Pálferi és az egyéves évforduló

"Ha az internetes kommenteket olvasom, mindenki nagyon okos. De miért van az, amint meg akarok bízni  valakit egy feladattal - például kőművest, orvost, vagy más szakembert keresek - csupa agyhalottal találkozom?" - tette fel valaki a jogos kérdést a minap az interneten. Mindez jól rávilágít a dolgok fonákjára, ami a szakértelem és a csacsogás közti különbséget illeti. Én sem akarok úgy tenni, mintha szakértője volnék a külpolitikának, a háborúskodásnak, a gazdaságnak és megannyi más területnek, de azért az egy éve zajló orosz-ukrán háború mégsem olyan téma, ami mellett az ember szó nélkül elmegy.

Az tehát tény: mindenkinek van véleménye ezügyben. Én még azt is megértem, hogy politikai ízléstől is függhet ez a vélemény, vagy legalábbis befolyásolja az emberek álláspontját, hogy az általuk preferált médiaforrások, autoritatív vezetők és tekintélyszemélyek balra vagy jobbra húznak. Nem azt mondom, hogy ez jó, csak azt állítom, így működik ez az ország és a jelek szerint nem is tud máshogyan működni.

Az üde színfoltokat viszont pont emiatt azok az emberek jelentik, akiktől olyan gondolatokat is hallunk, melyekre talán éppen tőlük nem számítunk. Pál Ferenc vagy népszerűbb nevén "pálferi" atya most pont ilyennek tűnik számomra. Egyszerűen ritka az, hogy valaki csaknem kendőzetlenül kijelentse a politikailag nem túl konform véleményét a nyilvánosság előtt, amely nem éppen a hivatalos szócsövekkel párhuzamos - ráadásul mindezt egy templomban. Amikor Pálferi arról beszél, magyarként komoly kísértésünk úgy hozzáállni ehhez a háborúhoz, hogy "jobb ha egy nép vész el, mintha nekünk bajunk lesz. Inkább vesszen egy nép, nem mi vagyunk, a lényeg, hogy mi megmaradjunk." - nos, akkor nem nehéz érteni mire céloz ezzel. Megjegyzem, azért nem kedvelem túlságosan, amikor politikai színezetű dolgok hangzanak el éppen a szószékről (ezt korábbi bejegyzéseimben már eleget feszegettem), noha itt persze nincs konkrét pártpolitizálás és azt sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy az atya valamelyik oldal mellett kívánt állást foglalni. Mindazonáltal a gondolat világos és egyébként a judaizmusból is ismerős. Van egy zsidó tanítás, miszerint ha ég egy ház a faluban, soha ne imádkozz úgy, hogy "Istenem, kérlek az én házamat őrizd meg attól, hogy a tűz átterjedjen rá!" - hisz miért lennél pont te méltóbb az Isten kegyelmére, mint az az ember, akinek ég a háza?

A probléma a magyar retorikában valahol itt keresendő, csak még mélyebben, sajnos sokkal-sokkal sötétebb bugyrokban. Mi ugyanis nemcsak azt akarjuk, hogy a mi házunkra ne terjedjen át a tűz - ez még érthető lenne -, hanem lassan már arról beszélünk, Ukrajna megérdemli, hogy a háza ég. Bármikor olyan szakértőt, közéleti személyiséget vagy akár celebritást hallok, aki a kormány felé húz, valahogy minden megszólalásuk végső konklúziója az lesz, hogy "igen, de Ukrajna tehet róla". A minap zajlott "béketüntetésen" - ahol olyan hiteles személyiségek szólaltak fel, mint például az egyszer ilyen, másszor olyan Dopeman, vagy az oltásellenes Gödény (nyilván ők is komoly szakértői a témának) - a mondanivaló konklúziója mindig Ukrajna elmarasztalásával végződött. Ugyanígy csavarodnak ki a gondolatok Nógrádi György szájából, vagy ahogy Bencsik András valószínűleg freudi elszólásában kimondta, ő még nem találkozott olyan emberrel, aki ne Oroszországnak szurkolna ebben a háborúban. 

Az orosz-ukrán háború kapcsán én nem akarok külpolitikai vagy hadtudományi ismeretek nélkül okoskodni, de azért az erkölcsi hozzáállásunkról magyarként mégis nekünk, átlagembereknek és hívő keresztényeknek is döntenünk kell. Szerintem meglehetősen világos, ki az, aki a gyújtogató, és ki az, akinek a házát felgyújtották. És ha egy gyújtogató felgyújtja a szomszédja házát, akkor ezt a tettét sehogyan sem menti fel, hogy a szomszédja egyébként nem feltétlenül rokonszenves figura, és néha átkiabált már csúnya dolgokat a kerítésen. Mi lenne, ha teszem azt, átrobogna hozzám a szomszédom, felégetné a garázsomat, aztán baltával nekiesne a házam bejárati ajtajának, közben valami olyasmit óbégatva, hogy a kertem hátsó 20 négyzetmétere márpedig az övé és azt azonnal adjam át neki? Nyilvánvaló, hogy minden eszközzel megpróbálnám távol tartani az ilyen elmebeteget, aki az én kertemben próbál engem kiszorítani a saját portámról. És ha közben összeverődne a többi szomszéd, akik közül az egyik ahelyett, hogy egy ilyen helyzetben próbálna nekem segíteni, hangosan elkezdene okoskodni arról, hogy "ez a Sytka ilyen meg olyan ember, akinek ez meg az a hibája" - hát bizony, lehet hogy hátbavágnám egy szeneslapáttal. De az is elképzelhető, hogy ebben már a többi ott tébláboló szomszédom megelőzne engem, mert valljuk be őszintén, roppant idegesítő az ilyen rikácsoló hang puszta jelenlétét is eltűrni.

Most éppen Magyarország ez az idegesítően rikácsoló figura a térképen, ami ennek a háborúnak az egyéves évfordulója kapcsán végtelenül elszomorító számomra magyar emberként.

Ugyanis nem az sürgető erkölcsi kérdés most, hogy Ukrajna ártatlan-e? Erre tudjuk a választ. Ráadásul azt is tudjuk magyarként, velünk hogyan bántak és bánnak az ukránok. Egyébként többször is jártam ott, volt "szerencsém" egy kis ízelitőt kapni ebből. A kérdés inkább az, hogy tényleg erkölcsös-e akkor megtárgyalni és lépten-nyomon hangoztatni a megtámadott fél milyenségét, amikor lobogva ég a házuk? Azt hiszem az őszinte és gerinces válasz erre a kérdésre csakis a "nem" lehet. Ezért üdvözlendő Pálferi gondolatmenete, és ezért fontos, hogy miközben a hatalom mindenféle álságos retorikával próbálja elmaszatolni a háború erkölcsi felelősségét - úgy téve, hogy itt mind a két fél egyformán hibás, sőt Ukrajna még inkább -, evangéliumi keresztényként ne engedjünk az ilyesféle retorikának. Az agresszor akkor is agresszor marad, az agressziót pedig akkor is agressziónak kell neveznünk, ha az áldozat egyébként nem ártatlan. Nem keverhetjük és nem cserélhetjük fel egymással a főbűnöst és a megbüntetettet. Az arányok is nagyon fontosak: nem nevezhetjük józannak azt a retorikát, ami ugyan Putyin felelősségét rövid mondatokban megnevezi - de közben ötször annyit beszél a megtámadott fél hibáiról. Mert ezzel az aszimmetriával durván torzít és arra ösztönöz, hogy azt lássuk a főbűnösnek, akit megtámadtak. 

Keresztényként fontos feladat az ilyen hazug és arányaiban súlyosan eltévedt kommunikációt leleplezni, főként akkor, ha mindezt egy magát kereszténynek nevező vezetés képviseli. A háborút nem mi magyarok döntjük el, de a saját hozzáállásunkat, a nyugati világ felé mutatott arculatunkat, és a közbeszédben elhangzó erkölcsi hangunk tónusát mi formáljuk olyanná, amilyenné akarjuk. Ez a mi döntésünk.