikor megkísérlünk hallgatni róla, úgy tenni mintha ez a probléma nem létezne, egyszerűen csak hivatkozni az Ószövetség vagy Isten tekintélyére, vagy esetleg jól letolni azokat, akik ezzel küzdenek, hogy bizony már nem itt kellene tartaniuk. Gurányi Krisztián persze nem tett ilyesmit, és nem szeretnék asszociálni az írásai kapcsán olyanra, amit ő nem mondott. A fentebb említett "konzervatív érzékenységből" azonban sokszor következnek hasonló taktikák. Emiatt is történik meg, hogy emberek csaknem belebetegednek abba, hogy nem mernek őszinte kérdéseket feltenni a gyülekezetekben. Magukban őrlődnek egy ideig, aztán ezt is feladják és végül egyre inkább elmaradoznak az összejövetelekről, már nem veszik túl komolyan a hitüket, végül teljesen elszakítják az Istennel összekötő fonalat.

Befejezésül hadd legyek még világosabb: nagyon szeretem az Ószövetséget. Számomra az egész Szentírás kincs, ahogyan van. Az erős vitaindító és provokatív bejegyzéseim nem az Ószövetség leértékeléséről szólnak, soha nem volt ilyen szándékom, hanem pont ellenkezőleg. Azért vagyok szenvedélyes, mert nagyon is fontos nekem a szöveg. Van egy ószövetségi sztori, amikor Jákob éjszaka küzd egy különös idegennel. Egymással birkóznak, megy a kézitusa, s végül az idegen úgy képes megállítani Jákobot, hogy végleges sérülést okoz neki. Nos, azt hiszem, Isten a mai ember számára sokszor ilyen: különös idegen, aki meglátogatja, s akivel birkóznia kell. Lehet, hogy ezek okoznak valami végleges sérülést is, nem tudom, de azt igen, hogy a küzdelmet elkerülni nem szabad és nem is szerencsés. Sosem lesz értelmes hite annak, aki ezt megspórolja. Inkább birkózom tehát az Ószövetséggel, mintsem diplomatikusan árnyékba vonuljak és úgy tegyek, hogy ezt már sokéves hívő múlt után "nem illik" megengedni magamnak. Azt hiszem a különös idegen sem ezt várja tőlem.