A vallás marad

Az előző bejegyzésem alatt kibontakozott egy viszonylag heves vita egy kedves olvasómmal, ami (nem először) felhozta bennem az emberi vallásra való hajlandóságának kérdését. Bár a feltörekvő "új ateizmus" kézzel-lábbal igyekszik bizonygatni, hogy az ember nem hajlik valamiféle inherens módon a vallásosságra, őszintén szólva minden tapasztalatom az ellenkezőjét bizonyítja ennek, s ahogy látom, a valláslélektani kutatások is ebbe az irányba hajlanak...

"A vallás nem, illetve csak vallással helyettesíthető" - írta le a meglehetősen bölcs mondatot Gunther Wenz. Mégpedig olyan mondatot, amit persze nem meglepő módon hosszú ideje sokan próbáltak megkérdőjelezni, vagy bizonyos - főleg a kommunista diktatúrák ideje alatt is kiadott kötetek - egyenesen cáfolni. Azonban az ilyen próbálkozások rendre halknak bizonyultak. Túl vagyunk egy felvilágosodáson, tombol a szekularizmus, a nyugati társadalmakban hasít az új ateizmus - és mindezek ellenére a vallás maga nem veszik ki a társadalmakból. Igen, a kereszténység vagy az egyházak visszaszorulóban vannak, ezt a csontot eleget rágcsáltam már itt - de maga a vallásos tudat és az az emberi karakter, amit homo religiousus-nak is nevezhetünk, mintha inkább csak más formákat találna magának, ám nem tűnik el a kultúrából. (Hiszen - ugyancsak sokak meglátása szerint - nem is tűnhet el, mivel tetszik vagy sem, a vallás a kultúra egyik építőköve.) Az lehet, hogy ma nem divat egyházhoz tartozni (most hagyjuk a politikai szólamokat!), de divat spirituálisnak vélni magunkat. Az emberek szeretnek a maguk módján vallásosak lenni, s bár én a privatizált vallással nem értek egyet, annyit azért mégis mondhatunk, hogy maga a jelenség is azt igazolja, a szekularizáció ellenére is megmaradt az igény a vallásosságra.

Ezért jól írta Pannenberg, hogy már régen nem az a kérdés, a vallás miért nem tűnt el egészen - pedig olyan sok "okos érvet" felhoztak ellene -, hanem inkább az, hogy "meddig maradhat fenn egy szekularizált társadalom, amely elszakította magát vallási gyökereitől." Vita tehát leginkább abból lehet, hogy a vallás mint az emberi természet része, elkerülhetetlen illúzió-e, vagy pedig ebben a képességünkben az ember Teremtőjétől való eredete tükröződik vissza?

A "vallás" kifejezést szerintem mindezek okán érdemes tágabb értelemben kezelni, és nem pusztán az intézményes vallásokra gondolni. A vallás inkább maga a fogékonyság arra, hogy az ember valami "fölé magasodó" után ácsingózzon, ami nagyon sokféle koncepcióban mutathatja meg magát. Lehet ez a végtelen haladásba vetett bizalom, az ufók utáni ábrándozás, ezoterikus színezetű erők felé fordulás, a szcientizmus (a tudomány felmagasztosítása), vagy akár konkrét politikai vezetőkbe, filozófusokba, nagy kaliberű személyekbe vetett viszonyulás. És persze ide tartozik az előbb már említett "magam módján hiszek" elnevezésű boldogságportfólió.

Talán minden valláskutatónál jobban fogta meg ennek a vallási érzületnek a lényegét Mircea Eliade, amikor a "kriptovallásosság" jelenségéről elmélkedett műveiben. Képtelen vagyok részleteiben kifejteni a gondolatait, de lényegét tekintve Eliade részletességgel magyarázza az emberi társadalomban fellelhető - gyakorlatilag hétköznapinak tekinthető - jelenségeket, melyeknek van valamiféle "szent jellege", és az átlagember képes is így megélni ezeket. Amikor a "szent tér" vallási jelenségét elemzi a szerző, többek között ezt is írja:

"Vannak például helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől: az otthon, az első szerelmet övező táj vagy bizonyos helyek egy idegen városban, amelyet fiatal korunkban látogattunk meg. Mindezek a helyek még a teljesen vallástalan ember számára is megőrzik sajátos, "egyedülálló" jelentőségüket: magánvilágának "szent helyei". Mintha az ilyen helyeken még a nem vallásos ember számára is olyan valóság nyilatkoznék meg, ami elüt mindennapi létezésének valóságától. A profán ember "kriptovallásos" viselkedésével van itt dolgunk."

Az tehát meglehet, hogy a konkrét vallásos elemek hiányoznak az ilyen élményekből és egy nem vallásos ember nem is használja rájuk a "szent" kifejezést - de a megélés szintjén mégis úgy viselkedik, mintha a világ széttöredezett volna két szegmensre: profánra és szentre. Vannak helyek, melyeket fejben, hozzáállásban elkülönít a többitől - azaz számára szentnek minősülnek. Hogy egy vulgáris példát mondjak, bár a saját házam anyagát és külsejét tekintve nagyon hasonlít az utcában álló más épületekhez, de a sajátom mégis másként kezelem: a szomszédhoz nem megyek be, húzom le a nadrágom és nyúlok el a kanapéján... Ebben pedig nem pusztán az illendőség vezet, hanem az az alapvető tény is, hogy a saját házam fejben másként kezelem, mint másét. Ehhez hasonlóan vannak szent idők is a teljesen materialista ember számára, melyek gyakran bizonyos rituális magatartásformákkal függnek össze (gondoljunk egy esküvőre vagy a gyerek születésnapjára). Ráadásul az olyan rítusok, mint az eljegyzés vagy az esküvő tipikusan iniciációs, azaz beavatási jellegűek, akárcsak a keresztség vagy a körülmetélés szertartása a kereszténységben, illetve a júdaizmusban. Érdekes, de míg az archaikus ember számára az egész élete fel volt töltve ehhez hasonló szent elemekkel, a modern és szekularizált világunk hiába próbálta deszakralizálni a társadalmi teret, mégiscsak fennmaradtak ilyesféle "szertartási élményeink".

Összefoglalva tehát meglehetősen érvényes gondolatnak tűnik, hogy az emberben jelen van valamiféle vallási tudat, s még azokban is ott munkál, akik ellenszenvvel fordulnak az intézményes vallások felé. Önmagunkat nem tudjuk levetkőzni - és erre persze nincs is szükségünk. A vallási jellegű formákra való fogékonyságunk valószínűleg visszanyúlik az ősi múltba, és hívő emberként persze azt is hozzátehetjük: még azon is túlra... Vagy ezt már csak a vallási fogékonyságunk mondatja velünk?