Amikor szúr a kinyílt bicska - válasz Gurányi Krisztiánnak

Nem szép dolog szerintem, amikor egy lelkipásztor-teológus egy másik lelkipásztor-teológust olyan kontextusba helyez, amilyenbe most a református lelkész Gurányi Krisztián engem helyezett az Evangelikál Csoport oldalán megjelent írásában. Gurányi botlása nemcsak az, hogy kritikájában olyan gondolatok sorakoznak, melyeknek semmi köze az általam korábban leírtakhoz (azaz gyakorlatilag a szöveg nagy része kegyes mellébeszélés), hanem az is, hogy olyan színben tüntetett fel engem, ami nagyon nem jellemző rám.

Annyit mindenképpen el kell ismernem (amit az eredeti bejegyzésemben egyébként meg is tettem), hogy valóban bicskanyitogatónak tűnhet a gondolat, miszerint a mai iszlám országok atmoszférája hasonlít az ószövetségi zsidóság világára. Még konkrétabban: amit ma a dzsihád kapcsán látunk az arab országokban, az bizony emlékeztethet bennünket arra, ahogyan az Ószövetség a herem-et, vagyis a zsidóság "szent háborúját" ábrázolja. Tudom, szörnyű ezt hallani, kényelmetlen a kabát, szorít és nem is túl divatos. Csakhogy igaz. Az állításomat most is helyénvalónak érzem és természetesen továbbra is fenntartom - sőt, annyira egyértelműnek látom, hogy szinte kínosnak vélem megmagyarázni is. Ám azért, hogy a kép teljesebb legyen, tisztelettel ajánlom Gurányi Krisztián figyelmébe az alábbi párhuzamokat a dzsihád és a herem között - és ezek csupán példák, többet is írhattam volna:

A fenti táblázat tartalmát úgy lehetne talán egy mondatban visszaadni, hogy a herem és a dzsihád tulajdonképpen egy szellemi alapokon álló fizikai harc. Rituális tett, amely Isten / Allah szándékaiból kezdődik, az ő akaratának megfelelően kell végigcsinálni, és a következményei egyaránt fizikaiak és szellemiek lesznek. Itt és most nem igazságot akarok tenni közöttük, hanem pusztán felhívni a figyelmet azokra a pontokra, ahol igencsak összecsengenek.

Természetesen az ókori zsidóság és a mai iszlám között nemcsak a szent háborút tekintve találhatunk párhuzamokat, hanem a törvény szigorát is ide tehetjük. Erre írtam példákat a korábbi bejegyzésemben, nincs kedvem ezeket megismételni. Egyetlen összegző mondatot engedjen meg nekem az olvasó: mind a saria, mind az ószövetségi törvény esetében érzékelhetünk egy mai nyugati miliőhöz képest igencsak szigorúnak és keménynek nevezhető hozzáállást. Erős megtorlások sorakoznak mindkét helyen - erre említettem példaként a kéz levágását lopás esetén, vagy éppen a megkövezést házasságtörést követően. Egy mai modern, nyugati kereszténynek is nehezen befogadható mindez - hogy miért, arról mindjárt le fogok írni néhány gondolatot, de hadd térjek most rá vitapartnerem konkrét írására.

Nos, bevallom őszintén, nem igazán volt világos számomra pontosan mivel vitatkozik a fentieket tekintve Gurányi Krisztián, ahogyan az sem, teológus létére hogyan nem böki ki a szemét a teljesen egyértelmű párhuzam? Ám ahogy belekezd a nekem megfogalmazott felvetéseibe, rögvest világossá válik, hogy itt a megszokott "konzervatív túlérzékenységgel" van dolgom és semmiképpen sem szakmailag komolyan vehető kritikával. Kinyílt a bicska a zsebben és most bizony őt szúrja belülről.

Az érzelmek pedig jönnek. Gurányi belekezd egy teljesen felesleges okoskodásba arról, hogy márpedig az Ószövetséget nem kellene lebecsülni az Újszövetséghez képest, falra festi a Markión-ördögöt is,  keserűen ecseteli milyen csekély a mai emberek ismerete az Ószövetségről, illetve kifakadó stílusban beszél arról, hogy milyen fárasztó a réten szökdécselő, felvizezett-hippi Jézus imidzse, aki mindig bárgyú módon a szeretetről beszél. Őszintén zavarbaejtő ez a hosszas gondolatömleny számomra, mivel egyetlen ponton sem érintkezik sem az általam leírtakkal, sem a szándékaimmal. Nincs köze a konkrét témához, viszont erős projekció, ami a felvetésemből kiolvasni vél valamit, amit én nem akartam beleírni. A bosszantó ebben az, hogy ettől függetlenül mégis az én cikkem kapcsán hozza elő Gurányi, így akarva-akaratlanul azt a képet sugallja rólam, mintha én bármikor is leértékelni kívántam volna az Ószövetséget, bármikor is tagadtam volna az emberek bibliai tudásának hiányát, vagy bármikor is egyetértettem volna a bárgyú módon szeretetről beszélő Jézus-képpel. Gurányi ebben a hamis fénytörésben láttatja a cikkemet - persze ha valaki elolvassa amiről írtam, az nem fogja komolyan venni mindezt.

Aztán váratlanul előkerül a szövegből egy őszinte felvetés, mégpedig amikor Gurányi elismeri, hogy "egy átlagos mai keresztyén számára az ószövetségi passzusok egy része megemészthetetlen." Az ember arra számítana, hogy ezt majd egy kicsit tépelődő-problémaelemző gondolatmenet követi, valamiféle mélyebb küzdelem a témával. Hiszen a mai teológiában hemzsegnek a könyvek, a viták, a felvetések az egyébként olyan konzervatív szerzők tollából is - hogy csak egy példát említsek -, mint Paul Copan, aki több kötetet jegyez a kérdésekről. Egyébként magam ugyancsak írtam itt a blogban egy komplett sorozatot, ahol bemutatok négyféle álláspontot is arról, hogyan közelítsünk a keménynek és erőszakosnak tűnő ószövetségi passzusokhoz (a nyolcrészes sorozat utolsó része, benne a korábbiak elérhetőségeivel itt olvasható).

Nincs azonban semmiféle problémamegfogalmazás vagy igény sem a mélyebb utánanézésre. Csak egy kurta mondat: "Ez viszont nem az Ószövetség hibája." Aztán meg egy ilyen: "A probléma ott gyökeredzik, hogy hibás szemüvegen keresztül próbáljuk olvasni a Szentírást, jelen esetben az Ószövetséget, de ebből fakadóan az Újszövetséget is." Vagyis értsük jól, egyszerűen az a helyzet, hogy hibás a szemüvegünk és tulajdonképpen az egész Bibliát rosszul olvassuk. És ennyi. De tényleg ennyi? Aligha.

Nos, kétségkívül lehet rajtunk rossz szemüveg is, de ennyivel lerendezni a kérdést szerintem finoman szólva szakmaiatlan és felületes. Persze eleve a felütés is pongyola: hiszen miért kell "hibást" keresni és dönteni ebben a kérdésben? Nem lehet, hogy egyszerűen az a helyzet, a világ nem állt meg az Ószövetség miliőjében és keretei között? Ez azért gyanúsan igaznak tetszik. Más kultúrában élünk, más időben, több ezer kilométerre és több ezer évre az Ószövetség világától, és ez nem hiba, sem a szövegé, sem a miénk, hanem szimplán körülmény, adottság, tény, ami okozhat a megértésben komoly nehézségeket. Nem azért, mert Isten fölé akarunk kerekedni és számonkérni "mit művelt" az Ószövetségben, hanem azért, mert a saját korunk emberei vagyunk, amit viszont nem kell meggyónni, mert természetes állapot. Az idegenkedés ezért nem feltétlen vérlázító istentelenség és Markión szellemének megidézése, hanem csaknem magától értetődik. Bocsánat: én azt a keresztényt tartom betegnek, akiben soha egy kérdés sem merül fel, amikor csecsemők és nők megöléséről olvas az Ószövetségben - és nem azt, aki nem feltétlenül lázadó szándékból próbál ezzel foglalkozni. Feltételezek két dolgot, lehet hogy mindkettőben tévedek: Gurányi szerintem felháborodik, amikor arról hall a hírekben, hogy a Hamász csecsemőket fejez le Izraelben - és nem háborodik fel, amikor arról olvas az Ószövetségben, hogy Isten áldásával csecsemőket öltek meg Izrael fiai. Nos, ez bizony azért így igencsak paradoxnak hangzik, olyan kérdés amivel foglalkozni kell, amire nekünk keresztényként valamit válaszolnunk kellene - nem istentelen vagy blaszfém felhorkanásból, hanem mert belülről feszítenek bennünket az ilyen jellegű kérdések, ami tökéletesen normális jelenség. (Egyébként pedig ajánlom Copan "Did God Really Command Genocide?" című könyvét, ahol pontosan ilyen kérdésekre keres feleletet.) Nem lehet és nem is fair mindezt annyival elintézni, hogy rossz szemüveg van az orrunkon.

Gurányi kritikájának második fele mintha hozna valamiféle relevanciát az általam írottak kapcsán, de megint csak hamis a beállítása: azt írja nekem, kár a Koránt összehasonlítani az Ószövetséggel - noha én nem a Koránt és az Ószövetséget akartam írásomban összevetni (erre ott van például Joachim Gnilka kiváló könyve!), hanem az Ószövetség világát és a mai iszlám bizonyos vonásait. Ez volt a bejegyzésem elsődleges szándéka, vagyishogy a mostani muszlim országok mutatnak pont olyan jelenségeket, amilyenek az ószövetségi időkből ismerősek. A Korán leginkább úgy került elő, hogy a szövege rokonnak tűnik stílusában egy kemény ószövetségi-prófétai könyvvel - amit egyébként nemcsak én állítok, hanem az összehasonlító vallástudományban is előforduló gondolat.

Innentől kezdve teljesen okafogyottak a szerző megjegyzései arról, hogyan volna helyes megközelíteni az Ószövetséget és mennyire megmutatja nekünk Krisztust már az ószövetségi szövegkorpusz is. Mivel ennek senki és sehol nem állította az ellenkezőjét, a kissé elkeseredett magyarázkodás végképp zátonyra futtatja az egész írást és hangos önmonológgá válik, ami ismét csak sehogyan nem érintkezik az általam megjelenített témával. Ennek tulajdonképpen örülnöm kellene. A talajvesztett kritika csak azt támasztja alá számomra, hogy a cikkemben leírtak relevanciáját és legalábbis a felvetés jogosságát nem sikerült vitatni. És ha ezt nézzük, hát bizony inkább tartozom hálával Gurányi Krisztiánnak, mintsem veretes ellenvéleménnyel. Hát akkor legyen ez inkább a vége: soha rosszabb kritikust, soha rosszabb kritikát, kedves Krisztián!