Terror vagy dzsihád: nem ugyanaz - néhány gondolat a dzsihádról (4)

Tulajdonképpen nem bánom, hogy kisebb-nagyobb vita alakult ki a dzsihádról szóló sorozatom alatt, hiszen maga a kérdés potenciálisan feszült, sajnos mindenképpen aktuális, és a látszat ellenére komplex. Befejezésül szeretnék még említést tenni néhány példa segítségével arról, hogyan látják a mai muszlim gondolkodók a szent háború lényegét.

Dzsihád itt és most

Mit jelent a dzsihád a mai muszlimok számára? Ha csinálnánk egy körképet erről, bizony azzal szembesülnénk, hogy sok muzulmánnak sok mindent. Az átlagos hívőknek nem mindig érthető a jogi rendszere (nekik a dzsihád nem több puszta retorikai fogalomnál), a hithű és elmélyült muzulmánoknak továbbra is leginkább az Isten ösvényén való küzdelmes előrehaladás. A szélsőségesen fanatikus csoportoknak a dzsihád pedig nem meglepő módon elhomályosítja az iszlám hit öt pillérét, és végső cél lesz belőle a hitetlenek elleni harcban. Egy ilyen dzsihádista fia ezekkel a szavakkal ítélte el a 2001 . szeptember 11 utáni terrorista támadásokat: 

"Ismerjük a dzsihádot. Ez valami nagyon értékes és tiszteletre méltó dolog egy muszlim számára, de nem az al-Kaida-féle módon. Édesapám teljesen szembefordult volna a saját országukban élő civilek elleni támadásokkal... Az ugyanis nem dzsihád."

Ugyancsak példaként idézem Vahbá ez-Zuhajli szír tudóst, aki szerint nem szabad háborút indítani a nem muszlimok ellen csak azért, hogy erőszakkal áttérítsék őket az iszlámra. (A tapasztalat az ilyesmiről egyébként is az, hogy bár lehet embereket kényszeríteni egy vallás felvételére, titokban mégis megmaradnak és gyakorolják eredeti htüket.) Ide tartozik a kuvaiti Haled Abu el-Fadl is, aki a dzsiháddal visszaélő szélsőségeseket hirábíknak nevezi, azaz magyarul törvényteleneknek. El-Fadl szerint a hírábik valójában bűnös háborút vívnak ártatlanok ellen - pedig az ilyesmi szerinte igencsak távol áll az igazi dzsihádtól. Muhammad Szaid el-Buti befolyásos szíriai szunnita vallástudós ugyancsak azt hangsúlyozza "A dzsihád az iszlámban: Megértés és gyakorlat" című könyvében, hogy a dzsihád lényegének semmi köze a háborúhoz, éppen ellenkezőleg: az ember saját alantas énje ellen tett személyes erőfeszítéseit jelenti. Tisztában vagyok persze azzal, hogy most olyan meghatározó hangokat idéztem, akik konstruktívan viszonyulnak a dzsihád fogalmához. Nyilván idézhettem volna olyanokat is, akik mindennek az ellenkezőjét tanítják. Azért éppen ezekre a gondolkodókra akartam most ráirányítani a figyelmet, mert egyrészt sem a muzulmánok médiája, sem a nyugati média nem igazán említi őket, másrészt ezek az emberek legalább olyan dolgokat mondanak, melyeknek vannak előzményeik az iszlám hagyományaiban.

A mártíromság kicsavarása

Az átlagos nyugati ember fejében a dzsihádot elfogadó muzulmán fantomképe egy olyan karakter, aki felkel egy szép reggelen, bombákat pakol a derekára, fogja a detonátort, elmegy egy bevásárlóközpontba és ott szépen felrobbantja magát. Ez a kép természetesen valós, mégis torz és igencsak egyoldalú. A fentebb bemutatott és egyébként mértékadó muzulmán gondolkodóktól függetlenül a világban számos, önmagát muszlimnak nevező szervezet nézetrendszerének középpontjában a militáns és erőszakos tettekre építő dzsihádfelfogás áll. Ezek az emberek azok, akik szerepelnek a hírekben, akik bestiális tetteket hajtanak végre, akik "öngyilkos mártírokként" saját magukat is megölik az ártatlanokkal együtt, és ezt az "Isten útján vívott dzsihádnak" nevezik. De tényleg mártírhalálnak tartható az ilyesmi? Nos, az isztishád (vagyis mártíromság-keresés) egyébként régi gyakorlat az iszlámban, egészen a vallás kezdeteiig nyúlik vissza, a modern korban viszont egyik fő gyökere egy 1980 novemberében történt esemény. Ekkor történt, hogy a mindössze tizenhárom éves iráni Muhammad Fahmida az iraki-iráni háborúban gránátokat rögzített a mellkasára és felrobbantotta magát egy iraki tank előtt. Homeini ajatolláh a srácot nemzeti hősnek nyilvánította és teljesen abszurd módon arra biztatta a fiatalokat, hogy kövessék a példáját. Az ehhez hasonló reakciók sajnos szaporodtak az iszlám országok körében. Mindannyian látjuk és halljuk a hírekben, hogy a muszlim politikusok, népvezérek és hangadók közül sokan felszólítják az embereket a hasonló "hőstettekre". A gyerekek agyát már kisiskolás korban átmossák ezzel a zagyvasággal, és közben lőfegyverek használatát tanítják nekik.

Mondanom sem kell, semmiféle mentség nincs az ilyen elmebeteg tettekre, és a magam részéről nemcsak ezeket a muzulmán teoretikusokat tartom felelősnek, hanem azokat a mérsékelt muszlimokat is, akik erőtlenül hallgatnak mellettük. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy hozzánk nyugatiakhoz tipikusan nem jutnak el azok a belső viták és turbulenciák, amelyeket az ehhez hasonló esetek és az isztishád körüli eszmecserék az arab világokban kialakítanak. Sok muszlim számára például a 2001. szeptember 11-i amerikai merénylet a muszlim vértanúság-tan eltorzított értelmezését jelenti. Az iszlámnak is vannak valódi vértanúi, de ezek közös jellemzője, hogy mások kezei által haltak meg a hitükért. A Korán a mártíromságról úgy beszél, hogy azt a harcmezőn vívott dzsihád révén lehet elérni, amikor egy muszlim az ellenség kezétől esik el. Ez döntő különbség az iszlám teológia mártíromságról alkotott képe és a mai szuicid robbantgatók tettei között. Az öngyilkos merényletben ugyanis pont az nem történik meg, amitől a mártír mártírrá válik, hiszen ilyenkor saját magukkal végeznek a terroristák. Ez viszont így nem mártíromság, hanem szimpla öngyilkosság, az iszlám viszont - konkrétabban Mohamed fennmaradt mondásai - szigorúan tiltja az öngyilkosságot. Megint azt látjuk tehát, hogy adott egy jelenség, az isztishád (mártíromság) fogalma, amit a muszlim terrorcsoportok a saját céljaikra kiforgatnak és felhasználnak, noha az iszlám eredeti forrásai és történelmi hagyományai nem így viszonyulnak magához a mártíromsághoz.

És akkor most mi van?

Befejezésül szeretnék leírni néhány konkludáló kijelentést, melyek csupán az én személyes véleményemet tükrözik ebben a kérdésben. Ezekben a mondatokban nem fogok kihangsúlyozni olyan dolgokat, melyek trivialitások számomra (például azt, mennyire elítélem a terrorizmus minden formáját, ártatlanok megölését vagy azt sem, hogy a legtöbb arab ember véleményem szerint nem akar senkit bántani és meggyilkolni), a célom inkább az hogy valamennyire összefoglaljam és egy kazalba seperjem azokat a gondolatokat, melyek a sorozat megírása kapcsán a fejemben felhalmozódtak. Mielőtt azonban a saját konklúzióimat közölném, megkísérlem a bemutatott téma kontrasztos pontjait egy csokorba fogni. Ezek a következők:

(1) A dzsihádról az iszlám vallásnak nem egyoldalú véleménye van és nem egyféle módon beszél róla. Az iszlám alapját képező szent szövegek (vagyis a Korán és a Mohamed mondásait tartalmazó hadíszok) együtt sem adnak ki teljes képet. Ezért vált szükségessé, hogy a dzsihádot maguk a muzulmánok, konkrétabban az iszlám filozófusai, jogalkotói, teoretikusai értelmezzék és tovább tisztítsák. Ennek a gondolkodási folyamatnak az eredményei csapódnak le az iszlám szövegemlékeiben, jogi megfogalmazásaiban (saria), de a politikusok szólamaiban is.

(2) A dzsihád a klasszikus muszlim szemlélet szerint kettébontható egy kicsi és egy nagy szegmensre. A nagy a belső harc és erőfeszítés a hit útján, a kicsi a fizikai küzdelem: utóbbi tipikus értelmezése szerint olyan régiók ellenében is, amelyek még nem tartoznak az iszlám fennhatósága alá. Igen, az erőszak lehetősége nagyon is benne van a dzsihád jelentésében! Ugyanakkor amit maga az iszlám a szó fizikai értelmében dzsihádnak tart, vagyis egyfajta szent háborúnak, az egy konkrét szabályoknak alávetett gyakorlatot takar. Például csak kalifa indíthatja meg és benne az egész muszlim közösségnek részt kell vennie.

(3) A dzsihád fenti két pontban röviden megfogalmazott sémáiról gyakran még az átlagos muzulmánnak sincs tudomása. Úgy tűnik, az egyik napról a másikra élő muszlimok nem olvasgatnak filozófiai értekezéseket a saját filozófusaiktól, sokuknak bonyolult is a jogrendszer ide vágó passzusa. Ők azok, akik ezért bizonyos értelemben kiszolgáltatottak a saját politikusaik, a saját médiaforrásaik, valamint a fanatikus és hangos muszlim csoportok dzsihádértelmezéseinek. Egyszerűen szólva az átlagemberek azt hiszik a dzsihádról, amit itt és most a tekintélyforrások mondanak nekik róla.

(4) A fanatikus terrorista muzulmán csoportok kihasználják az átlagemberek műveletlenségét. A dzsihád általános megközelítésében csak a fizikai harcot hangsúlyozzák (a nagy dzsihádot nem), és kikerülik annak jogi alapjait is: hiszen (1) nem kalifák szervezik a támadásaikat, és (2) abban nem a muszlimok közössége, hanem "csak" a terrorcsoport tagjai vesznek részt. Ugyanezt csinálják a mártíromság (isztishád) fogalmával. Bár a saját szövegeik leírják mitől mártír a mártír, ettől független az öngyilkosságot is mártíromságként tüntetik fel.

Nos, nagyjából ezekben a pontokban tudnám összegezni mindazt, amit a "kis házi kutatásomban" eddig megértettem a dzsihádról. Számomra ezek alapján nagyjából az a konklúzió, hogy a dzsihád mást jelent a muszlim hit gyökerét képező forrásokban és a muszlim jogrendszerben, és mást jelent az átlagmuzulmán fejében. Amiről az átlagembernek tudomása van egy átlagos muszlim országban, az nem egy magában kiérlelt gondolat, hanem kívülről érkezik meg hozzá. Másként fogalmazva: az átlagos muzulmán agymosását azért képesek a terroristacsoportok, a hangadó politikusok és akár a muzulmánok saját médiája elvégezni, mert nem igazán érdekli őket miről szól a dzsihád, vagy mert nekik ez a kifejezés pusztán annyit jelent, hogy "mi vagyunk az erősebbek" és "harcolunk a gonosz nyugatiak ellen". Ezen persze nem vagyok meglepve. Pont ugyanilyen jelenség játszódik le a mi nyugati "keresztény" világunkban is, ahol milliók vallják magukat ehhez vagy ahhoz az egyházhoz tartozónak,  tömegével hiszik úgy, hogy például Magyarország "keresztény nemzet", ahol meg kell védeni politikai megoldásokkal a "keresztény értékeket". Hívőnek identifikálják magukat, mert megkeresztelték a gyereküket vagy mert templomban volt az esküvőjük. Valódi bibliai műveltséggel, igazi és hiteles vallási háttérrel, szívben gyökerező hitelvekkel persze ettől még nem rendelkeznek, gőzük sincs mit állít és mit nem a Szentírás, fogalmatlanok a keresztény hit legalapvetőbb tételeit illetően. És bizony élek a gyanúval, ha visszakérdeznénk miféle "keresztény értékeket" kellene megvédeni, többnyire olyan válaszok érkeznének, melyek átgondolatlanok és értelmezhetetlenek. A kereszténység így csak egy ájtatos máz lesz, amit viszont remekül lehet felhasználni politikai-társadalmi célokra. Maga a jelenség tehát ismerős, nem kell hozzá elutazni muszlim országokba, elég körbenézni a közvetlen környezetünkben.

Tudomásul kell venni, hogy minden világvallás körül tömegek gyűlnek, de ezek a tömegek ettől még nem lesznek az adott vallás mértékadó ismerői, értői és igazi gyakorlói. A felszínes vallásismeret viszont remek táptalajt kínál a fanatikusoknak, a bolondoknak és az elmebeteg terroristáknak, akik éppen a tudáshiány réseire játszanak rá, és kihasználva a laikus emberek hiátusait, hatékonyan manipulálják a tömegeket. A politikusok pont ugyanezt teszik. Mivel a vallás még a vallásos társadalmakban is csupán valamiféle nemzeti karaktert adó elem vagy jobb esetben lelki citrompótló, de nem igazán lényeges komponens, könnyű úgy csavargatni az állításait, hogy a széles tömegek irányítására alkalmas legyen. Nem akarok szemét lenni, de nyugati embereként az a benyomásom a muzulmán országok jó részéről, hogy erre az alaphelyzetre még ráépül egy másik negatív tényező is: az iskolázottság és általános műveltség hiánya. Ha az edukáció foghíjas, ha az emberek eleve nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy elmélyülten tanulmányozzanak valamit, hogy olvassanak, hogy művelődjenek, hogy kutassák a valóságot - legyen az akár a saját vallásuk által felhalmozott ismeretanyag a dzsihád körüli vitákról -, akkor ezzel önmagukat kínálják fel a gonosz olyan erőinek, mint a terrorizmus fanatizmusa vagy az eltorzult politikai ideológiák. Ráférne a muszlimokra egy igazi modernizáció - és persze nem véletlen, hogy a terrorcsoportok épp ez ellen tiltakoznak a leghevesebben, hiszen az az ő meggyengülésükhöz vezetne. Pontosan tudjuk, hogy a legtöbb terrorcsoport amiatt alakult meg, mert a modern nyugat kezd beszivárogni a muszlim régiókba, és ez tulajdonképpen egy csendes háború az agymosó terrorizmussal és annak befolyásával szemben.

Befejezésül hadd tegyem világossá, ha valakinek ez kérdés volna: messzemenőkig elítélem a fizikai dzsihád terroristák által alkalmazott minden formáját. Gyűlölöm az ilyesmit és mélységesen együtt érzek az elszenvedőivel. Amikor a dzsihád megértésére törekszem, azt egyrészt a tisztánlátás kérdéséért teszem, másrészt azért, mert gyanítom a mi médiaforrásaink sem egészen megbízhatók amikor az iszlámról van szó. Nem akarom a szívem arra hangolni, hogy félelemmel, utálkozással, elutasítással forduljak az arab emberek felé. Nemcsak azért, mert ez nem normális és megbetegítő gondolkodás, hanem mert egyáltalán nem keresztényi és nem krisztusi. Bár ezt a sorozatot most lezárom, szeretnék még egy függeléket írni hozzá arról, hogy mi nyugati emberek mennyire aránytalanul és torzan látjuk a terrorizmus jelenségét. Merthogy véleményem szerint ebben a kérdésben nekünk is van valami, amit helyre kellene tenni magunkban...